.svg)
Gyermekkoncerttel és –programokkal, érdekfeszítő irodalmi vitatémákkal és Arany János születésének 200. évfordulója apropóján szervezett költői kerekasztal-beszélgetéssel folytatódott a 23. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár.
Délelőtt ismét a gyerekprogramoké volt a főszerep. A Nemzeti Színház Nagytermében telt házas közönség előtt koncertezett a Kaláka együttes, és Lackfi Jánossal karöltve adták elő a költő Kutyából szalonna című új könyvének megzenésített verseit. Az interaktív műsor közben új megvilágításba kerültek a szólásmondások, megelevenedett a nagy, szőrös fülű fal, a hallgatóság képzeletbeli állatsétáltatáson és pingpongozáson vehetett részt. Sikó Barabási Eszternek két kötetét mutatták be a könyvvásáron: Meseotthon című meséskönyvét és A nyolc testvér című verses mesejátékát. A Meseotthon történetei egyszerre megismételhetetlenek és ismerősek, kalandos felfedezőútra hívják a gyerekeket és felnőtteket. A nyolc testvér esetében a csattanós rímek, a mesekarakterek humoros ábrázolása csempész játékosságot az olvasás élményébe.
Az Irodalmi Kávéházban elsőként a transzilvanizmussal kapcsolatos legégetőbb kérdésekre kereste a választ Markó Béla, Mészáros Sándor és Kovács András Ferenc, például arra, hogy milyen a transzilvanista szerző és mű, hogyan értelmeződött át a transzilvanista szerepvállalás és transzilván jelleg az irodalomban. Markó Béla a transzilvanizmus kérdésében gondolkodási paradigmát váltott: korábbi álláspontja szerint fontosnak tartotta az egységes magyar irodalom kialakulását, most viszont már úgy látja, hogy a magyar közösségen belüli csoportosulásoknak saját hangja van, és ennek a sokféleségnek tükröződnie kell az irodalomban. Kovács András Ferenc úgy véli, a történetek elmondása fontosabb, mint a transzilvanista színezet, az erdélyi megszólalás íze. Mészáros Sándor megerősítette, hogy a transzilvanizmus legfőbb erénye a nyelvi sokszínűség. Markó szerint a nyelvi szétfejlődés nem fenyegeti az erdélyi magyar közösséget. Indoklásában kiemelte, hogy az Erdély-szerte élő magyar közösségek jól megértik egymást, s kommunikációs gátak általában csak akkor adódnak, ha bosszantásképpen tájszavakat illesztenek a mondataikba.
A test, testiség megjelenítésének irodalmi formáiról, kiszolgáltatottságról, öregedésről, test és lélek kapcsolatáról beszélgetett a három kortárs írónő: Király Kinga Júlia, Szeifert Natália és Márton Evelin. Szeifert Natália ágyregényként aposztrofált művében, Az altató szerekről-ben a kórházi közegben felhalmozott élményanyagán keresztül szűrődnek át az orvostudományi pontossággal megfogalmazott testtapasztalatok. Márton Evelin szerint a testpróza kamaszkorát éli, amelyben most tapogatják ki az utat a pornográfiától a személyes szövegekig. Jelenleg két ellentétes megközelítés uralja a diskurzust: a szemérmes, tabukkal körülkerített szemlélet és a kortárs próza szókimondó vulgarizmusa, amelynek nem sikerül feloldania a testről való beszélés gátlásait. Király Kinga Júlia szerint a testről való gondolkodást deszexualizáló fogalmak irányítják, olyan, idegen kultúrákból kölcsönzött motívumok, amelyek nem egyeztethetőek össze a valóságtapasztalatokkal, vagy a szeretetkörben kapott felvilágosítás, amelyből hiányzik a szexus. Az írónő prózájában a test szerepe nem központi, elsősorban a hatalmi struktúrák metaforikus vásznává válik. Szeifert Natáliánál sokkal hangsúlyosabb a testszerep, szerinte becsapás lenne csak lelki történésekről írni. Márton Evelin úgy gondolja, a test egyszerre szolgál és tesz kiszolgáltatottá. A beszélgetés során az írók az öregedéstől, betegségektől való félelmeikre is kitértek, meséltek személyes testélményeikről, de szóba került a #metoo kampány is, amely a test abuzált állapotainak megjelenítésével fontos távlatokat nyit a szociális testdiskurzus terén.
Markó Béla és Lackfi János beszélgetése többek között azt vizsgálta, van-e még helye a pátosznak a modern költészetben, megfér-e egymás mellett pátosz és irónia. Markó Béla szerint a költőnek és költőszerepnek máig nem sikerült kiszabadulnia a romantizálás és mitizálás csapdájából. Lackfi János az irodalomtanítás buktatói felé terelte a beszélgetést. A költő úgy gondolja, az irodalomszemléletet illetően alapvetően téves a közoktatás optikája: a monolit tömbökben álló költészetet törhetetlen pátosz lengi körül, szemellenzővel közelíthető csak meg, hozzányúlni, feloldódni benne nem szabad. A helyzetet egyedül a jó magyartanárok menthetik meg, ha nem dobozolásra tanítanak, hanem a kreativitás fontosságát adják tovább. Az életközeli irodalomszemlélettől a pátosz tokja felrepedezik – véli Lackfi. A költő szerint ugyanakkor a patetikus költészeti műnyelv ma már nem működőképes irónia és távolságtartás nélkül. Markó a jelen perspektívájából úgy látja, hogy a kilencvenes években bekövetkezett iróniaforradalom lecsengett, az irónia a lírai dikció természetes részévé vált. Hozzátette: az irónia nem fenyegeti a pátoszt, hanem megnyitja a szöveget új értelmezések irányába. Lackfi szerint a modern költészet újrahasznosítási stratégiára épül: átlényegíti, más kontextusba helyezi az irodalmi hagyományt, így a kortárs szövegtérben irónia és pátosz találkozásai elkerülhetetlenek.
Az esti programok az Arany Jánosra való emlékezés jegyében teltek. A Nemzeti Színház Kistermében Mészáros Sándor moderálásával emlékezett meg a költőről László Noémi, Demény Péter, Karácsonyi Zsolt, Markó Béla, Lackfi János, Fekete Vince és Lövétei Lázár László. Az Aranyhoz fűződő élményeik megosztásán túl az alkotók egy-egy Arany-ihlette versüket is felolvasták a közönségnek. Ezt követően visszatért a Nagyterem színpadára a Kaláka együttes, de ezúttal a felnőtt közönséget szólították meg a megzenésített Arany János-versekből álló repertoárral. Először a Toborzó hangzott el, amelynek a zenéjét szerezte Arany az 1848-as szabadságharc idején. Az ikonikus költemények sem maradhattak el, felcsendült a Családi kör és az Epilógus, Lackfi János pedig a műsor szüneteiben Arany-parafrázisokkal szórakoztatta a közönséget.
