A magyar a titkok nyelve volt – Interjú Alexandru Potcoavă íróval, költővel

Prózát és verset írsz, évekig újságíróként dolgoztál – hogyan jellemeznéd magad, ha csak pár perc állna rendelkezésedre? Írónak tekinted magad, például? És ha igen, miben áll szerinted az íróság lényege?

Azt gondolom, hogy olyan ember vagyok, akinek van mesélnivalója. De ahhoz, hogy a történetmeséléshez eljuthassunk, elsősorban élni kell, tapasztalatokat szerezni, mindig kíváncsinak lenni és főként jó hallgatónak – azt hiszem, a lényeg ebben rejlik. Az íróban és az újságíróban a téma a közös. Lennie kell valaminek, amit közvetíteni akarunk, és ebben rejlik a különbség író és újságíró között: a közvetítés hogyanjában.

Temesváron születtél, és ott nőttél fel. Hogyan látod a szülővárosodat, a régiót, milyen Alexandru Potcoavă városa?

Volt szerencsém azon a Temesváron gyermeknek lenni és felnőni, amit folyton emlegetnek mostanában, egy olyan városban, amelyben akkor még ismeretlen volt a multikulturalizmus elve, viszont mindazt, amit ez a fogalom kifejez, az emberek a mindennapokban élték meg, az utcán, a piacon, a közös udvarokban. Manapság sokat ütik a vasat Temesvár multikulturalizmusa kapcsán, főként hivatalos szinten, különféle szimpóziumok alkalmával vagy mindenféle ismeretterjesztő füzetecskékben, de a város közben valahogy egyszínűvé vált. Ezelőtt harminc évvel, az én gyermekkoromban a nagymamám szomszédai vagy a józsefvárosi piac árusai lazán elbeszélgettek, és értettek magyarul, németül, szerbül és románul. Mára, a ritka kivételeket leszámítva, a román maradt a domináns nyelv.

Verseskötettel debütáltál, de ezt követően több prózaköteted is megjelent, regények és rövidprózák is, majd újra verset publikáltál. Van számodra valamilyen jelentősége a formának/műfajnak, vagy nem lehet feltétlenül különválasztani a költőt és prózaírót, vers- és prózaírást?

Azt mondanám, hogy elsősorban a téma érvényesül: a történet függvényében, amelyet el szeretnék mesélni, választom ki azt, hogy milyen formában teszem ezt meg. De attól függetlenül, hogy prózában vagy versben „beszélek”, minden szövegemben van egy elbeszélő szál. Amúgy is azt gondolom, hogy a műfajok közötti határ elmosódott, vagy szinte el is tűnt. Ezért szoktam minden írásomat egyszerűen szövegnek nevezni.

A Viața și întoarcerea unui Halle (Egy Halle élete és visszatérése), legalábbis jelen pillanatban, a nagyregényed, tekintve összetettségét, de abban az értelemben is, ahogyan a kritika és az olvasók fogadták. A kötet szerkesztője, Radu Pavel Gheo a fülszövegben fejlődésregénynek, családregénynek, történelmi eposznak nevezi a művet, amelynek főszereplője Halle Rezső, a dédapád. A mű cselekménye javarészt a két világháború közötti zaklatott időszakban, illetve a második világháború idején játszódik, de az elbeszélés szálai időben és térben sokkal messzebbre, például a 17. századi Svájcba kalauzolnak. Mikor kezdted el ennek a regénynek a vázát építeni, és ebben milyen mértékben voltak segítségedre nagymamád történetei az ő édesapjáról, Halle Rezsőről?

