A másik világ

Sergiu Laslo alkotása
Részlet A katona és a démon című regényből

Tizenegykor elindulunk. Frédi vezet, hogy Dorel kezdhesse az élménybeszámolót. Mielőtt kiérnénk Amszterdamból, Frédi megáll egy szupermarket előtt, bemennek Ibolyával és a nyughatatlan Krisztivel, több rekesz ásványvizet, banánt, csokit vásárolnak. És három nagy fej káposztát. „– Székelygulyást főzök!” – jelenti be Rodi. Anka bekapcsolja a magnót, Dorel maga elé mered, vakargatja a lábainál heverő Rex fejét és elkezdi. „– Édesapám az elején főképpen engem faggatott, elmondtam, hogyan telepítettek ki a Baraganra, a bebörtönzése után, azt is, hogy egy földbe vájt gödörben dideregtünk, ezt ma már senki nem hiszi el, mert a számunkra és más kitelepítettek számára egyáltalán nem volt más lehetőség, házak sem voltak! Nem volt ott semmi. A részeg milicisták minden éjjel erő­­sza­­kos­kodtak anyámmal, ő szegény már nem bírta tovább, öngyilkos lett, s így kerültem én, ötévesen, a konstancai árvaházba, s nagyon korán megtanultam, hogy csak magamra számíthatok. Azért lettem tengerész is, mert nem bírtam elviselni a kötöttségeket, gondoltam, a hajón azért más lesz, legalább látjuk a tengert, és csodák csodája, egy nevelőm támogatásával fel is vettek a tengerésztiszti akadémiára. Tanultam, nem akartam sem a nevelőmnek, sem magamnak csalódást okozni, osztályelsőként végeztem, közben éjszaka nyelveket is tanultam, s először harmadtisztként szolgáltam egy román teherszállító hajón, majd fokozatosan léptem elő a ranglétrán, a nyolcvanas évek elején szerződtem kapitányként egy holland kereskedelmi hajóra, s a tulajdonosok, akik elégedettek voltak velem, hamarosan teljesítették egyetlen kérésem, elintézték a holland állampolgárságot is! Házasságom után gyakrabban jártam haza, de néhány nap után legszívesebben már menekültem volna, nem bírtam elviselni az aranykorszak sivár világát. Édesapám mindent részletesen tudni akart, precíz, pontos katonaember. Egy idő után nevettem, lesz még időnk elmondani, hogyan kezdtünk üzletelni Carmennal, de én is szeretnék kérdezni. Milyen az a világ? A ti világotok? Tömören foglalta össze az eseményeket, szerinte, ha a fénylények megszegik az ősi törvényt; ha a földi életbe való be nem avatkozás politikáját felrúgó, eszement bürokraták kerülnek hatalomra, megannyi potenciális diktátorjelölt, akkor az emberiség sorsa elvégeztetett. Egy soha el nem képzelt rémálom szakad ránk, akaratuktól megfosztott bábok fognak robotolni, mert a vezérek űrhajókat akarnak építtetni, hogy száz és ezer fényévnyi távolságokat a gondolati erővel hajtott hajókon tegyenek meg, hogy meghódíthassák a világűrt, a lakott világokat, az egész világmindenséget. A játék, a klikkharc természetesen még nincs lejátszva, de minden szinten el akarják lehetetleníteni ellenlábasaikat, akik nem ezt akarják, Olaf, Gertrúd, s a körülöttük felsorakozó elvbarátaik normálisabb, ha nem hangzana adott körülmények között nevetségesnek, demokratikusabb viszonyokat szeretnének teremteni. És lázadók, anarchisták nincsenek? Nem is hiszem el, nevettem, hogy ennyire megváltozna az emberi természet, miután elveszíti esendő porhüvelyét? Dehogy nincsenek, legyintett, csak ők nem élnek köztünk, ők az általunk bejárható mindenség legszélén alapítottak egy menedékhelyet. Ők a Kolóniában élnek. De van egy másik menedékhely is, a világunk határán, a Zóna. Itt tartott, de már nem volt ideje kifejteni, hogyan is szerveződött meg ez a bizonyos Kolónia, mi ez a Zóna, mert vissza kellett mennünk a tűzhöz. Másodszor Kriszti elbűvölő nagymamájával beszélgethettem, aki arról szeretett