A járványügyileg kóser színház ügyei

Arról, hogy járványidőben mi minden nem számíthat (továbbra sem) színháznak, részletes képünk kerekedett ki már tavaly, a korai időszakban. Azonban sokkal később szerezhettünk tudomást arról, hogy mit lehetne színházként definiálni, és persze úgy, hogy a vonatkozó megszorításokat is betartják az alkotók: ez elsősorban azt jelentette, hogy színész és közönsége nem tartózkodhatott ugyanabban a légtérben, nem lehet előadást tartani az e célból működő terekben, termekben. A színházi alkotók még a járvány kezdetekor jelezték – először kedvesen és szelídebben, aztán meg egyre nyomatékosabban –, hogy bizony nemcsak egy régebbi (netán újabb) produkció többkamerás felvételének vetítése, hanem a live streaming sem definiálható színházként, pedig ott aztán tényleg nem érheti szó a „hic et nunc” elejét, mert van bőven belőle… És mégsem színház… Mert hol van az elengedhetetlen közvetlen találkozás helyzete, amelyben „oda-vissza” (nem csak „oda”, a néző laptopos magányába, amiből színész mit sem tapasztal) megszületik a színházi pillanat?!
A székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház Meghatározatlan időre című kirakatszínházi előadásának – amely a járványügyi megszorítások figyelembe vételével készült – utolsó etűdje, jelenete éppen a színház meghatározását járja körül. Annak jelzéseképpen is, hogy Vladimir Anton rendezése nem árul zsákbamacskát: tudatosan tekint arra a szükségletre, miszerint egy soron kívüli helyzet soron kívüli színházi formájában (amely nem éppen kőszínházi specialitás, inkább független művészeti mozgalom kalandos ínyencsége) ennek a definíciónak valamilyen tálalásban terítékre kell kerülnie. A székelyudvarhelyi Kalapos Kávézóban – tíz különböző élethelyzet kirakatbeli bemutatása után – a színész-ceremóniamester és az ad hoc közönség ezt a meghatározást közösen kereste és találta meg, a következő „összetevőkre” egyszerűsítette: színész, párbeszéd (interakció), közönség. Ennyi kell az élményhez, és mégis mennyire rá kell dolgozni, hogy a soron kívüli helyzetben ez mind együtt legyen…
A nézősereg azért sorakozott fel spontánul a városközpont kirakataiban látott jelenetek köré, mert a hatósági előírás az volt, hogy az előadást nem lehet meghirdetni: „társadalmilag” ne legyen tömörület, csupán távolság és kis létszám. Ezt én már a „megszorításokon túli megszorítás” kategóriájába sorolnám, ha nagyon rosszmájú lennék, de ebben a helyzetben még az sem lehetek, mert az „óvintézkedések” nagyfejezete alatt igen sok ilyen abszurdum elfért, amint azt más téren is tapasztalhattuk… De most ne akadjunk fenn a járványügyi közönség(szét)szervezés „apró” részletein.
Székelyudvarhelyen három, egymástól rövid sétára lévő kirakatához járulva kellett összeraknunk nézőkként magát a produkciót, amelyet úgy kell elképzelni, akár egy színházi puzzle-t. Az idén januárban bemutatott produkció tizenegy, tetszés szerint összerakható jelenetét akkor lehetett először látni egyetlen drámai füzéren, amikor május közepén az előadást megtekinteni magam is elutaztam a „vörös forgatókönyvből” éppen kilábaló székely városba, amelynek közössége addigra már klasszikusként tekintett az előadásra. Egy-egy jelenet közben, az elém csoportosuló kisiskoláskorú gyermekek önszabályozott zsivajából még azt is megtudtam: a színészek tapasztalataiból írt színpadi szöveget betéve tudják, a mozgássort is ismerik már, annyiszor látták az előadást. Mondanom sem kell, hogy ez az aktív nézői részvétel külön élmény volt a rengeteg laptopos figyelőzés után, amely az elmúlt közel másfél év színházi tapasztalatát meghatározta…
Ami a feldolgozott történeteket illeti, a székelyudvarhelyi színészek javarészt a karanténos létezésünk alaphelyzeteit és helyenként szomorú vadhajtásait rakták össze, ezeknek mélyebb drámai vetületein pedig csupán azért nem időzhettünk el hosszan, mert a soron következő kirakathoz kellett vándorolnunk, és olyan prózai dolgokkal foglalkoznunk, mint amilyen például a szemlélődés előnyös szögének újbóli megkeresése, hogy minél teljesebb élményben részesüljünk, nézőtársaink füle mellett, fejbúbja vagy éppen válla fölött kikandikálva. Így az előadás akkor vált kész termékké, amikor a tizenegyedik jelenet kocsmahangulatú nézőterén is megtaláltuk azt a sarkot, amelyből a produkció befogadása nem sérül, és tartalmában is el tudtunk merülni.
