A magukra maradottak elszántságával. Beszélgetés a 85 éves Tar Károllyal

– Első regénye, a Köszönöm, jól vagyok, 1969-ben jelent meg Bálint Tibor előszavával a Forrás-sorozatban. Különös év az erdélyi magyar irodalomban, több, régen várt nagyregény megjelenésének éve, ekkor jelenik meg az Üllő, dobszó, harang és a Zokogó majom is. A könyvről több bírálat is megjelent – vannak történetei az írói indulásáról? – Köszönöm a lehetőséget, hogy az „utolsó szó jogán” elmondhatom írásaim eddig jórészt magamban hordott titkait. A körülmények tettek íróvá. A hangos beszéd, majd egymás túlordítozásának egyre terjedő és elriasztó szokása kényszerítettek a magam elé terített hófehér papír tisztaságával való versengésre. Magamat kívántam tisztázni, azt, hogy mi végett születtem erre a világra. Jó volt hinnem abban, hogy valamiféle küldetésem van, valami apró szerepet osztott rám az élet, amelynek alakításában önismeretem függvényében némi sikerre is számíthatok. Mert azt is szülővárosom levegőjével együtt szívtam magamba, hogy „dicsőség nélkül, barmok gyanánt” fogunk az életből kimúlni, ha az időt és magunkat elfecséreljük. Ebben a „sors kegye” segített, amikor első könyvem megjelenése előtt tíz esztendővel, jobb híján újságírónak szegődtem. Technikusként terveztem apró hidat, gőzkazánt, munkagépeket, de erős elhatározással visszatértem a humaniórák izgalmas és végtelen mezejére, görög filozófusok munkáit lapozgattam, a Református Kollégiumban szobrásztehetségként tartottak számon. Hányatott családi életem miatt az egyetemről kimaradtam, hosszú katonáskodásom alatt írogattam, s közöltem a kolozsvári napilapban, ahol később a „betűvetéshez” szükséges alapokat elsajátíthattam. Volt a múlt század hatvanas éveiben Kolozsváron az újságírás gyakornokainak kosárlabdacsapatnyi csoportja, akik napi kávéházi pihenőjükön a szépírás igézetében nem átallottak egymástól tanulni. Hallgatólagosan Cseke Gábort tekintettük okostojásnak, és belekezdtünk egy vidám regény írásába. Rendre mindenikünk egy-egy flekkel toldotta meg a kéziratot. Sinkó Zoli humorát, Kiss János szikárságát, Bazsó Zsiga póriasságát, Német Ernő pajzánságát, Orbán Feri találékonyságát, Cseke Gabi civilizáltságát élveztük. Már nem emlékszem, de azt hiszem, Zágoni Attila, Kádár János, Pálfi Mircea és Kalinovszky Dezső is olykor hozzánk csapódott. Nekem az adott elégtételt, hogy egyik flekkem groteszkségét Sinkó Zoli javára írták. Így ment ez jó darabig. Aztán egy napon letettem kisregényem első változatát a Béke téri kávézó asztalára. A fiúk rendre elolvasták, hümmögtek, Cseke Gabi igenelt. Az Igaz Szó 1968 szeptemberi számában kezdte közlését, a Szépirodalmi Könyvkiadó Bálint Tibor megtisztelő előszavával a következő nyáron jelentette meg. Megjelenhetett, de abban az évben a hatalomváltásban fél esztendeig engedékeny diktátor bekeményített. Könyvemet az egykori illegális „harcosok” összevásárolták és tűzrevetették. Bálint Tibort veréssel fenyegették. Kacsó Sándort nagyhirtelen nyugdíjazták. Főszerkesztőm „csak kulcsregénynek” degradálta könyvem, ismertetőt sem engedélyezett róla. Még abban az évben leléptem a napilaptól, és a Helyipari Vállalat műszaki osztályán találtam magam. Első könyvemről érdemi kritika, méltatás nem jelent meg. Az történt, ami változás idején, kollegáim cserben hagytak, amikor a Romániai Magyar Szóban lelkiismeret-vizsgálatra szólítottam fel őket, és néhány főszerkesztő nevét kisbetűvel írtam, mert a változás előtti hetekben is kitartóan hozsannáztak. A Köszönöm, jól vagyok után kilenc esztendeig könyvem nem jelenhetett meg. És később is kihagytak az első Forrás-nemzedéket ismetető írásokból.
