A folyó

A folyó lomhán hömpölygött alá a völgybe.

Lustán, egyenletesen tolta maga előtt szürkészöld tömegét. Közepén széles sáv képződött, mely mint egy gerinc vagy egy halborda, kisebb-nagyobb vízereket húzott magával, és a mélyből induló mozgást sejtetett.

Balra és jobbra üde mezők, rajtuk legelésző vagy kérődzve heverésző tehenek.

Ahogy a folyó magával sodorta a partról az ágakat, majd tovairamodott, csattanást, zizzenést lehetett hallani. Helyenként kis örvények keletkeztek a vízben, melyek köröket alkottak, és mindent, ami véletlenszerűen a legkülső karika vonzásába ért, elkerülhetetlenül a mélybe húztak.

Valahányszor a nap perzselő hőséget árasztott a vidékre, az emberek szabadnapjaikon pereputtyostól felkerekedtek, hogy megmártózzanak és felfrissüljenek a folyóban.

Seregestül verődtek össze a fiatalok, de idősebb emberek, családapák és családanyák is érkeztek a folyóhoz fürödni a közelebbi vagy távolabbi környékről. Az emberek itt megszabadulhattak megszokott korlátaiktól és mindennapi kötelezettségeiktől, ugyanakkor egy nagyobb közösség részét is alkothatták.

A kirándulók élelemmel és frissítő borral megrakott kosarakat is hoztak magukkal. Tavalyi könnyű bort, amit nagy hőségben is lehetett inni.

A szőke, barna szemű fiú szüleivel élt a városban. A nyarat a hosszan elnyúló, több lakásos ház mögötti körtefa ágai között töltötte. Arról álmodozott, hogy megpillanthassa a folyót és fürödjön benne, ugyanis sok különös dolgot hallott már róla.

Miként mesélték, egyik ősének sikerült véghezvinnie azon vakmerő vállalkozását, hogy átússza a folyót. Ez a homályos történet, mely a család számára igencsak kellemetlennek bizonyult, fölöttébb foglalkoztatta a szőke, barna szemű fiút. Már sokszor kérte a szüleit, hogy tölthessen egy vasárnapot a folyónál.

Ők azonban mindig letácsolták, nem tartották sokra az ilyenfajta vasárnapi szórakozásokat, és a hosszú úttól is irtóztak.

A valóságban azonban teljesen más okok miatt vonakodtak a szülei. A vasárnapi templomozás után az édesanyja egy-két órát csak magára akart fordítani, könyvet olvasni vagy egyszerűen csak a gondolataiban elmerülni.

Az apja pedig minden vasárnap délelőtt felkereste a „Koronát”, ahol havereivel a reggeli sörözést vagy kártyázást megejthették. Néha előfordult, hogy megkésve vagy enyhén pityókásan tért haza, és a vasárnapi ebédet újra kellett melegíteni. Így hát sok vasárnap ért véget veszekedéssel, ami bántotta a fiút.

Szeretett volna némi változatosságot, el akarta kerülni ezeket a veszekedéseket, és újra meg újra visszatért a kérésére, azaz hogy menjenek a folyóhoz fürödni. A szülők azonban nem egyeztek bele, talán féltek is a folyótól.

A fiú időközben tizenöt éves lett, és az összes társa járt már a folyónál. Sőt, egyesek idősebb testvérük vagy egykorú barátaik kíséretében. Tudta, hogy neki ezt sosem engednék meg. És míg körtefája ágai között ücsörgött, arról álmodozott, hogy ide-oda ugrándozik a folyó hűvös habjaiban.

Ezen a perzselő nyári napon külföldi rokonok érkeztek hozzájuk látogatóba, és a fiú újból próbálkozott. Előbb az édesanyját kérte meg, majd az apját, hogy menjenek el vasárnap a folyóhoz.

Hogy a nyári hőség vagy a rokonok jelenléte volt-e az oka, mindenesetre a szülők ezúttal nem tácsolták le a kérését.

