A kapcsolatok elviselhető könnyűsége

Állványszerű fényképezőgép leple alá bújt „idegen” írásfolyamatának pillanata a borítón. Az „elefántcsontoronyba zárt művésszel” az alkotásain keresztül léphet csak kapcsolatba az olvasó, illetve a művész csak az alkotásain keresztül látható? De mi van akkor, mikor a vizuális elemek mellé szövegeken keresztül „megszólaló hang” is társul?
Érezhetően első köteténél sokkal messzebbre merészkedik a kapcsolatok szintjén második kötetében, a Levelek a szomszéd szobába címűben Dimény-Haszman Árpád. A szövegekben „megszólaló hang”/a vers beszélőjének bonyolult kapcsolathálózata strukturálja a kötetet. Kapcsolatai közvetlenek, s ebbe az olvasó is beletartozik. Mintha egy karosszékből invitálna beszélgetésre és mesélné el történeteit. Élővé válik a szöveg: életszerű a hang, és ezzel a mesélői gesztussal/az élőbeszédszerűség megidézésével a mű láthatatlan köteléket alakít ki, amely teret enged az oda-vissza ható kölcsönfolyamatoknak is. Ennél viszont komplexebb, háromosztatú viszonyháló körvonalazódik a „bennfoglalt megszólított”, a tényleges olvasó és a megszólaló hang között. Azért problematikus a hálózat, mert nem mindig tudni, hogy kihez/kikhez szólnak a költemények: megjelenik egy specifikus megszólított, a konkrét címzetthez (Orsolyához) szólnak a levelek. Emellett a „bennfoglalt megszólított” lehet a kötet olvasója, és a megszólaló hang sem mindig egyértlemű, ez érezhető a váltakozó perspektívákból és viszonyulásokból. E váltakozások miatt lesz fontos szervezőelv az említett „hang” álláspontja, amely kapcsolódik a kötet formai, hármas tagoltságához. Viszont túllépve a ciklushatárokon, a szerző nem különíti el élesen a viszonyokat, csak egy-egy dominánsabb korreláció/érintkezés mentén rajzolódik ki a ciklusok önállósága. Az élőbeszédszerűség mellett a végsőkig fokozott nyitottság és a már-már zavarba ejtően őszinte megnyilatkozások jellemzőek a kötet egészére. Ilyen lehet egy titok felfedése: „pédául mert sosem csaltalak meg, persze,/akartam. de mindig meggyőztem maga, hogy/nem éri meg” (Titoktalanítás), vagy az alkotásról való őszinteség az Őszintétlenségben („írtam két szép sort, és nem voltál benne”), esetleg a legintimebb emlékek felidézése a Beszéljünk tengerülben.
Az első ciklusban a kötetcímhez igazodva konkrét megszólítottja van a verseknek: sajátos, in medias res kezdetű levélformába burkolt alkotások („nem azért írok neked, mert egyébként/nem mondhatok el bármit” Földre dobott ruhák, „most riadt/figyelemmel olvasod ezt a szokatlan levelet” Égvonalból). A ciklus középpontjában ember és természet kapcsolata áll: intenzíven emberközpontú, csak az egyén nézőpontja érvényesül, az ő szemszögéből láttatja a történéseket. Így teremti meg a test természetbe ágyazottságát, illetve a természet testbe ágyazottságát, és hozza összefüggésbe a két fél intim szerelmes viszonyát: „a nagy víz keblén két hullám összeér” (Beszéljünk tengerül), amely ugyanolyan természetközeli, mint maga a természet és nő közötti kapcsolat „akár egy sziget a ködből, a távolban ott állsz te,/Andromakhé” (Félreérthetetlenül), „óceán fojtotta/ hangod szirénének” (Penelopé). A szövegek hangulatát színesíti, teszi élővé a szürreális elemek jelenléte: „a proton megint a molekulának feszül,/csigavonalú láncait oldozza legbelül.” (Megint), ami egyébként az egész kötetre jellemző. Viszont nemcsak ez a fajta stílus jelenik meg, ezek váltakozásában is megfigyelhető egy rendszerszerű szövődmény.