– Mit gondol, miért alakult így? – Ezt is csak mostanában értettem meg. Pedig könyvem előszavában Bálint Tibor már akkor leírta, hogy „mély vízbe” vetettem magam és „az irónia zsilettpengéivel” az élet és a halál dolgait vizsgáltam: „Ez a mély víz nem más, mint az emberiség örök és sötét veszedelme, a megrekedt szokások, cseppkővé fagyott és jéggé dermedt elvek, előítéletek gyűjtőfogalma: a konzervativizmus, amely önmaga ifjonti lázadását is letagadja, s szétvetett lábbal elállja utunkat a haladás kapujában. Érvei elmeszesedett igazságok, vagyis: dogmák.” Beismerem, hogy máig ezt teszem, félelem nélkül. A fiam halála utáni halálomból feltámadva pedig mindenre elszántan. A magukra maradottak elszántságával. Fiatalkoromban és később sem tartoztam egyetlen írói csoportosuláshoz. Talán származásom és a fiam életének áldozata utáni szekus zaklatások megszűnte oldotta fel végképp bennem az akkoriban járványszerűen terjedő félelmet. A lehallgatás veszélyére figyelmeztető Balogh Edgár „Mi van itt?” kérdésére a meghökkentő „Fasizmus!” volt a feleletem, Domokos Géza feleségének iskola ankétjához a magyar iskolák tudatos elsorvasztásáról írtam, Faragott fájdalom című tematikus naplómban elrománosításunk tényeit rögzítettem. Magányosságom nyilván nem tett jót írói fejlődésemnek. Kerestem a magamhoz illő irodalmi formákat és továbbra is kacérkodtam a groteszk ábrázolással. Így lett belőlem félszáznyi könyvem ellenére olyan író, akinek könyveit még közeli barátai sem olvassák. A Kolozsvár Társaságnál tartott egyik szereplésemkor kiderült, hogy baráti kapcsolatunk ellenére Kántor Lajos is csak első könyvemet igenelhette, regényeimet, novelláimat, verseimet nem volt érkezése olvasni. A kegyetlen sors engem kétszeresen sújtott korai halálával, elvesztettem egy küzdelmeimet ismerő, nálam két esztendővel fiatalabb jó barátot, és kiadatlan hármasregényemről (Tangó) sem mondhatott véleményt, íróasztalán maradt a 36. oldalra nyitva. Kegyeleti tárgyként Egyed Emesének ajánlottam kéziratomat, aki szerencsémre befogadta egyetemi dolgozószobájának titokzatos darabjai közé. Mindehhez még azt tenném hozzá, hogy mellőzöttségemet magam okoztam szókimondásaimmal, amikor nem találtam a helyem. Felbérelt rágalmazóm cikke után lemondtam a Kántor Lajos vezette RMDSZ szervezési csoportjának vezetéséről, Nistor Gáspár kisvállalkozó anyagi segítségével alapítottam a Kacsó Sándor szerkesztette Hasznos Könyvtár hagyományát követve az Erdélyi Kiskönyvtárat, és egy esztendeig, már nyugdíjasként, a Kós Károly iránti tiszteletből minden ellenszolgáltatás nélkül egyenesbe hoztam az újjáalakult Erdélyi Szépmíves Cég dolgait, amely végül Svédországba távozásom után „nagyjaink” politikai egymásnak feszülésének lett az áldozata. Akkoriban tíz könyvem nyomdakészen kiadóra várt.
– Ezek a könyvek végül megjelentek nyomtatásban? – Nemcsak engem, másokat is megróttak, amikor előkotortuk íróasztalunk fiókjába süllyesztett műveinket. És mert a vesztes politikusok táborába tartozónak hittek, támogatást irodalmi munkáimra nem kaphattam, Erdélyi mézeskalács könyvemre pedig csak annyit, amennyiért lehetetlen volt kinyomtatni. Eleinkől tanulva előfizetőket gyűjtöttem Tótágas pillanatok című egyperceseim válogatását tartalmazó kötetemre. Ezernél is többet. Mégsem találtam rá kiadót. Ezt nem írhatom a kegyetlen sors számlájára, vakként is tudnom kellett, honnan fújt a szél. Feleségem halála után, mellőzésem okozta sanyaró hangulatban, de tudatosan unokáim nevelésére választottam második otthonomul Svédországot. Ideiglenesen nem az írásról mondtam le, hanem csak az erdélyi közszolgálatról. Az írást én mindig is kedvtelésből műveltem és meghatározó módon a közművelődés szolgálatában. Publicisztikáimban hemzsegnek az olyan sorok, amelyekkel a „piszkos” politika ellenében a kulturális felemelkedés népszolgálatát igeneltem. Úgy látom, ezzel világviszonylatban is adósok vagyunk, s ezért lassan eluralkodik sárgolyónkon a pánik, mert nem bírunk a világunkat fenekestül felfordító láthatatlan, de számolhatatlan pénzeszsákjaikon láthatóan pöffeszkedő eszement hatalommal.

