A b. könyv

Megközelítem e tárgyat: a könyvet. Rutinosan, de az efféle tárgyaknak kijáró kimértséggel és tisztelettel fosztom le a borítékot. Kemény táblák közé van kötve, ez elegáns. A borítón, várható módon, felirat, két sorban: TAMÁS DÉNES / minden egész… Lám, lám, a szerző neve verzálisból szedve, a címnél nagyobb betűmérettel – mert a szerző neve fontosabb, mint a mű címe, ahogyan azt például az összes Coelho-könyv borítóján is láthatjuk, marketingfogás, a név adja el a terméket. Biztosan így van ez esetünkben is.
Fordítok egyet a tárgyon. Nézem a gerincet. Hát ez b., mert angolos, a szöveg fentről lefelé fut. Megvan ennek a maga előnye – „arccal” felfelé asztalra fektetve olvasható a gerincfelirat, viszont a magyar olvasó feje hagyományosan balra biccen a könyvespolc előtt. Majd fejjel lefele teszem a többi könyv közé.
Kisbetűs a cím, bizonyára számos forradalmi újítással fogok szembesülni olvasás közben, különben mi indokolná ezt a húzást.
De ez mind nem számít, az írások a fontosak.

dolgozni csak pontosan, szépen,ahogy a csillag megy az égen, ugy érdemes. (József Attila)
Az első bekezdés, az első fejezet, írás a legfontosabb, mondják. Tamás Dénes kötete első, Könyörgés című novellájával sokkolni szándékozik. Sikerül neki, kétszeresen is. Először azzal, hogy az írása főszereplőjét, egy még beszélni sem tudó kislányt felszámol. Spoiler következik. A kislány, mint más gyerekek is, a garzon bezártságában folyton nyűglődik. Egy pillanatban kiderül, hogy a beüvegezett balkonon lecsendesedik, ezután gyakran viszi ki az apja. A balkonra galambpár költözik be, fészket, majd rögtön tojásokat raknak, kotlani kezdenek. A kislány megkedveli a madarakat, de elkapja tőlük a papagájkórt, szörnyen beteg lesz, de akkor is csak a galambok nyugtatják meg, ezért az apa, bár ezzel a halálba viszi a gyermekét, mégiscsak kimegy vele az erkélyre, megnézni a még mindig kotló galambokat.
A Sokk No. 2. a szöveg logikátlansága. Nem világos, hogy a beüvegezett erkélyre hogyan költözik be a galambpár, de főleg az nem, hogy miért rakna fészket ott, ahonnan nincs szabad kijárása minden időben. Továbbá: a papagájkór lappangási ideje 14 nap, a galamb költési ideje 13-17 nap – tehát a történet nem fér bele az időkeretbe: mire a gyermeken kiüt a kór, és megvizsgálja az orvos, az erkélyen már nem kotolhat a galamb. De ha, mindent másodpercre kiszámolva, és mindent ideálisan kezelve mégis belegyúrjuk a sztorit a keretbe, kiderül, hogy a történetben két, szülőnek teljesen alkalmatlan szereplővel szembesülünk: akik kábé egy napig sem bírják elviselni a beteg (s ezért legyengült) gyerek sírását-bőgését, és akik, megtudván kislányuk bajának okát, nem dobják ki azonnal a fészket mindenestől a francba és nem fertőtlenítik az erkélyt. Ez nagyon b.
De vannak feltűnőbb logikai bukfencek is a könyvben. Például ez: „A lány meztelen testét pillantotta meg. A kert közepében napozott, kétrészes fürdőruhájában” (Hétköznapok, 95. o.). Vagy: a kötet legjobb című novellájában – Budapest már nem repül – így fogalmaz: „»Időzabáló vagyok«, jutott eszébe, és nem tudott szabadulni attól az elfutó, de mégis nyugtalanító érzéstől, hogy most tulajdonképpen a saját végtermékét, saját exkrementumát gyűri magába.” (57. o.) Tehát honnan is származik az idő, és miért nem áll elég a rendelkezésünkre?