volna először meggyőződni, hogy tényleg szeretem-e az ő szeleburdi, meggondolatlan, parapács unokáját. Hogy milyent? – kérdeztem, mert ezt a szót nem ismertem, s érdekes, egy másik romántól hallottam először. Parapács, nevetett, csélcsap, meggondolatlan, szókimondó, ami a szívén, az a száján. Igen, szeretem, nyugtattam meg, s kérdezni kezdtem, hogy mivel is foglalkoznak ők odaát? Hajmeresztő, hihetetlennek tűnő, borzalmas dolgokat tudhattam meg. Őt például arra kényszerítették, hogy folyamatosan figyeljen másokat, és megbízóinak jelentéseket tegyen róluk. Ebben a mi fokozatosan változó, ellehetetlenülő világunkban senki nem bízik senkiben! Ezért imádkozunk mindannyian, sóhajtott, hogy sikerüljön Ödön kísérlete, és szabadulhassunk már végre meg innen, nyerhessük vissza megint elvesztett emberi alakunkat! Nem értem, meredtem rá döbbenten, egyáltalán hogyan figyelhet egy fénylény egy másik fénylényt? Titokban, észrevétlenül áll rá a másik, hogy is mondjam, hullámhosszára, behatol a gondolataiba, a képzelgéseibe, jelen van az általa teremtett illúziókban is, láthatatlanul, és jelenti, ha a rendszerre vagy a rendszer vezetőire nem kedvező dolgokat gondol! De egyre nehezebb eldönteni, mi is jelent veszélyt. Azt még nehezebb, hogy ki mit gondol. A rendszer stabilitása megingott. S ugyanakkor a besúgásra kényszerített fénylény tudja azt is, hogy mások viszont őt figyelik meg, ahogyan ő másokat. Ördögi kör jön így létre, semmi nem maradhat titokban, a szervezők, így nevezik a fénylények rendőrségét, mindent tudni akarnak, mániákusan rettegnek a lázadásoktól! Ő, miközben a kijelölt személyeket figyelte, próbálta kideríteni, őt vajon kik ellenőrzik, de hát erre a mi viszonyaink között nehéz rájönni. Sokszor már azon a ponton volt, hogy nem bírja tovább –, noha igyekezett soha nem mondani túlságosan kedvezőtlen dolgokat másokról –, és nekiindul az űrnek, megkeresni a menedéket, mert rádöbbent, számára, ha normálisan akar létezni, csupán két lehetőség marad, a Kolónia és a Zóna! A lázadók által teremtett menedékhelyek, amelyek hollétét nem képesek felderíteni a szervezők, de nem tudta, egyedül megtalálhatja-e őket, félt. Egyszer egy különös lényt kellett megfigyelnie, aki földi életében boszorkány hírében állott, feljelentették, és az inkvizíció elé került, iszonyúan megkínozták, kitépték a körmeit, vízpróba alá vetették, de túlélte azt is, lábait a spanyolcsizma zúzta össze, már egyetlen véres rongycsomó volt, amikor végre megszületett az ítélet, és elevenen megégették! Ma is emlékezik, közölte velem, hogyan csapnak fel az oszlophoz kötözött véres testén a lángok. A kín túlélte őt, s miközben fénysugárként lobbant ki a tűzből, még sokáig lüktetett benne a fájdalom, emlékeztetve arra, hogy honnan is szabadult, valami számára akkor még érthetetlen, teljességgel megmagyarázhatatlan csoda folytán. Háta mögött lángolt a máglya, nem volt visszaút. Ő is természetfeletti képességekkel rendelkezett, mint Gertrúd, Olaf vagy Ödön, hamar rájött, hogy figyelem, de nem haragudott! Sőt, ő nyugtatott engem, nem zavarja, ez sajnos az életünk része, ez a világ sem jobb, mint az a földi, sugallta, hogy miket jelentsek róla, és ketten kezdtünk titokban tervezgetni. Elhatároztuk, hogy nincs mire várni, csodák nincsenek, lesz, ami lesz, nekiindulunk a beláthatatlan űrnek, megkeresni azt a titokzatos Kolóniát vagy a Zónát, ahol, legalábbis ha a legendáknak hinni lehet, szabadon élhetünk, senki nem tervezi meg az életünket. Álmodozhatunk, képzeleghetünk kedvünkre, a magunk teremtette illúziók világában. Dolores, mert így hívták, bizakodó