Fotó: Horváth László
– K. Jakab Antal egy 1971-es Igaz Szó-beli tanulmányában egy új nemzedék indulására figyelmeztet: Vári Attila, Bodor Ádám, P. Lengyel József, Sigmond István mellett említi első könyve alapján, közös jegyük, hogy valamennyien a „lappangó életekről” írnak. Vannak még lappangó élettörténetei, amelyeket meg kellene írnia?
– Szilágyi István három évvel fiatalabb nálam. Példaképem évtizedek óta. Egy nagygyűlésen románul mondott bátor beszédét csodáltam. Félelem nincs benne. Ezt érdemes utánozni. A szekus időkben a főszerkesztő távollétében megjelentette Vízhányó dosszié című groteszk egypercesemet – csodával határos módon megúsztuk. Persze, hogy vannak írói terveim, de az idén, miután publicisztikáimból Helyőrségben címmel – itthon és otthon fejezetekkel – összehoztam egy, a Magyar Műhely figyelmébe ajánlott kötetet, virtuális nászutat engedélyeztem magamnak. A gondviselés küldte mellém Kovács Magda nyelvészt és névkutatót, hogy két folyóiratom utolsó számát megjelentethessem. Lundban lakunk, (magyarul Liget) s ligetek szomszédságában, nyuszik, vadontermő szamócák, mezei saláták, medvehagymák és tormaföldek felfedezői vagyunk, hajósok a koronavírusok szabad áramlásának földjén, ahol hatványozottan nő bennünk a kolozsvári napok utáni vágyakozás. „Ennél jobb se kell!”, idézgetem suszter nagybátyám királyokhoz méltó elégedettségét.
– Az ismert katona című levélregényéről Molnos Lajos mellett Cseke Gábor is írt. „Az életműbe ezt is bele kell kalkulálnia az alkotó embernek: a gyermekeit” – írja Cseke. Egy Önnel készült interjúban azt vallja, szinte minden műve emlékállítás: szülei, gyerekei, felesége történeteit „kalkulálja” bele az életműbe. Közben kiadta édesapja emlékiratait, illetve több könyvében megírta saját regényes életrajzát, visszapillantásait is. „Lappangó életekre” lelt a családtörténetben? – Írásaim örökös témája jelenkori, hiszem, hogy egész életünk magunkkeresés. Ehhez pedig tágítható környezetünkben a hozzánk simuló és koccanó egyedek életcélja, viselkedése, a mindennapokhoz viszonyulása nyújthat kvintesszenciát. Első regényemet apámnak írtam, anyámnak az általa mézeskalácsos nevelőapám titkolt receptjeiből az Erdélyi mézeskalács c. könyvem, könyvtáros feleségemnek írtam Tótágas c. színjátékomat, amit Tompa Gábor farmere zsebében csempészett ki megjelenésre, fiamnak Az ismert katonát, lányomnak a nemrég befejezett Az ismert katona igaz története címmel ennek második könyvét. Magamnak pedig egyperceseimet, hogy bizonyítsam, magam vagyok az erdélyi „Örkény Pistike”. Második feleségemnek lélektani regény dukál, tervem van róla.
– Ön 1995-ben költözött Svédországba – Kolozsvárral azonban nem szakadt meg a kapcsolata. Milyen az a Kolozsvár és lakója, amit Tar Károly maga mögött hagyott, s milyen, amelyhez időről időre visszatér? Hazára lelt Svédországban? Hol van az író hazája? – Köztudomású, hogy ott az ember igazi hazája, ahol nevét hibátlanul írják. Svédországban nekem sikerült a Carolt Károlyra változtatnom. Érdekes, hogy itt ismerik az összes ékezetes betűket. Házasságkötésemkor ebből Kolozsváron botrány lett, létezésemet is kétségbevonta a hivatal. Végül szenátori és polgármesterhelyettesi közbejárásra irataimban az előírásokban álló, de nem használatos „ortografierea numelui” „kiskapun” át azt a nevet használhatom, amelyen anyám szólított. Ezt is megértem. De házsongárdi sírhelyemen és lundi temetőbe kívánkozó helyemen is ez áll majd poraim fölött.