A korábbi szerelmet megjelenítő téma váltása maga után vonja a stílusváltást is: egyidejűleg drasztikus hangulatváltozást okoz, mikor a fizikai fájdalom lefolyását csak külső szemlélőként láttatja, a lelki fájdalmat elrejti önmagában. Az eddigi harmonikus hangulat felbomlik, és megmutatkoznak az ember számára uralhatatlan, saját világában történő, életeket felülíró történések, amelyek szavakkal már-már kifejezhetetlenekké válnak. Ennek feloldására sajátos érzelmek megalkotása lesz a kulcs, eszköznek marad az idegennek ható, latin nyelvezettel és precíz részleteséggel megfogalmazott patologikus, nyers leírása a test anyagi voltának. Ezt illusztrálja az Os lacrimale c. vers egésze: „az izmok szövetét lassan/széttolja, os frontale/os temporale/”,amely kegyetlenül/kíméletlenül őszinte vallomással ötvöződik: „ahová egy nyolcéves/ kislánybabát taszítanak be/daganat az os occipitalen/hagyta meghalni/bár ha/ választanom kellett volna/ én is őt ölöm/ meg/ torkára csúsztatom kezem/” és önkritikával: „deazért leírom/talán ebben vagyok a legjobb/ vagy csak ebben jó”. Ugyanúgy idomulnak a külső, élő környezet folyamatai a belső térben lévő embervilághoz pl. „egy orvos/ két orvos/három/győzköd/villámlik/vérre megy a játék/szépen szétfolyik/ringatja hajóját a szép” (Penelopé)
Újabb relációra bukkanunk ugyannitt, ezúttal a nyelvvel kapcsolatos. A nyelv jelen esetben nem (vagy nem csak) tárgyiasított eszköz, hanem organikus egység, amelyeket életre lehet kelteni: „szavak, bennük/vagy a mindenem. szavak, olyanok mint/ földre dobott ruhák” (Földre dobott ruhák), néha hajlandó az együttműködésre, ha megszületik a gondolat: „mert a szó csak azután születhet, hogy feltört az íze a számban” (Titoktalanítás). Van, ahol kapcsolat hiányában szótlanság keletkezik:, „a megintre nincs szó” (Megint). „Metalíra” az Őszintétlenség c. vers, a vers keletkezésének folyamatába pillanthatunk: „írtam két szép sort” (...) „írtam még két sort”(...) „de írtam tovább”.
Természetesen a téma és stílusváltások ellenére/mellett párhuzamosan tetten érhetők a fentebbi kapcsolathálók: az első ciklusban már megjelenő dualista (test-lélek) felfogás egybehangolása a természeti elemekkel: „csak egy kád víz amiben a lélek ázik/ a test háncsolt fa nem moccan nyög” Invokációban vagy „s a lelket is tompítják vegyileg./majd úgy válik a testtől, mint fától a levél” Beckett és a szé-ben. Téma és forma viszonya is más megvilágításba kerül: különböző műfajok között válogathatunk (szonett, dal, epikus jellegű költemény, lírai levél). Lazán játszik a formával (Adyde a csókod) inspirálódva Weöres Sándortól (Vigasztaló, ami W.S-etűd), kipróbálja több helyen az automatikus írásstílust is (Sylvia megint öngyilkos lesz, Olvasásélmény), nem beszélve a különösen furcsa kódoltságokról (Határ/átlépés), a Elhamarkodott következtetésben, ahol a technikai kommunkációs szokásait beszéli el az illető személynek, ami elidegenedett nézőpontot és eltávolító beszédmódot eredményez. „december 4-én pénteken/ 14 SMS-t küldött neked a 0741 18****”.
Dimény első kötetének főszereplője, az apa figurája itt is felbukkan. Az első kötetből ismerős motívumok, hangnem visszatér, jelezve: a vele való kapcsolat lezárhatatlan. Jó kérdés, a második kötet olvasható-e az első folytatásáként?
Kapcsolathálók, de nem csak ember-ember, ember-nyelv, hanem ember és egész világ között: a sorok közé rejtett mondanivalók elsőre aforisztikusoknak tűnhetnek, vékony vonal választja el a közhelyektől. Az (ön)kritika/önirónia azonban megmenti a verseket a közhelyszerűségtől: „nincs olyan, hogy egyszerű élet,/ígéret arra, hogy idelent minden klappol.” (Azéletszép), „túlértékeljük boldogságunk/ az utolsó pillanatban is?/ holott e verstől, szép szavaktól függetlenül/ fölkél a nap, s futnak tovább a felhők,/ s a könnyek mennyisége a földön változatlan.” (Beckett és a szél) A hang a megfelelő helyen némul el, s hagy maga után üres helyeket a csendnek.


Dimény H. Árpád: Levelek a szomszéd szobába. Erdélyi Híradó Kiadó, Kolozsvár, 2016.