A kivégzés (részlet a Zehu című készülő regényből)

Az MTI londoni tudósítója idegesen várakozott a vezérigazgató dolgozószobájának előterében. Már valamennyit enyhült a hőség, a sarkig kitárt ablakon beáradó délutáni fuvallat meglebegtette az erős napfény miatt behúzott függönyöket. A titkárnő szorgalmasan gépelt, időnként ránézett a tudósítóra, azzal a különös, jól begyakorolt pillantással, amelyben a leghalványabb érdeklődés szikrája sem villant. Aztán visszatért a gépeléshez. Rozsda Róbert kövér arcán verítékcseppek csurogtak végig. A titkárnőnek mondható bókokon törte a fejét, amelyek közül végül egyik sem akart kicsusszanni a száján, pedig ő bókokban nem ismert tréfát. Mint az igazán kövér embereknél megfigyelhető, állandóan valami joviális mosoly ült az arcán, gyakran akkor is, amikor nem tudott róla, és olyan ember benyomását keltette, mint aki, már fölösleges kilói okán is, amelyek életszeretetét voltak hivatva igazolni, majd kicsattan a boldogságtól. Rozsda vicces ember hírében állt, és ez nem is volt annyira téves, habár most inkább tűnt aggodalmasnak, mint felszabadultnak, amúgy sem egyszerűen kövér volt, hanem már-már a testi létezés határait feszegető módon volt az, ám megjelenése ennek ellenére meglepő módon arányos maradt. A kövérsége olyan tulajdonsága volt, amivel olykor felvette a harcot, valójában már régen beletörődött, és öntudatlanul is megpróbált belőle előnyt kovácsolni: csecsemőszerű külseje, vidám ábrázata, kopasz feje, formás és izmos lábai, masszív pocakja, valamint állandóan ontott, könnyed szójátékai, bizonyos hölgyekre, patyolatban, közértben, villamoson, továbbá a legkülönbözőbb újságok és könyvkiadók szerkesztőségeiben ellenállhatatlanul hatott. Ez a titkárnő azonban más kategória volt. Vagy tudott valamit. A titkárnők mindent tudnak.

Amikor fél órával korábban, félórás késéssel Rozsda bekopogott a parányi előszobába, a titkárnő úgy nézett rá, olyan feldúlt arckifejezéssel, mint akit valami nagyon fontosban zavartak meg, és parancsoló mozdulattal némán az egyik székre mutatott.

– Vannak nála – vetette oda éppen csak kinyíló ajkai közül, ha ugyan Rozsda jól értette, de úgy döntött, nem feszegeti ezt a kérdést, hanem beletörődik abba, hogy várakoznia kell.

1962 nyarának ezen a tikkasztóan meleg napján az MTI kiküldött londoni tudósítója meglehetősen ideges volt, de nem csupán az indulás előtt, az utolsó percben kapott furcsa telefonhívás miatt, amitől kisebb pánikrohamot kapott, és nem is kis részben éppen emiatt késett ennyit erről a létfontosságú találkozóról, ez több mint bűn volt, hiba, olyan hiba, amit egy magára valamit is adó titkárnő ritkán szokott megbocsátani. Rozsda sármja ebben az előszobában egyáltalán nem működött. Kocsija nem volt, taxit nem kapott, rohant felfelé a lépcsősoron a Naphegy meredek oldalán, és mire súlyosan zihálva a Fém utcába érkezett, lassítva remegő lábú léptein, már patakokban ömlött róla a veríték.

Valaki megelőzött, gondolta kétségbeesetten.

Harminc, ólomlábakon járó perc telt el így.

A titkárnő most megnyomta az asztalán álló mikrofon gombját, és halkan csak annyit mondott: – Itt van.

Még a nevemet sem hajlandó kiejteni.

Kisvártatva nyílt az ajtó, és Rozsda döbbenetére Barcs Sándor, az MTI vezérigazgatója egyedül lépett ki rajta, nyílt, barátságos mosollyal ment oda Rozsdához, kezet nyújtott neki, és udvarias, ám határozott mozdulattal betessékelte a szobájába. Szándékosan megvárakoztatott, gondolta Rozsda. Nyilván mondani akar ezzel valamit. De mit? Nem volt idő a morfondírozásra, a higgadt és szívélyes fogadtatás, amelyben részesítették, lehetetlenné tett bármilyen pikírt vagy sanda célzást, a frusztráció kifejezésének leghalványabb jelét is. Holott Rozsda tele volt panasszal. Ezt a panaszmonológot mormolta magában hetek, sőt, hónapok óta, minden szavát, minden betűjét kívülről tudta.