A fiút nem érdekelte, mi vehette rá a szüleit, hogy rábólintsanak. Nagy örömöt szereztek neki ezzel. A rokonok egy vadonatúj biciklit is hoztak neki, a fiú ezzel akart a folyóhoz kerekezni, amit a szülei természetesen nem engedtek meg neki. Látogatóik puccos autójával akartak utazni, ahol mindannyian kényelmesen elfértek. A biciklit magukkal vitték a kocsi tetején.

Vasárnap korán keltek, ugyanis több órát meglehetősen rossz utakon kellett megtenniük.

A nap forrónak és fülledtnek ígérkezett. A város fölötti égbolton izzó foltként perzselt a napkorong.

Mindenki jókedvű volt, már előre örültek a hűsítő víznek. Miközben az autóban kényelembe helyezték magukat, az apa egy árnyékot vélt felfedezni a láthatáron. Majdhogynem mogorván közölte, hogy semmi jót nem sejt, az az árnyék ugyanis vihart jelez. A nyitott oldalablak ellenére rettenetes hőség tombolt az előkelő járműben. A vékony nyári öltözet kellemetlen második bőrrétegként tapadt a testükre, melytől a legszívesebben megszabadultak volna. Már a beszéd is nagy erőfeszítésükbe került, így hát hallgattak. Az apának a Korona-beli friss sör járt az eszében, az édesanya pedig a templom árnyékára vágyott. Egyedül a szőke, barna szemű fiú nem veszített jókedvéből. Boldog volt, hogy hamarosan a nagy folyóhoz érnek.

Tíz óra körül járt, amikor megérkeztek. A napsugár meg-megcsillant a vízen, mely, akár egy állat a vackában, lustán feküdt a medrében. A parton már számtalan fürödni vágyó ember heverészett. Szinte teljesen meztelenül feküdtek pokrócaikon és gyékénytakaróikon a napon, vagy az árnyékban a gyér fűzfa vagy mogyoróágak alatt, melyeket a bokrokból tépdestek ki és a folyópart homokos földjébe dugosgattak. Az erdőszél sokkal messzebb volt. Legalább az elemózsiájukat óvni tudták a vékony lombsátor alatt a tűző nap sugaraitól.

Elsőként a szőke, barna szemű fiú ugrott ki a kocsiból. Izgatottsága lerítt az arcáról, ahogy tágra nyílt szemekkel a folyóra meredt. Amint megpillantotta a szürkészöld víztömeget, mely lomhán tódult le a völgy mentén, összezavarodott.

Csalódott volt és elszomorította, hogy a folyó hirtelen már egyáltalán nem tűnt olyan nagyszerűnek. A táj egyhangúnak látszott, és a rekkenő hőség ellenére sem vélt úszó embereket a vízben felfedezni. Egyesek térdig álltak a vízben, a lapos partszakasz ugyanis biztos védelmet jelentett számukra, s mintha féltek is volna ettől a szinte élettelen löttytől. Sikítva és viháncolva spriccolták egymást a folyóvízzel.

Az egészen bátrak kifeküdtek a homokos sávra, mely a partot a víztől elválasztotta, meztelen lábukat a folyóba nyújtották, s spiccüket mozgatva úgy tettek, mintha úsznának.

Senki sem akadt, aki vakmerően átúszott volna a másik partra.

A fiú nem látta élettel telinek a nagy folyót, melyről úgy hírlett, hogy eltartja a vidéket és erőt áraszt. Otthoni körtefájára gondolt, és első alkalommal bánta, hogy eljöttek ide.

A hőség elviselhetetlenné vált.

Az emberek a takaróikon feküdtek, restségük a folyóéval vetekedett. Legtöbbjük maga elé meredt, félálomban gagyogott és nevetgélt, a nap és a bor ugyanis már jó ideje beködösítette elméjüket.

A szőke, barna szemű fiú a folyó menti szűk kavicsösvényen kerekezett új bringájával, el egészen az erdőig, ahol páfránylevelet és fagombát gyűjtött terráriumába. Csupán egyszer tért vissza a családjához, hogy faljon valamit és lábait a vízben megmártóztassa.

Amikor elege lett a barangolásból, a rokonok pompás autója mellé helyezte a biciklijét, és csatlakozott a pokrócon heverő szüleihez.