– Tar Károly titoktára címmel kiadta azokat az internetes bejegyzéseit, titkait, melyek „mérgezik napjait”, s amelyeknek megfejtéséhez megtalálta a kulcsot. Az egyik bejegyzésében azt olvasom: „Rég megbékéltem a világgal és mellőzöttségemmel is. Apám túlélte minden haragosát. Igyekszem követni példáját.” Számvetés e mondat vagy tapasztalat? – Az öregség mindenkit bölcsebbé tesz. Valamennyire nekem ez is sikerült. Mi marad meg munkáimból? Feltehetően az ebben az interjúban is némileg körüljárt kisregényem,a Köszönöm, jól vagyok. De azért reménykedhetem. A Magyar Elektronikus Könyvtár, amelynek régi híve vagyok, honlapomon (aghegy.hhrf.org/tarkaroly) kívül őrzi többnyire kis példányszámban megjelent szövegeimet is. Bálint Tibornak idősebb korában már „fájt az utazás”. Nekem (az állítólagosan gazdag svédnek) nem a honoráriumok immár négy évtizedes hiánya, hanem a pályáztatás okoz rettenetes fájdalmakat. Emlékirataim hat kötete például mindössze hatvan példányban jelenhetett meg, mert a folyóiratom nevében a pályázó egyesület a maga önös céljaira fordította a megítélt összeg nagy részét.Magamat idézem: Tudattalanunkból kiemelkedően megélt perceink mögött rejtekezünk, mint a hód zegzugosan egymásra dobált ágakból tornyozott lakása alatt. Úgy rejtekezünk, hogy messze látszóan megmutathassuk magunk. Perceink minden ágára szükségünk van, ahhoz, hogy észrevétessük magunk. Hangyaboly formájú életművünket embertársaink nyüzsgésében, egyéniségre törekedve, ha ellentmondásosan is, de tudatosan, saját magunknak kell építenünk. Erre csak a félelem nélküli ember képes. Az árnyékember fél önmagát megismerni, nem a saját maga útját, nem az alkotó életet, hanem a konvenciót választja, és a társadalmi rendhez igazodva, az unalomig utánzásra áldozza vagyonos napjait, óráit, perceit. Személyisége fejlesztése helyett a renyheségre alkalmas konzervativizmusban téblábol. Hatalomra vágyik, ahol nem a szeretet kormányoz. Csordába verődve küzd félelmeivel, az élettel, a halállal. Megélt percei sokaságával sem képes felnőtt emberré válni. Menekül a halhatatlanságba, az újjászületésbe. Ha a lét értelme az, hogy van, akkor lenni: teremtést jelent. Csak így, minden percben magunkat hasznossá téve, a saját lábunkon állva lehetünk hites vagy hitetlen hasonmásai az Istennek, része a megközelítésre érdemesnek és lehetségesnek, képzelt időnk öröknek hitt titkainak.

Tar Károly Kolozsváron született 1935 augusztus 30-án. A magyar, a román, a svéd írószövetség és az Erdélyi Magyar Írók Ligájának tagja. Fémipari középiskolát, újságíró akadémiát, sajtóvezető-képzőt, magyar–román irodalom szakon főiskolát végzett. 1959-től újságíró, az Igazság és az Ifjúmunkás publicistája, majd a Napsugár gyermekirodalmi folyóirat főszerkesztője, az Erdélyi Kiskönyvtár könyvsorozat alapító szerkesztője, egy esztendeig az újraalakult Erdélyi Szépmíves Céh intézője. 1995-ben Svédországba költözik unokái nevelésére. Alapította és szerkesztette a Magyar Ligetet, a skandináviai magyarok családi lapját, az Ághegy irodalmi és művészeti folyóiratot, a lundi rádió magyar adását és a bevándorlók svéd nyelvű lapját. Írt félszáznál több regényt, verset, kisprózát, színjátékot és közhasznú könyvet. Az Irodalmi Jelen regénypályázatán Szerenád dobra, cintányérra és egyéb ütőhangszerekre című regényét díjazták. A magyar művelődésben végzett munkájáért a Magyar Kultúra Lovagja, Ex Libris-díjjal, a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjével, a Magyar Újságíró Szövetség Aranytoll díjával és a Pro Cultura Hungarica emlékplakettel tüntették ki. Legutóbbi könyvei: Est – válogatott versek, Voltam – emlékirat hat kötetben, Kavart kevert – kisprózai írások, Helyőrségben – esszék, publicisztikák.