volt, remélte, hogy megtaláljuk, s ha mégsem, akkor legalább az űrben veszünk el, de mielőtt nekivághattunk volna az utolsó útnak, váratlanul elkapták, más is megfigyelhette őt, nem csak én! A rettenetes Fényfal elé került volna, mint renitens, visszaeső lázadó, ha Gertrúd, Ödön von Boticselli szerelme, az egyik leghatározottabb vezetőnk, váratlanul, a többieknek élesen ellentmondva, s örökös, már-már beteges bizalmatlansággal vádolva őket, kegyelemben nem részesíti. Ezután nem mertem többé találkozni vele, éreztem, én is egyre gyanúsabb leszek, s azt hittem, hogy feltartóztathatatlanul közeledik az elkerülhetetlen vég. Mindez akkor változott meg, amikor találkoztam a többiekkel, és Ödönnel, aki kérésemre nemrég Dolorest át is vitte a Kolóniába, mert ő tudta, hol van, kiderült, hogy Violával és Esztivel már jártak ott, régi ismerőseiket keresték fel. Eddig jutott, amikor meghallottuk a jelt, s befejeződött a beszélgetésünk, pedig még kíváncsi lettem volna bizonyos dolgokra, de remélem, a kísérlet sikerül, s akkor lesz időnk, folytathatjuk a beszélgetést. Nagyon megszerettem a nagymamádat, Kriszti, időnként úgy tűnt nekem, hogy te ülsz velem szemben, a lugasban. A hasonlóságotok elképesztő.”
„Igen – sóhajt Kriszti. – Doloresről sokat mesélt nekem is nagymama, amíg a többiekkel nem találkozott, ő volt az egyetlen fénylény, akivel közelebbi kapcsolatba kerülhetett, s róla is jelentéseket kellett sugalmaznia azoknak a rettegett szervezőknek! Közösen találták ki azt is, hogy miket jelent, de sejtették, sokáig nem tudják megtéveszteni őket! Nehezen fogalmazok, tudom, de hát ők nem beszélnek, nincs is szájuk, hanem telepatikusan érintkeznek. Arról is mesélt, hogy a kényszerek egyre kínosabbak, már senki nem tudja, mi a helyes és mi a helytelen, gyakorlatilag mindenki bármikor elítélhető, bármilyen nevetségesnek tűnő vétségért a Fényfal elé állítható, megsemmisíthető! Döbbenetes részletekkel gazdagította az általunk először csodált és irigyelt fénylények furcsa, diktatúrába sodródó demokráciájáról lassan kialakuló elképzeléseinket. Már az a közlése is meghökkentett, hogy mire is kényszerítették őket a szervezők, a fényvilág rendőrei! Ne kerteljünk, besúgásra, és korántsem ő volt az egyetlen! Ebben a másik világban is uralkodik a bizalmatlanság, ne feledjétek, a fénylények előzőleg emberek voltak, régi, rossz beidegződéseik nagy része megmaradt! Mindenki megfigyel mindenkit, s ezért, nézett rám, amikor először hallotta, hogy én rendőr, majd szekus lettem, s arra kényszerültem, hogy jelentéseket írjak a férfiről, akit szeretek, megdöbbentette sorsunk hasonlósága. Csakhogy engem senki nem kényszerített, nagymama, vágtam udvariatlanul közbe, én saját magamnak köszönhettem az egészet, maradhattam volna jogtanácsos a rendőrségnél, jogi diplomámmal elmehettem volna egy ügyvédi irodába is, sőt, ki is léphettem volna egész addigi életemből, mint egy rossz cipőből, hiszen Carmen és Dorel örökbe fogadtak, pénzt is kaptam, hogy függetlenedhessek mindentől és mindenkitől, hogy elkezdhessem végre szabad életem! De én vacilláltam, kivártam, és csapdába estem! Nem, engem senki nem kényszerített, hogy átlépjek a régi-új céghez, én egyszerűen szerelmes voltam egy bájgúnárba, akiről hamar kiderült, hogy méltatlan a szerelmemre, s önként és dalolva követtem utasításait. Nagymama sóhajtott. Amikor találkoztam Ödönnel és a többiekkel, folytatta, sokat tanultam, volt időnk ismerkedni, beszélgetni, rájöttem, ez hiányzott a legjobban, a társaság, az olyanok közelsége, akikhez vonzódom, akik megértenek és szeretnek, elfogadnak olyannak, amilyen