Valóban, ez a regény eddig munkásságom legösszetettebb projektje, húsz év telt el az első jegyzetek megírása és a regény publikálása között. Az, aki ezt az egészet beindította, a nagymamám, Halle Julianna volt, aki nagyjából a nagykorúsodásom tájékán kezdett el mesélni. Korábban azt tudtam róla, hogy boldog és gondtalan gyermekkora volt, ezt bizonyította az a sok vidám dalocska, amelyet tőle tanultam, illetve a fényképek, amelyeken a család, barátnők, játékok vették körül. Ám ezekről a fényképekről hiányzott az édesapa. Jó, de hát hol van Rezső? – kérdeztem, mire nagymamám folyton témát váltott. Csak tizennyolc éves korom után tudtam meg, hogy a dédapám egy lágerben halt meg, mert zsidónak tartották. Ettől sokkot kaptam, mert rájöttem, hogy valójában milyen keveset tudok az enyéimről. És magamról. Egyébként azt gondolom, hogy akármelyikünk óriási meglepetésekkel szembesülne, ha elkezdenénk kutatni a felmenőink múltját, illetve ha őbennük meglenne az akarat vagy bátorság ahhoz, hogy elmeséljék életük történetét. Nagymamám sokáig tépelődött azon, hogy leleplezze- e számomra a valóságot – amelyet ha felfed, már nem lehet semmissé tenni –, vagy hagyjon meg engem abban a hitemben, hogy ízig-vérig román vagyok, és hagyja, hogy éljem a boldog „többségi” életét. Mindenesetre a lényeg az, hogy miután kiderült számomra a családom valódi története, már nem tudtam csak magamnak megtartani, a regényt azért is írtam, hogy valahogyan feloldjam az engem ért sokkot, illetve hogy megértsem, ki vagyok és honnan eredeztethetőek bizonyos dolgok az életemben. Óriási szerencse ért tehát azzal, hogy meghallgathattam a nagyanyám elbeszéléseit, máskülönben elvesztettem volna a saját történelmemet, nem az az ember lennék, aki most vagyok, és soha nem tudtam volna megírni ezt a könyvet. Így tehát mindazon elemek sorába, amelyek egy író munkáját feltételezik, beleszámolhatjuk a szerencsét is, és annak a lehetőségét, hogy legyen akit meghallgatnunk. És bevallom, lenyűgözve hallgattam az elbeszéléseket, holott ez nem volt mindig egyszerű. Egy svájci, magyar, német és zsidó gyökerekkel rendelkező családból származom, és az első dolog az volt, hogy megrajzoltam a családfánkat, mert egyébként elvesztem volna a nevek, dátumok és helyek sűrűjében.

Mesélj Halle Rezsőről, ki volt ő, milyen ember volt?

Dédapám 1900-ban született egy askenázi zsidó családban, amely valamikor az 1600-as években vándorolt el a német Halle városából, amelynek nevét utóbb családnévként felvette. Az első világháború befejezésének évében dédapám a temesvári Hadapród Iskola növendéke volt, így Halle kadét részt vett a városban zajló utcai harcokban, amelyek során elfojtották a kezdődő kommunista forradalom csíráit. Később, amikor a szerb hadsereg elfoglalta a várost, Szegedre küldték, ahol Horthy oldalán részt vett a Kun Béla-féle bolsevikok kiszorításában. Mindaz, amit húszesztendősen ott átélt, arra sarkallta, hogy megkeresztelkedjen, a római katolikus vallást vette fel, majd visszatért Temesvárra. A családja megtagadta, így új családot alapított egy ősidőktől (legalábbis Jézustól számítva) keresztény családból származó lánnyal. Nem mondhatom, hogy a feleség családja szó nélkül átsiklott volna a származása fölött, de mégis élhette az életét, legalábbis addig, míg a „nagytörténelem”, a negyvenes évek antiszemita törvényeivel közbe nem lépett. Ezek értelmében dédapámat, aki kereszténnyé lett, mégis zsidónak tekintették. Ebben az időszakban ő a temesvári Carlton Hotel intézője volt, ahová – lévén, hogy ez volt a város legelegánsabb szállodája 1940-ben – a román szövetségesek meghívására a városba érkező német katonai missziót elszállásolták. Rezső magas rangú katonai vezetőket és egyszerű sorkatonákat is megismert, és az a meglepetés érte, hogy a birodalmi sereg soraiban régi barátokat és ismerősöket fedezett fel. Úgy vélte, hogy a lányát (későbbi nagymamámat) a legjobban a német ifjúsági mozgalom soraiban tudja elrejteni, így megtette ezt a szélsőségesnek tetsző lépést az ő védelmében. Úgy gondolta, Halle Julianna ott van a legnagyobb biztonságban, hiszen a folyton változó román törvények értelmében egyik nap árjának, másik nap zsidónak számított. Később kitették a munkahelyéről, munkatáborba került, ahol sáncot ásott, utat épített. 1942 elején döntött úgy, hogy a kényszermunka elől inkább Magyarországra menekül. A zöldhatáron ment át, 40 kilométert gyalogolva a mellmagasságig érő hóban. Akkor még a magyarországi törvények szelídebben bántak az olyanokkal, mint ő. De ez csak 1944 tavaszáig bizonyult igaznak, akkor Kőszegre került kényszermunkatáborba, ahol a tífusz és a végkimerülés végzett vele 1945 februárjában. Íme egy olyan ember története, aki egész egyszerűen csak élni akarta az életét a társadalomba beilleszkedett polgárként, viszont tőle független okokból – hiszen nem választhatta meg, milyen családba szülessen – arra kényszerült, hogy mindenét, az életét is elveszítse.

