A klozettolvasó naplójából 10.

Botházi Mária borkánban eltett szavai

Első tételezés: igen ritkán jön létre – itt a teremtés, netán, ha szűkebbre fogja a pupilla rését, a születés aktusára is gondolhat a játszi kedvű betűfaló – a klozettolvasó utópiája. Vagy ha kisebb-realistán, bédekker-józansággal, fordított irányban fogalmazunk (értsd, nem létre, inkább létbe jön, vagyis látogat): igen ritkán lelek zöld útra én, a klozettolvasó, Utópiába. Ez a költőien lakozható hely a kül-(esetleg más-)világ számára talán azzal a képpel ragadható meg, amelyet a szigetlakó (jellemző, hogy éppen ő, ki szintén tengerbe ütközik bármely hosszabb sétája végén) mozgókép-piktor, Peter Greenaway fest leghosszabb című filmjében, midőn szerelmeseit az éttermi klozett fehér falai elé vetíti. Ez a tér, ahova más elrejtőzni jár, hogy a szervezet, úgy is, mint a legintimebb közintézmény poros-hüvelyes működésének alantas végtermékeit bárminemű felelősség nélkül az alvilágra bízza, ez a szakrális(sá tett) tér a kitárulkozás, a tiszta szerelem, a kockázatos élet merész vállalásának arénája, ahol jobb híján mártírnak lenni (is) boldogság. Hogy miért? Minden, ami a fehéren túl van – ebédlő, nappali, hálószoba, utcák, terek, lakott helyeket selyemzsinórként összekötő országutak: ártó miazmákkal átitatott, testet-lelket magába szippantó pöcegödör.

Második tételezés: nagyon ritkán találkozom olyan íróval, aki a fent ábrázolni kísérelt (kísértett) utópia-teret mintegy megszemélyesíti. Olyan térként mozog, hordozza magában és magán kívül a szavakat, amely…

S itt apró stílustörés következik, nyájas Olvasóm: mert az eddig megfogalmazott mondatok igazak lehetnek ugyan (s szépek is talán), ám az írónak, kiről beszélek, a szoknyája szegélyéig sem érnek. Botházi Mária úgy ír, ahogy néhanap szembejön velem az utcán. Lágyan ringó mosollyal, hogy bár töredékét megkíséreljem-kísértsem visszaadni az összképnek. És olyankor, ama néha-kelő ünnepnapokon azon kapom magam, hogy látom: nem egy van belőle, ki magában s kívül magán ringatja a szókat. Ott, a sarkon, né, egy másik Mária, és amott, a korzó túloldalán egy harmadik, ohó, odafönt, a templomtornyi kereszt mellett még egy, és távolabb, a dombon túli szemhatáron… és lassan (vagy gyorsan, hiszen bizonyos értelemben minden, ami történik, ritmikai ügy), szóról szóra megtelik a tér, benépesül, termékenyen, dúsan, mint a nyár, ha téli napforduló adódik is.

Az író: nő. S mint ilyen, beleöltözik szavaiba. Szóköntösének mindennapi-kenyér-ünneplőjében ring szembe az utcán, téren, folyóparton, s ha kedve tartja, besétál a házba, mikor könyveit olvasom. Házmesterre, csengőre, engedélyre nincs szüksége: ajtó, zár, lakat tárul, kattan, pattan előtte készségesen. Besétál, szétnéz, ruháját megrázza, s átrendezi a lakást. Szavakkal, szavakból. Az egyszerűség végletes-végzetes (lásd még, femme fatale) eleganciájával, amelyet tanulni, lesni tőle lehet, sőt, kötelező (lenne), bár a kísérlet bárkit csak a mélyben duzzadó kudarccal együtt sarkalljon tettre, így a figyelmeztetés. S hogy az utolsó szó jogával élve továbbáll – értsd, az olvasó leteszi a könyvet –, én pedig elhagyom a klozett robinzonádos-kincses szigetét, mintha máshol járnék, otthonosabb lakóteremben (már nem magányosfarkas-verem, öntelt-öntöltő börtön, tudálékos elefántcsonttorony), hanem… táj. Az a táj, ahol élek. Amelynek határait immár behunyt szemmel is megtalálom. Amelynek minden lakóját születése (vagy épp halála) óta ismerem, koccintok velük esténként a pitvarban, csapszék előtt, határ(talan)köveknek dőlve.

Elképzelem az írónőt, amint hétszer-hétszer- … -hétmérföldes sétája után, már saját szentélyében: konyhájában ügyködik. Katonás (vagy épp csillagképeket idéző) sorban álló borkánokba tölti szeretetbe, parádésan egyszerű stílusba, ölelő humorba-iróniába bő (ám a helyes arányra mindig vigyázó) kézzel mártott… tű hegyén biztos egyensúlyban lebegő mondatait. (Tudjuk: a jól eltett befőtt nehéz időkben a túlélés kulcsát is magában hordja.) És nem azért képzelem őt épp oda, mert a nőnek a konyhában a helye. Ellenkezőleg: az ilyen (meggyőződéssel állítom, hogy szakrális) helyekre, ha tetszik, szentélyekbe csak olyan író való, aki a borkánok csillagos-katonás során kívül rendelkezik a felsorolt hozzávalókkal, ha tetszik, titkos recepttel. Csak ilyen író lehet beton-, tégla-, fa-, vályog- s egyéb kemény anyagokból épült otthonaink (egyben puhább, bár paradox módon néha betonnál is keményebb, ha tetszik, makacsabb lélek-lakjaink) lak-átrendezője. Aki minden házban otthonos, aki érti (érzi) fenséges-bumfordi életünk minden méltóságteljes lépését, bakugrását. A régiek erre azt mondták: mágia. Aki művelte, arra meg ezt: boszorkány. És előfordult, hogy máglyán végezte. Én ma azt mondom erre: mágia. S az írónőre, ki műveli: boszorkány. De máglya helyett pajzsra emelem. Ölelem minden szavát, mert süt belőlük, hogy aki ezen irodalmi köntöst viseli, vagyis benne él, érti a… népét. Jelölöm a népet, mert fontos: ugye, mi erdélyi magyarok vagyunk. Ezt a népet érti a boszorkányos-mágikus írónő.

S ezzel azt is mondom: Botházi Mária azon kevés írók közé tartozik, aki kézen tud fogni, s mutatni tudja a zöld utat a klozettolvasó (és nem csak) utópiája fel. És akkor nem marad más hátra, mint egy másik János, bizonyos de genere Csezmice szavaival élve, kiáltsam: Fel hát az útra, társaim, siessünk! Az írónő mutatja az irányt. Nép vagyunk (vagy azzá válhatunk), még így, határ-talanul is, mi, erdélyi magyarok… ha jól olvassuk a szót.

(Jelen írás a Szántai János által 2006 és 2010 között hasábjainkon megjelent olvasónapló-sorozat folytatása – szerk. megj.)

‍