Az apa gorombán rászólt a fiára, arca kitüzesedett, szeme csillogott az alkoholtól, nyelve pedig egyre nehezebben forgott.

A bortól felvillanyozott rokonok becsmérlő megjegyzésekkel illették a pokrócon heverő szomszédjukat. Az apa, artikulálatlan hangokat hallatva, dühbe gurult a megjegyzések miatt, és magasztalni kezdte saját életstílusukat, melyet erkölcsösebbnek és kevésbé romlottnak tartott, mint a kivándorolt rokonokét. Egyre nehezebben formálta a szavakat, ami felmérgesítette és még dühösebbé tette. Szó szót követett. Ami teljesen ártalmatlan szócsataként, kötekedéssel indult, az most hangos veszekedéssé és közelharccá fajult. A nők igyekeztek a dolgot elsimítani, és eleinte egymásnak, majd férjeiknek is nyugtatgató jelzéseket próbáltak adni.

Mindez aligha segített. Már régóta elidegenedtek egymástól és rég teljesen különálló életet éltek. Az arcvonalak annyira megszilárdultak, hogy sem a rábeszélés, sem a csitítgatás nem tudta már a szakadást újból összeragasztani.

A szőke, barna szemű fiú hatalmas szemekkel nézte végig a veszekedést, és látta, amint az apját egyre jobban elvakítja az őrjöngés. Ellenfele arra szorítkozott, hogy megvetését szavakba öntse.

A fiú észrevette, hogy mások is felfigyeltek a veszekedésre, ők pedig szintén két pártra szakadtak: az egyik az ősi szerénységért szállt síkra, a másik a távoli társadalom jólétét magasztalta, amelyet csak hírből ismert.

Amikor az apja, felemelt mutatóujjal, egy újabb szóáradatnál leragadt, a fiú már nem tudta visszatartani hahotázását. Erőteljesen tört ki belőle. A részeg apa egy pillanat erejéig rámeredt a fiára, akit talán első ízben vett észre ezen a vasárnapon. És ezzel az apa teljes dühe a fia ellen irányult. Gyáva, puhány, szánalmas anyámasszony katonájának nevezte, aki egyszer sem mártózott meg a folyóban, nemhogy úszott volna benne. Ehelyett női módra kószált az erdőben és virágot szedett. És mégis hol hagyta a virágkoszorúját, érdeklődött a részeg.

A fiú már rég nem hahotázott. Leg­szí­vesebben befogta volna a fülét.

Az utóbbi félórában az ég erősen beborult, elsötétítették a viharfelhők.

Amikor az első villámcsapás élesen szétreccsintette a felhőfüggönyt, kemény eső szakadt a part menti mezőre, és néhány pillanaton belül már mindent vitt a víz, ami mozdítható volt, a lusta folyó pedig sebes szörnnyé duzzadt.

Rögtön feledésbe merült mindenféle veszekedés. Az emberek riadt szárnyasokként igyekeztek maguknak menedéket találni és az erdőszélre eljutni. Hatalmas zűrzavar keletkezett.

A legelsők időközben elértek a kocsijukhoz. A rokonok is beültek már az autójukba. Megpróbálták elindítani.

A folyónál mintha egy alakot láttak volna.

A vihart követő napon a nagy folyó völgye nem nyújtott valami szép látványt. A folyó mentén fekvő falvak egyes lakói örültek a váratlan prédáknak, amiket a folyó a partra vetett.

A pokrócok és félig elázott fűzfavessző kosarak, konzervdobozok és összecsukható székek között ott hevert egy vadonatúj bicikli is a part menti iszapban.

Szenkovics Enikő fordítása

Carmen Elisabeth Puchianu

1956-ban született Brassóban, költő, prózaíró. A Bukaresti Egyetemen végzett germanisztika szakon 1979-ben, a brassói Transilvania Egyetem tanára. Számos vers-, esszé- és prózakötet szerzője. Leg­utóbbi prózakötete 2012-ben jelent meg Patula lacht (Patula nevet) címmel.