Barcs a sok szürke, unalmas és korlátolt funkcionárius között kétségtelenül üdítő kivételnek számított, egy igazi gentleman, sportos alkat, halk szavú és higgadt; két sűrű, egyenes szemöldöke határozottságot kölcsönzött az arcának: ugyanazzal a tartással mondta el beszédeit a puszta díszletként működő parlamentben, ugyanazzal a tartással ülte végig a Rajk-pert is, mint Rákosi által személyesen felkért népi ülnök, tudván, miféle aljas színjátékban vesz részt, életösztönére hallgatva, és ugyanebben a higgadt, kiegyensúlyozott és professzionális stílusban intézte a magyar labdarúgás ügyét, mint született diplomata. A 6:3, már ha a focistáktól eltekintünk, szinte kizárólag az ő érdeme volt. A kopaszsága szinte föl sem tűnt arisztokratikus külsője miatt. Ha Angliában él, bizonyos, hogy minden évben az angol felső osztállyal együtt ott ül az Epsom Derbyn, nagy tétekben játszik, és az arcáról nem lehet leolvasni semmit.

Hellyel kínálta Rozsdát, leült az íróasztala mögé, és Rozsdának csak ekkor tűnt föl, hogy pontosan ugyanaz a vágtázó lovat ábrázoló kínai tusrajz lóg a háta mögött, mint amelyik Rozsdáék nagyszobájában is elfoglalta a díszhelyet. Rozsda ezen egy pillanatra meghökkent, de nem volt ideje mélyebben belegondolni, mert Barcs nem volt az az ember, aki hagyja az üres perceket peregni, hatékony volt és célratörő.

– Csakhogy megjött, kedves Rozsda elvtárs, már nagyon vártam. Sajnálom, hogy mostanáig nem tudtam rendelkezésére állni. Kérem, fújja ki magát nyugodtan. A rajzot nézi? Szeretem a kínai tusrajzok ökonómiáját. Lényegre törő, érezni rajta a sebességet, nem csak a lóét, de az ecsetét is. Egyetlen gesztus. Bravúros, mint egy Puskás-gól. Az ember nem is tudja, hogy csinálja.

Rozsda szava elakadt. Szeretett volna könnyed lenni és világfias, pergő nyelvével vívni, mint egy d’Artagnan, de erre nem tudott mit válaszolni. Szerette volna végre leiskolázni a főnökét, hogy megmutassa, ki is ő valójában, ki is az, akivel ilyen csúfosan elbántak ennek az embernek a hitvány alattvalói, hogy miféle méltatlan ármány áldozata, de most hirtelen elbizonytalanodott, mint akit gyávaságon vagy hazugságon kaptak, és mint egy háborús árvának a lebombázott romok között, hangosan bömbölni lett volna kedve.

– Mit parancsol? Egy jéghideg Bambit? Csak vicceltem. Van például skót whiskym is. Na? Egy whisky? De nem jéggel, mert úgy csak a dilettánsok isszák. A bölcs és takarékos skótok meleg vizet öntenek hozzá. Nem is keveset.

Rozsda csodálkozott ezen a bevezetőn. Mi folyik itt? Mi ez a bizalmas hang?

– Vagy egy jó erős presszókávét? Mártika főz magának. Vagy angol tejes teát, hozzá egy krémmel töltött, jól megcukrozott fánk? Ne aggódjon, Rozsda elvtárs, ezt csak úgy mondtam, fánkunk az nincs.

– Köszönöm, Barcs elvtárs, ma már túl sok feketét ittam, inkább csak egy nagy pohár hideg vizet kérek. Édeset amúgysem nem ehetek. A feleségem rajong a tejes teáért, de őszintén szólva én ki nem állhatom.

Ezt nem kellett volna mondani.

– Mártika, egy nagy pohár hideg vizet Rozsda elvtársnak! Rágyújt? Parancsoljon. Szivar is van. Egyenesen Kubából.

– Köszönöm, nem dohányzom.

– Megengedi, hogy rágyújtsak?

