A megkettőződés művészete

Az emlékezés megtévesztő örvény, széthullott egész és egésszé soha össze nem állt részek gyűjtőtégelye, valami olyan elmúlt, amely mindig jelen van. Pirkko Saisio Legkisebb közös többszörös című regénye valahol ebben a sajátos irodalmi vonulatban helyezhető el: a visszaemlékezés és az emlékírás prózai hagyományában. Ugyanakkor, ahelyett, hogy megpróbálna egy ok-okozatiságon alapuló (s így az emlékezés sajátosságai miatt alapvetően fals) narrációs ívet felrajzolni, melyben a múlt a jelent magyarázza, inkább asszociációs csomópontok mentén szétdarabolja, mozaikossá teszi a múlt eseményeit – nem a részek logikai egybefűzése által, hanem sokkal inkább egyenkénti különállóságukban, törésvonalaikban tölti meg őket jelentéssel. Így egyszerre rámutat az emlékezés általános mechanizmusaira és megteremti magát a történeti kapcsolatot is ezen a narrációs magatartásformán keresztül.
A regény kisebb, lazán összefűzhető, több szinten tagolódó történetekből áll össze, melyeknek elbeszélője egy Pirkko nevű egyke kislány az 50-es évek utáni Finnországban. Felsejlő emlékfoszlányokon, kiragadott történeteken és álomszerű képsorokon keresztül értelmeződik a gyermek világa, családi és más szociális kapcsolatai, formálódik világképe, emellett, bizonyos időközönként a regény visszatér önmaga megírásának folyamatára, egy körkörösségbe, egy eltávolított s mégis személyessé váló (hiszen a mesélő kislányt ugyanúgy hívják, mint a szerzőt) nézőpontba helyezkedik bele.
Azt, hogy miként és mire emlékezünk, szerkezetileg rétegelt módon hozza játékba a regény. Van egy nagyon tömör narrációs forma, mely novellaszerű nagyobb egységekként tagolódik a regényen belül, a legtöbb történet saját címmel rendelkezik, és egy meghatározott eseményt ragad ki a múltból. Ami egybekapcsolja ezeket a részeket, az a környezet és a szereplők állandósága, így mintha egy sajátos, ágasbogas családfát rajzolna fel a regény folyamán, különös nagynénikkel és nagybácsikkal, ugyanolyan intenzitással mesélve el rég meghalt vagy soha nem ismert rokonok anekdotikus történeteit, mint saját szüleivel, közvetlen környezetével való élményeit. S mindeközben folyamatosan a család és a rokoni kapcsolat fogalmainak jelentése forog a kislány fejében, ezeket a bizonytalan szerepeket próbálja valamilyen módon értelemmel megtölteni, megmagyarázni saját magának. Ilyen kérdéses fogalom számára az egykesége mint a környezetével való kapcsolatának predesztináló kiindulópontja, melyet nem ért, hiszen soha sincs egyedül, sőt, mikor rájön, hogy a szülei és nagyszülei is gyerekek voltak, mielőtt a mostani, családban betöltött szerepükben ismerte volna őket, végképp fölülíródik benne az egyedüli gyerek szerepével járó minden negatív címke, elmozdulnak az állandónak és stagnálónak hitt szülőképek, melyek egyszerre hatnak új támaszként a világban való tájékozódáshoz és olyan információkként, melyek egy addig biztosnak vélt pontot mozdítanak ki a gyerek életében. De ugyanúgy ellentmondásosak számára a férfi és női szerepek is a családon belül, amikor a környezete apját példás családapának tartja, de azt is mondják róla, hogy nem találná fel magát egy verekedésben, vagy egy másik történetnél, amikor rájön, hogy nagyapját még mindig férfiként kezelik, míg nagyany­ját már rég nem tekintik nőnek. A rokoni kapcsolatok mentén határozódik meg az is, hogy kit és kit nem kell szeretni. Egyértelművé válik ezeknek a kötelékeknek a szorossága, és egyfajta viszonyítási alapként próbálnak szolgálni az itt megtapasztalt értékek, viszont az is nagyon élesen kirajzolódik, hogy az ilyen zárt és bensőséges közösségekben is, mint a család, a magány, a meg nem értettség vagy a félreértettség szintén mennyire mindennapos tapasztalat.