vagyok. Minden kapcsolatban ez a leglényegesebb, kislányom! Emberi alakot öltve, ami hihetetlen örömmel töltött el, még ha illúzió is volt, beszélgethettünk is komor élményeinkről, s így hoztam szóba szegény Dolorest, akit Ödön, kifejezett kérésemre, nem sokkal megismerkedésük után, el is vitt a Kolóniába, hogy megmenekülhessen, hiszen a mi bolond világunkban bármikor megint elítélhették volna. Amikor bemutatta nekünk, s női alakot öltött ő is, megdöbbentünk, mintha Strigoira emlékeztetett volna, ne hidd, hogy csak én gondoltam így, a többiek is megborzongtak, akkoriban már folyamatosan figyelhettünk titeket, kislányom, láthattuk Strigoit is, a hasonlóság kétségbevonhatatlan volt. De Strigoi egy moldovai faluból származott, töprengett Eszti, ott nem nevezhették ősanyját Doloresnek, ez egyszerűen elképzelhetetlen. De vajákossága miatt elűzték falujából, vélekedett Viola, Itáliába bujdoshatott, ahol felvehette művésznevét. Dolores nyilván nem akart idegen névvel gyanút kelteni, de mivel praktikáival bizonyára nem hagyott fel, élnie is kellett valamiből, megrendeléseket vállalhatott, és a faluban, ahol meghúzódott, valahol Lombardiában, sokan irigyelhették is természetfeletti képességeiért, és fel is jelenthették, gyanús lett, mert más volt, és a másság mindég gyanút kelt! Igen hamar elkapták az inkvizíció minden bokorban boszorkányt kereső, és legtöbbször meg is találó kretén, szűk látókörű, megszállott ügynökei! Módszereik és örökös gyanakvásuk, bizalmatlanságuk a mi infantilis szervezőinknek és az őket irányítóknak is mintául szolgálhatott. Dolorest, szegényt, meséltem tovább, iszonyatosan megkínozták, és boszorkányság vádjával végül máglyára került! Lehet, hogy tényleg a Strigoi őse, lehet, hogy nem, de ennek már nincs jelentősége. Szorítottunk neki, hogy végre megnyugodhasson, de nem tudom, ez sikerült-e, azt se, hogy hogyan illeszkedett be a menedék lakóinak szabados életébe. Nem kaptunk még híreket róla, de erősen remélem, jelentkezni fog.”
Be kellett fejezni, vissza kellett mennünk a tűzhöz. Még mindég a hallottak hatása alatt állottam, elképzeltem Dolorest, Strigoi ükanyját a Kolóniában, vajon milyen képzelt világot teremthetett magának, szegény? Dorel édesapját is róla faggattam, de sok újat nem tudott mondani, mindössze egyszer találkozott vele, igen, őt is Strigoira emlékeztette, s csak igen nehezen tudta legyűrni viszolygását. Arra gondoltam, Krisztikém, emberi fogalmak szerint ez a balszerencsés asszony évszázadokkal a fenevad Strigoi előtt élt, oktalanság lenne összefüggésbe hozni vele. Fel kell hagynunk felesleges előítéleteinkkel, mondottam, s én is egyetértettem azzal, hogy Ödön haladéktalanul kísérje el a Kolóniába. Szabaduljon meg innen, már egyszer emberi életében máglyán végezte, s most legjobb úton van, hogy a Fényfal elé kerülve oldódjon fel a szikrázó fényben. Nem sok ez egy kicsit? Tudtuk, ha itt marad, ha sorsára hagyjuk, bizonyára megint figyelni kezdik, gonoszabbakat állítanak rá, mint Kriszti, mert nemcsak hasonlítasz nagymamádra, kislányom, de a nevét is örökölted, s előbb-utóbb találnak is valami képtelen, őrült, fantazmagórikus vádat, és másodszor is a Fényfal elé kerül, s akkor már Gertrúd asszony sem tudja megvédeni, sorsa megismétlődik! Először máglyán égett el, másodszor a Fényfallal egyesül, s ki tudja, lehet-e még számára egy harmadik lehetőség is? Arról fogalmunk sem volt, hogy a Fényfallal való egyesülés tényleg a fénylények halálát jelenti-e, vagy megint továbbsodródnak egy másik világba, ahonnan még senki sem tért vissza?


(folytatása következő lapszámunkban)