Be kell látni, hogy ez az állandó nézői készenléti állapot egyetlen porcikájában sem hajaz a klasszikus színházfogyasztásra, és ilyen tekintetben maguknak a kirakatbeli etűdöknek is kellőképpen ütőseknek, éleseknek kellett lenniük (tartalmi és műszaki szempontból is), hogy a mondandó körvonalazottan, pontosan célzottan jusson el annak a nézőnek a tudatába, aki adott esetben, mondjuk, féllábon egyensúlyoz a kirakat előtt. Imígyen kellett, egyensúlyozás közben beleélnie magát az első jelenet színészének élettörténetébe, aki egyformán küszködik alkotói válsággal és a járvány miatti létbizonytalansággal, vagy alkalmasint egy párnélküli cipő identitásról szóló kifakadásába, netán együtt éreznie egy következő kirakatnál azzal az eltorzult férfiúi énképpel, amely a nemi szerepek útvesztőjében túlpörög, esetleg jókat szórakoznia a torzzá vált biológiai létezés agymenésein egy hentes székelyesen sziporkázó szóáradatában. Mindeközben ezek az etűdök nem kímélték azokat a jelentős kozmopolita trendeket sem, amelyek túlmutatnak Székelyudvarhely határain, lakóinak szokásvilágán: például a kóros megmutatkozási igényt, amelyet a különböző közösségi médiafelületek ösztönöznek (itt az Instagram), a rohamosan hanyatló kollektív intelligenciát, amelyet a Facebookon közlekedő pandémiás álhírek és összeesküvés-elméletek tesznek elszomorítóan látványossá, ezáltal pedig egy kisváros 3D-s közösségi életét elviselhetetlenné. Mindezeken túl ott húzódnak még az egyéni kis tragédiák is, amelyek tartós egzisztenciális válságokat sejtetnek: a „semmi kis élet” nem éppen járványalakította, de mindenképp általa kiemelt, langyos perspektívái, a tartós pszichés zavarokat előidéző vírusfertőzés szédületes új mantrái, az embertársi minőség szinte SWOT-elemzésre egyszerűsödő, szomorú elsikkadása, és – egy másik jelenetben – a korrumpált jövő is ott van, hiszen a felnőttek beszűkült univerzuma a gyermeki lélek útvesztőit is magában hordozza.
A Tomcsa Sándor Színház társulata Vladimir Anton rendező vezényletével megtalált egy olyan karanténos/járványügyi színházi formát, amely egyidejűleg vezethető vissza a középkori vásári komédiák hagyományára, és az időben hozzá közelebb álló New York-i kirakatszínházi elődre. Ez a forma egyidejűleg mutatja meg a színházművészetet szabad szárnyalása közben, de ablaküveg mögötti bezártságában is. Nyilván, az leginkább a szubjektivitásunkon, életszemléletünkön, és persze éppen aktuális nézői hangulatunkon is múlik, hogy melyik perspektívával azonosulunk, amikor látjuk a színész orrát a kirakat üvegével találkozni. Tény viszont az, hogy ez a színházi élmény – amelyre rá kell dolgozni, hogy megszerezzük, a miénk legyen – a lehető legközelebb áll ahhoz, amit „békeidőben”, még a soronkívüliség előtt színháznak neveztünk. Kósernek kóser, de azért csendben összerezzenünk, hogy alkotónak és nézőnek mi mindent meg kell tennie egy valamirevaló katarzisért.

Székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház. Meghatározatlan időre. A bemutató dátuma: 2021. január 22. A megtekintett előadás időpontja: 2021. május 10. Rendező: Vladimir Anton m. v. Szereplők: Albert Orsolya-Zsuzsanna, Barabás Árpád, Bekő-Fóri Zenkő, Dunkler Róbert, Esti Norbert, Fincziski Andrea, Jakab Tamás, László Kata, Nagy Xénia-Abigél, Pál Attila, Szűcs-Olcsváry Gellért, Tóth Árpád. Dramaturg: Dálnoky Réka, Győrfi Kata; Látvány: Nagy Fanny m. v., Oláh Réka m. v.