A folyamatos, olykor egymásnak ellentmondó szereplehetőségek, elvárásrendszerek mind a családon, mind az elbeszélő identitásán belül okoznak egyfajta feszültséget, mely az elbeszélői nézőpontban is hangsúlyosan megjelenik. Az énelbeszélés és egy külső narrátori hang folyamatosan váltják egymást, az E/1-ben elkezdett mondatok sokszor E/3-ban fejeződnek be, és ez egy furcsa ambivalenciát teremt a múltbéli események visszaemlékezés-szerű narratívájában. Elmosódik az elbeszélői pozíció, kiindulópont nélkülivé válik, mely az olvasás folyamatában is megteremti az emlékezés okozta létbizonytalanságot. Az egész történetépítés, a különböző benyomások mentén alakított gondolatmenet egy tipikusan gyermeki nézőpontot teremt meg, viszont ez sokkal rétegeltebb egy naiv gyermeki nézőpontnál, mely csak életének első éveiben összegyűjtött értelmezési eszköztár alapján nézi a világot. Természetesen egy nagyon erőteljes elbeszélői szint ez a gyermeki perspektíva, viszont ez folyamatosan újraértelmeződik és megpróbál fölülíródni egy felnőtt narrátoron keresztül, hacsak egy félmondatban vagy egy törésvonalat okozó személyváltásban is mozdítja ki a történet folyamatosságát.
A regény időkezelése nehezen osztható fel a múlt-jelen szembenállására, hiszen valahogyan az egész történetmesélés úgy történik a múltban, hogy közben végig a jelenben van az emlékezés pillanatában, viszont ez sohasem maga a múltbéli esemény, hanem annak a leképezése és ezáltal az értelmezése is. Olyan információk, családi történetek is beleszövődnek a narrációba, melyeket a gyerek a családban hallott valakitől – emlékek az emlékben – s így ezek viszonyítási alapja is mindinkább elhomályosul. Több emlékről már a történet folyamán kiderül, hogy nem a valós voltuk miatt válnak fontos elemeivé a mesélésnek, hanem sokkal inkább az identitás- vagy épp a közösségformáló szerepük miatt. A valóság mint referenciális alap teljes mértékben felülíródik, egyrészt magukban a történetekben, másrészt pedig az álom motívumának, álmok és álomszerű történetek erőteljes, szövegszervező jelenléte által. Vannak részek, ahol meghatározhatóan szétválnak az álom és az emlékezés történetei (az álmok talán sokkal benyomásszerűbbek, színek és érzések), viszont máshol egybemosódva, hasonló narrációs vezetéssel egymásra csúsznak, ezzel megteremtve a regénynek azt az alapmechanizmusát, mely a regény alkotóelemeinek szinte összes színterén megjelenik, és miszerint az emlékezés és az álom hasonló kiindulópontra vezethető vissza.
Szintén érdekes aspektusa Saisio regényének a különböző rég- és közelmúlt eseményeinek mesélése mellett, az az időközönként felbukkanó narrátori vallomás, mely magára a regényírás elkezdésére és folyamatára reflektál. Talán ezek azok a részek a művön belül, melyek leginkább eltávolodnak vagy felülemelkednek a regény többi pontján, mintha a regényírás közbeni széljegyzetek is bekerülnének magába a műbe. Ugyanakkor nyelvileg ezek a legdirektebb önvallomásos részek, s épp azáltal, hogy ennyire nyíltan terápiás módszerként felvállalt az írás folyamata, az olvasóban is megteremt egy végleg elbizonytalanító érzést a történetekkel kapcsolatban – még inkább árnyalttá válik, hogy mi mindenként olvasható a regény.
A Legkisebb közös többszörös egy kislány története, s emellett magának az emlékezésnek is a történetévé válik, ahogyan álom és valóság között lebegve próbálja a hiányos, széttört darabkákat egymás mellé tenni anélkül, hogy erőszakosan forrasztaná egybe őket, inkább hagyva, hogy a részek szilánkos végei egymáshoz ütődve, egymásra rakódva teremtsenek kapcsolatot.


Pirkko Saisio: Legkisebb közös többszörös. Ford. Varga P. Ildikó. Polar Könyvek, 2018.