– Természetesen.

Ugyanez a beszélgetés, majdnem szóról szóra, Londonban is lezajlott köztük egy évvel ezelőtt. Most Barcs vagy nem emlékszik, ami kizárt, vagy bizonyos jeleket küldözget, amiket villámgyorsan meg kellene fejtenem, gondolta Rozsda, miközben napok óta gondosan előkészített monológjának oszlopai, pillérei, az egész építmény kezdett rogyadozni és beomlani, gurulni egy meredek domboldalon lefelé, mint a pattogó kőlavina Buster Keaton filmjében.

Nagyon oda kell figyelni.

– És hogy tölti a szabadságát a kedves családja, Rozsda elvtárs?

– Én most is dolgozom.

– Pedig magának sem ártana egy kis pihenés, Rozsda elvtárs. És a kedves felesége? Köszönöm, Mártika, tegye le. Beleszokott már ebbe a kettős életbe?

– Most nagy izgalmak vannak, vizsgáznak a gyerekek, behozzák az évközi lemaradásukat. Egyébként ebbe az új iskolába járnak, itt, a sarkon.

– És a srácok jól érzik magukat Londonban?

– Ahogy ők mondanák, fabulously.¹ Már csak angolul beszélhet velük az ember.

– Mind jól beszélnek angolul.

– Impeccably.²

– És hogy tölti a szabadságát a kedves családja, Rozsda elvtárs?

Ezt most miért kérdezte meg még egyszer?

Barcs tiszta, világos tekintettel nézett rá, várakozóan.

– Hallgatom, Rozsda elvtárs, mondja el a problémákat, ne tegyen lakatot a szájára.

Rozsda összeszedte magát.

Fenti állításunkkal, miszerint Rozsda ideges volt, még nem igazán mondtunk semmit, hiszen a londoni tudósító idegeinek állapota soha nem volt maradéktalanul jónak mondható, sem London előtt, sem azóta, de különösen, mióta választott hazájában, Magyarországon élt, dolgozott és ábrándozott egy sikeres pályáról, bármit jelentsen is ez a szó, és ha voltak is jobb pillanatai, jobb korszakai, és egy pillanatra úgy is tűnt, sikerül kicseleznie a sorsot, és sikerül megvetnie a lábát ezen a kiismerhetetlen, sőt ellenséges talajon, mert időről időre utánanyúlt egy segítő kéz, fölemelte a földről, leverte ruhájáról a port, és biztatóan vállon veregette, nos, ezek csupán rövid villanások voltak a sötéten kavargó horizonton. Az elmúlt másfél évtizedben Rozsda többnyire frenetikus izgalomban, gyomorforgató félelemben, szüntelenül fortyogó indulatoktól és világmegváltó szándékoktól eszelősen rázkódva, mint akibe áramot vezettek, egyfolytában ismeretlen vagy túl jól ismert ellenségeivel hadakozva járta végig fényesnek aligha mondható, bár nem egészen jelentéktelen újságírói karrierje állomásait, és vergődött vagy inkább fuldoklott, nem pedig fegyelmezett karcsapásokkal úszott a nyílt tenger irányába, élete folyton visszatérő hullámvölgyeiben. Saját jó tanácsát, amelyet gyermekeinek előszeretettel adott, miszerint az örvényben, ha a mélybe rántja az embert, maradjanak mozdulatlanul, amíg az föl nem dobja őket a felszínre, ő maga soha nem tartotta be. Mindig akkor kapálózott a legvadabbul, amikor jobb lett volna, ha mozdulatlan marad. Akkor állt föl és mondott vádbeszédet, amikor inkább hallgatnia kellett volna. Akkor rohant fűhöz-fához, amikor jobb lett volna, ha meghúzza magát. Túl sokat beszélt, túl sokat vitatkozott, túl sok levelet írt túl sok helyre, megbízott olyanokban, akik nem bíztak meg benne, és akikben neki egyáltalán nem lett volna szabad megbíznia. Úgynevezett vonalas ember volt, a rendszer hű kiszolgálója, aki előtt egy-egy pillanatra, kapcsolatai és jó svádája révén szédítő perspektívák nyíltak, ezek azonban gyorsan be is csukódtak.

És most itt állt a csúcson.

Jegyzetek

1 mesésen

2 makulátlanul

‍