A gyerek

Táskáikat szorongatva áramlanak le az emberek a buszról, helyükre pedig a napszítta beton szaga áramlik vissza. Mint minden buszút után, most is rosszul vagyok. Azt mondják, még kinőhetem, de valahogy nem hiszem. Miután mindenki leszállt, én is felkarolom hátizsákomat, és egy szőke, göndör hajú fejet keresek a gyorsan eloszló tömegben. A város sokkal kisebb, mint Pest, de a házak itt mégis sokkal magasabbak. Megpróbálom megszámolni az emeleteket, de csak tizenkettőig jutok. Valaki a nevemet kiabálja, leveszi a vállamról a hátizsákot, és megszorítja a kezem. „Nádház”, ő így hívta a legnagyobbikat, közvetlenül a buszállomás mellettit. Csak nemrég kérdeztem rá, hogy melyik része van a háznak nádból, de nem értette, mire gondolok. Miért hívod nádháznak? Nem hívta nádháznak, nagy háznak hívta, csak kisgyerekek szokták nádháznak hívni, ezért ő is így mondta ki, ameddig kicsi voltam. De most már nagy gyerek vagyok. Annyira szorítja a kezem, hogy már nyomják egymást a csontjaim, ujjaim egészen elfehérednek. Útközben sárga, műbőr szandálját nézem, és benne gyöngyház fényűre festett lábujjait. Bütyke kinyomja a szandál oldalát, a műbőr megfeszül, az ő lábujjai is fehérek. Gyakran emlegette a bütykét, és olyan kedvesen mondta, „bütyköm”, hogy egy kicsit irigylem. Én is szeretnék egy bütyköt, saját vágyakkal és igényekkel. A bütyke a puha talpú, nyúlós oldalú cipőket szereti és a kétpántú papucsokat, ahol pont utat tud törni magának a pántok közötti résben. A diszkontba sietünk, hajfestéket venni. Mióta ismerem, szőkíti a haját, és a barna lenövés, bármikor jövök, pont akkora, mint a kisujjpercem. Úgy tűnik, mialatt én a bütykét, ő nővérei egyenes, szőke tincseit irigyelte. A házak ugyanolyanok, közöttük viszont sok a fa, a bokor, és a galamb is sokkal több, mint Pesten. Az alsó erkélyeken nénik és bácsik figyelik, ki járkál területükön, mozdulatlanul merednek előre. Némelyiküknek odaköszönünk, és ők visszakérdeznek, meddig maradok. A lépcsőház nem olyan hűs a kinti levegőhöz képest, mint a miénk. Mikor megérkezünk, rögtön kinyitja az ajtót, nem kopog be az ablakon, nem jelzi, hogy jövünk. A tévében pont a déli harangszó megy, úgy tűnik, bekapcsolva hagyta. Ösztönösen csendben maradok, ahogy ilyenkor kell, és némán leülök a szúrós huzatú kanapéra. Az asztalon még ott van az a kör alakú műanyag doboz, amiben férje a színes piruláit tárolta. Minden napnak külön kis rekesze van, oldalát pedig leukoplaszttal ragasztotta meg. Még érzem a reggelijének illatát, margarinos pirítós vegetával, és már a rosszullétem is kezd elmúlni. Szeretnék kérni egy szeletet, de még nincs vége a déli harangszónak, és nem tudom, hogy a tiltások férje halála után is ugyanúgy érvényben vannak-e. Pedig jó lenne tudni, mert sok volt belőlük, jóval több, mint nálunk. Elsősorban kiabálni és sikítozni tilos, ezt még könnyű megjegyezni, nem úgy, mint a többit. Például itt nem szabad evés közben beszélni, mert „magyar ember evés közben nem beszél”, de sosem tudom, hogy azért, mert nem illik, vagy mert evés közben összeakad a magyar ember nyelve. Nekem például sosem okozott gondot evés közben a beszéd, de mikor ezt elmondtam, nagyon dühös lett, majdnem annyira, mint amikor a nappaliban meztelenkedtem. Én meg annyira megijedtem, hogy nem vagyok magyar, hiszen ha az lennék, akkor nem beszélnék evés közben, hogy onnantól egy falat sem ment le a torkomon. Persze ez csak még több bajhoz vezetett, hiszen ételt nem hagyunk meg, azt Isten adta, és egyébként is, mennyi éhező örülne ennek a pár falatnak. Inkább nem szólaltam meg, hogy nekik miért nem adott Isten, nekem meg igen, pedig én még meztelenkedtem is, és minden letuszkolt falat után úgy éreztem, nem értük, hanem előlük eszem el rántott gombafejeket.