Ha jól értettem, sikerült eljutnod arra a helyre, ahol dédnagytatád meghalt. Mit találtál a helyszínen, és ha szabad ilyent kérdezni, hogy érezted magad?

Kőszeg Magyarország nyugati részén, az osztrák határszélen található, és manapság a legromantikusabb turisztikai célpontként ajánlják a különféle utazási ügynökségek. 1944 végén viszont, a Vörös Hadsereg közeledtével, itt húzták fel az úgynevezett Délkeleti Falat, azzal a céllal, hogy a Reich védelmére szolgáljon. Több ezer munkaszolgálatos zsidót vezényeltek oda, hogy a megfagyott földben több kilométer hosszú lövészárkokat és védőállásokat ássanak. Fűthetetlen, hevenyészett barakkokban laktak a mínusz 20 fokos fagyban, és főként puszta víz volt a táplálékuk. Őreik 15-16 éves kamaszok voltak, akik lelőtték őket, ha éjszaka kimerészkedtek a latrinára vagy kiléptek a sorból, hogy könnyítsenek magukon, munkába menet vagy onnan jövet. A mostoha körülmények miatt elhunyt munkaszolgálatosok holttestét a kőszegi Guba-hegyen ásott tömegsírokba dobálták. A szovjet csapatok bevonulása olyan hirtelen zajlott le, hogy mire a németek és a helyi önkéntesek a Délkeleti Fal védésére indultak, azon a szovjetek már át is haladtak, anélkül, hogy feltűnt volna nekik, hogy valamiféle védvonalon gázolnak át. Kőszegi látogatásomkor csak egy kis emlékművet találtam, amelyet a téglagyárban létrehozott láger helyén emeltek. A valamikori sörgyárból, amelynek a területén az a láger működött, ahol dédapám is meghalt, semmi nem maradt, a gyárat felrobbantották, a helyén most magánházak állnak. A hegyre, ahol a tömegsírok vannak, erdőt telepítettek, és leszámítva azt, hogy 1947 márciusában több száz áldozat maradványait exhumálták onnan, majd később Budapesten, a Kozma utcai temetőben újratemették, nem sok minden történt. Sok száz ember, köztük Halle Rezső maradványai ma is a helyszínen vannak, jelöletlen sírokban. Itthonról egy urnában földet vittem Rezső feleségének és lányának a sírjáról, amelyet szétszórtam a Guba-hegyen, és földet hoztam haza onnan, hogy dédanyám és nagymamám végső nyugvóhelyére hintsem. Alig távolodtam el pár kilométernyire Kőszegtől, amikor üzenetet kaptam, hogy a regényemet közlésre érdemesnek találta a Polirom kiadó. Ez a véletlen egybeesés teljesen letaglózott.

Milyen más forrásokat használtál fel a regény megírásához? Hiszen Halle Rezső sorsának ábrázolásán túl egy kiegyensúlyozott, túlzásoktól mentes korrajzot készítettél, amelyben a humor is kiemelkedő szerepet kap.

Nagymamám elbeszéléseiből kiindulva elsősorban a családi archívumot kutattam, különféle dokumentumokat, leveleket, fényképeket néztem át. Hogy tágabb rálátásom legyen az említett korszakra, tanulmányokat olvastam, illetve túlélőkkel vagy az eseményekben részt vevőkkel készített interjúkat és tanúvallomásokat is, hogy mélységében átlássam, mi is történt valójában. A teljes családi levelezést átböngésztem, különös figyelmet szentelve Halle Rezső leveleinek, ezek alapján tudtam rekonstruálni a személyiségét, a hangnemét. Miután átszökött Magyarországra, Romániában katonaszökevényként tartották számon. A családdal postai úton érintkezett, de ezeket a leveleket németül írta és álnéven. Juttatott haza üzeneteket a barátai segítségével is, akik megtették neki ezt a szívességet, holott börtönbe juthattak volna miatta. Ez utóbbi leveleket saját nevén és magyarul írta.