Hát maga megbolondult,Hát maga megbolondult,Hogy mindent kétszer mond, kétszer mond? (Karinthy Frigyes)
Nagyon b. e könyben az is, hogy a szerző szinte minden jelzős szerkezet mellé egy másikat is elhelyez, amivel gyakorlatilag ugyanazt írja le, mint az előzővel. „vajon mikor kezdődik, mikor biggyed le az apró száj, mert így kezdődött, egy apró ajakbiggyesztéssel” (Könyörgés, 8. o.); „a férfinak itt fontos döntést kell hoznia, dűlőre kell vinnie egy lényegbevágó kérdést” (Napsütés, 68. o.); „de minden elem, annak minden részlete magában hordozta a robbanás emlékét, visszautalt a robbanásra” (Hétköznapok, 95. o.); s a többi. Ez akár valamiféle balladai vagy eposzi emelkedettséget is kölcsönözhetne a szövegeknek, ha az írások tömörebbek, pörgősebbek lennének. De Tamás Dénes novellái vontatottak, néhol egészen elképesztően. Úgy tűnik, a szerző nem tud elrugaszkodni esszéírói mivoltától, s ezért a novelláiban is szükségesnek érzi az elmélkedést a világ dolgai fölött – ami nem lenne baj, csakhogy átesik Pegazus túlsó oldalára, s minden kis izgalmas történést elméleti síkra terel, megvizsgál, megmagyaráz, szájba rág. Egyszóval érdekes kísérlet a lirizáló-esszéisztikus novella, de, legalábbis alulírott zsűritag szerint, nem kell erőltetni.
Sajnos a novellákban sok rossz vagy hibás nyelvi/nyelvtani struktúra is jelen van, valószínűleg éppen a túlzott nagyot mondani igyekvés verejtékeként. Napsütés című novellájában ez olvasható: „A csempén be-bevibrált a megütköző neonfény, vasúti illemhely ideiglenességét árasztva magából” (70. o.) – rövid életű tehát a vasúti vécé. Vagy: „Visszahúzódott vízáradás hagy ilyen értelmezhetetlen kommentárokat maga után” (71. o.) – no kommentár. A Forgó játékban ezzel szembesülünk: „A szoba, mintha gumiból lett volna, kimeríthetetlenül fogta fel a tekintet csapásait”. Itt hagyom abba a felsorolást.

Legalább ott írjunk röviden, ahol lehet.(Ifjabb Plinius)
„Odaállt melléje, testét szelíden félretolta, […], kivette a kezéből a kést, a helyére lépett, terpeszbe állt, a kés hegyét a saját szíve fölé igazította, és benézett a szobába.
[…] Majd, mintha a könyörület lökte volna, egyet lépett feléjük. Közelebb került hozzájuk, szinte elérhető távolságra. Boldog volt, mosolygott. Nem érezte, hogy ezzel a mozdulattal magába húzta a kést.”
Kiváló befejezése ez a novellának, s egyben a kötetnek is. Elején is, végén is egy-egy szereplő felszámolása szépen bekeretezi a könyvet. Gondolnánk.
Ám mégsem. Tamás Dénes a nyilvánvalót is megmagyarázza egy további mondattal: „Átdöfte a szívét”, írja. S ha ez nem lenne eléggé katarzisgyilkos momentum, a könyv utolsó írásának felveszi a Bizonyíték című fogalmazást, ami egy fáról szól, mely szépségének megéneklését (műfaji megjelölés nélkül) szerző magára vállalja, de végül mégsem képes a feladat teljesítésére, ezért a tartalomjegyzék előtti lapon megosztja velünk a bizonyos fa színes fotográfiáját…
Konklúzió: túl van írva minden e könyvben. S az unalom olvasóra boruló búráját szinte sehol nem repeszti fel legalább némi párbeszéd. Holott az alapvetően jól kitalált felépítésű Napsütés meg a tényleg nagyszerű struktúrájú – de b. unalmasra nyújtott – Hétköznapok történetébe szemmel láthatóan kívánkozik a dialógus.
Ugyanakkor a fentebb megfogalmazott bírálatok mellett nem lenne igazságos, ha nem írnám ide: Tamás Dénesben van kakaó. Kell még némi cukor, tej, miegymás – valamint egy figyelmes, felelős, értő, feladatát komolyan vevő szakács szerkesztő, aki kikeveri a szerzőből azt, amit általánosan jó prózának szoktunk nevezni. Menthető.


Tamás Dénes: minden egész… Lector Kiadó, Marosvásárhely, 2016.

1. – bosszantó, illetve a szócsaládnak a szövegkörnyezetbe illeszkedő tagja.