Kinézek a folyosóra, a fecskék épp most építik fészküket. A fészekben legalább hat vagy hét fecskefióka vijjog, mintha sürgetni akarnák a fecskemamát, hogy hozza már azt a kukacot. A konyhában lejár a mikró, felmelegedett a nagy tálnyi formátlan, rántott valami. Enni kezdünk. Fura így ketten, mintha itt felejtett volna minket egy napközis tanár, pedig akár a nagymamám is lehetne. Kattog az állkapcsa, miközben a felpuhult panírt rágcsálja, és egész felszabadultnak tűnik. Beszél, és nincs, aki rászóljon. Az ebédhez színes pirulát ad, valami vitamin, segít majd a rosszullétek ellen. Bedobom a számba, és a vízzel együtt felhajtom. Csak utána veszem észre, hogy lassan sápadni kezd. Arca felveszi hajának aranysárga színét, majd felpattan és fejéhez kap, olyan feltűnő mozdulattal, mintha karja szálakon lógna, akár a bábszínházban. Nekem is összeugrik a gyomrom, visszaköszön a buszútról maradt rosszullét. Mi a baj, kérdezem, miközben fel-alá jár, végül leül a telefonhoz. Véletlenül szíverősítőt adtam neked B-vitamin helyett, Istenem, szíverősítőt kapott a gyerek. Nem olyan nagy baj, jól vagyok. Kiveri az izzadság. Hallom a telefonban a halk női hangot, nyugodjon meg, nem lesz gond, csak igyon sok vizet. Én megnyugszom, de az ő arca most sápadtról vörösbe vált, és kigombol a blúzán néhány gombot. Ez a kis malőr, ugye, a mi titkunk marad. A fecske mama már harmadszorra repül a fészekbe, mióta az asztalnál ülünk, és arra gondolok, vajon vele is megesik-e, hogy valami mást nyom le a fiókák torkán kukac helyett. Ahogy a só után nyúl, blúza kicsit előreesik. Szokatlan, így szinte meztelennek tűnik. Belátok a dekoltázsán, látom a fehér melltartót, nem biztos, hogy pamut, mellei különbözőek, egyik formátlan, és nem tölti ki teljesen az anyagot. Kérsz repetát?

Este nem a kanapén ágyaz meg, hanem a kisszobában, abban az ágyban, ami „felszabadult”. Kivasalja macis pizsamámat, és mielőtt egyedül hagy, ellenőrzi, be vannak-e zárva az ablakok. Sötét van, csak az utcai lámpa fénye szűrődik be, látni a bútorok körvonalait. Az ajtó felett hangosan kattog az óra, rend van és tisztaság, ahogy szokott. A plafonra nézek, az utcáról felszűrődő nevetéseket hallgatom. Mikor még férje aludt itt, a helyemen, vagyis a saját helyén, először kivette a hallókészülékét, vastag szemüvegét az éjjeliszekrényre tette. Csak úgy, vagy abban a bőrbevonatú tokban, ami még mindig ott van a tévé mellett. Legalábbis én így képzelem. Megszűnt az utca zaja, és összemosódtak a háttérrel a bútorok. Talán ezt érezte, amikor a háborúban befeküdt egy lyukba, és átment egy tank a feje fölött? Orosz tank volt, de a történet többi részére már nem emlékszem. Mekkora súly, ami összenyomta feje fölött azt a kis résnyi levegőt, csend lehetett és sötét, az biztos, hogy semmi gyerekvisítás. Mintha bezárnák fölötte a konzervdoboz tetejét, amiben ő a babszem, csak mégis mások az erőviszonyok. Alszol?

Nyikorog az ajtó, ahogy résnyire nyitja, nyakig begombolt hálóinge földig ér. Kicsit fáj a hasam, mondom, és ő a konyhába indul, hogy főzzön egy kamillateát. Az ajtót nyitva hagyja, a konyhai fényben látom, hogy hosszabb a hálóing egyik oldala. Leül az ágyam szélére, kitölt egy csészével, és miközben felhúzott lábbal kortyolgatom a teát, levesz a könyvespolcról egy albumot. Porszagú, lapjai az időtől szárazak, mint a kezén a bőr, a ragasztó már több helyen felmondta a szolgálatot. Csak óvatosan szabad lapozgatni. Az egyik képen férje mosolyog, kezei zsebre téve, kihúzza magát, hogy uniformisán jobban látszódjanak a kitüntetések. Fogsora egyenes, hegyes szemfogai miatt huncutnak tűnik. Mosolyáról eszembe jut, hogy most milyen lehet az arca. Vajon örökre az utolsó arckifejezés marad meg a halottakon?

Felhajtom az utolsó korty kamillateát, ő pedig összecsukja az albumot, és ahogy visszatenné a polcra, kiesik belőle egy kép. Ez is egy katona, csak idősebb és kicsit mogorva, jelvényein csupa olyan betűk, amiket nem tudok elolvasni. Sötét, göndör haja a szemébe lóg, arcvonásai valamiért ismerősek. Erre ő ijedten leguggol, reccsen a térde, és szó nélkül visszacsúsztatja a képet a borító mögötti résbe, oda, ahol az időtől meglazult a ragasztó. Csak most tűnik fel, hogy a hasonlóság milyen egyértelmű.

Herbert Fruzsina 1989-ben született Budapesten. Politológia és filozófia szakot végzett Németországban, jelenleg Bécsben él, a civil szférában dolgozik. Novelláit közölte az Apokrif, a Kalligram és az Új Forrás Online.

‍