A Temesvárt illető adatgyűjtés során elolvastam minden elérhető monográfiát és visszaemlékezés-kötetet, valóságos jegyzethalmokat írtam tele. A második világháború időszakának tanulmányozása egy jó pár évet vett igénybe, amelynek során főként a korabeli sajtót olvastam. Például a temesvári német napilap 1938 és 1944 között megjelent minden elérhető lapszámát, ez ugyanis digitális formában olvasható az Osztrák Nemzeti Könyvtárban. Ehhez azonban elengedhetetlen a német nyelv ismerete, valamint a gót betűké, amelyeket szintén nagymamámtól sajátítottam el, ő pedig a temesvári Notre Dame apácarend iskolájában tanulta annak idején. A vidám dalocskáknak egy részét pedig a Német Lányszövetségben… Ezek a dalok a kék égről, hegyekről és erdőkről szóltak, mint azok az énekek, amelyeket a haza sólymaként később én is énekeltem. De egy diktatúrában éppen ebben rejlik az oktatás perverzitása: kiskorodban virágos mezőkről szól a dal, ami végső soron természetes, amióta világ a világ, de ezt azért teszik, hogy nagyobb korodban majd lenyomhassák a torkodon a szeretett vezérről szóló történetet, mintha az ugyanolyan természetes és örök lenne. Mindenesetre az említett források tanulmányozása csak megerősítette bennem mindazt, amiről nagymamám mesélt. Időnként arra gyanakodtam, hogy mellébeszél vagy lódít, de semmiféle kitaláció nem volt a történeteiben.

Mit tudtál meg saját magadról a folyamat során – azaz míg kutattál és írtad a regényt? Gondolok itt különféle érdekességekre, érzékenységekre, amelyek esetleg „súlyosbodtak”, elmélyültek vagy határozottabb körvonalat nyertek.

Először is, a legnagyobb csodálkozásomra felfedeztem magamban dédapámat. A sorssal szemben tanúsított magatartását, az erőt, amely képessé tette arra, hogy a legrosszabb helyzetekben és pillanatokban is megőrizze a humorát és a reményt, az önirónia kimeríthetetlen forrását, az óvatos fenntartást, amellyel a hatóságokat vagy a tömegeket kezelte, de ugyanakkor azt a vágyát is, hogy a társadalom része legyen – ezeket én is örököltem! Amikor rájöttem arra, hogy honnan eredeztethető mindez, már nem törekedtem arra, hogy belebújjak a szereplő bőrébe, hiszen ő már ott volt bennem, és várt rám. Másodsorban megadatott számomra az is, hogy megtudjam, a legocsmányabb árulást az ember ellen a szerettei követhetik el. Azoknak, akik „románosították” a temesvári Carlton Hotelt, és elkobozták korábbi zsidó tulajdonosaitól, tudomásuk volt arról, hogy Rezső keresztény, de a saját lánytestvére gondoskodott arról, hogy kiderüljön, kikeresztelkedett zsidó. Hogy mi oka volt arra, hogy ilyent tegyen, arról a regényben mesélek. Harmadrészt arra jöttem rá, hogy mennyire száraz és részrehajló néha a hivatalos történetírás, és mennyire fontos az, hogy rendelkezésünkre álljon a történteket illetően egy egyszerű ember perspektívája, emlékei. Ebben az értelemben Rezső kiegyensúlyozott nézőpontja érdekes és fontos is, abból kiindulva, hogy zsidó volt, de keresztény is, magyar is, de román is, részese volt ezeknek a világoknak, mielőtt azok kivetették volna magukból őt.

Gyanítom, hogy a talált dokumentumok, levelek egy része magyarul és németül íródott – ahogy ezt említed is. Mindkét nyelvet beszéled/olvasod, vagy segített a családod is a kibogozásukban?

Németül kiválóan elboldogulok, amint mondtam, a gót betűs írást is tudom olvasni, de magyarul sajnos nem tudtam megtanulni, így nagymamám és édesanyám segítségére szorultam. Számukra a magyar a titkok nyelve volt, csak akkor kommunikáltak magyarul, amikor azt akarták, hogy én vagy apám ne értsük, miről beszélnek.

Alexandru Potcoavă 1980-ban született Temesváron. 2001-ben jelent meg első verseskötete alexandru potcoavă iar bianca sta-n alex címmel, amelyért a Romániai Írók Szövetségének temesvári fiókszervezete debütdíjjal tüntette ki. 2005-ben jelent meg Pavel și ai lui (Pavel és az övéi) című regénye, majd 2011-ben a Şoimii patriei trebuie să fie întotdeauna veseli! (A haza sólymai folyton vidámak kell hogy legyenek) című regénye, amelyben az 1989-es fordulat eseményeire reflektál. További kötetei: Ce a văzut Parisul (Amit Párizs látott, rövidpróza, 2012), Într-o zi nu ne vom mai recunoaște (Egy napon nem fogjuk felismerni egymást, vers, 2016). Írásait több antológiában is közölték, szövegeinek angol, francia, német, spanyol, olasz, horvát, szlovák, török, görög és magyar fordításai is megjelentek. Tagja a romániai PEN Clubnak, 2019–2023 között a Kreatív Európa programon belül működő CELA irodalmi projekt részese.

‍