Senkik

Maria Ciupe: A bagoly
– Néha azon kapom magam, hogy félek, félni kezdek, hogy kitudódik, hogy rajtakapnak, hogy nem tudok semmit az életről, se a halálról, nem szabadna beszélnem róluk, hiszen ki vagyok én... amit én megszenvedtem, nem szenvedtem meg eléggé, hiszen nem is szenvedhettem... nem úgy, mint egy háborúban... mint egy diktatúrában... nekem nem szabadna szenvedni... nem fájhat úgy igazán... ilyenkor azt is szégyellem, hogy nem is akarok se háborút, se diktatúrát... gyávának érzem magam... látom apámat, anyámat, nagyapámat... hallom a hangjukat, ahogy figyelmeztetnek, fenyítenek, akaratlanul idézik a mumust, a nehezebb időket... hát mit tudok én a szenvedésről? Még katona se voltam. „Majd ha nem lesz mit egyél, fiam, megeszed!”... Otthon mindig volt kaja az asztalon, ha szűkösen is éltünk, ha néha nem is akartam hazamenni éppen, még azért se... de mindig volt, ahova hazamenni... nekem nem szabadna szenvedni... nekem csak hála van, és áhítat, és csüngés a háborúk és diktatúrák bölcs leckéin... azok a háborúk és diktatúrák meghatározzák az életünket. Megmentettek minket, megszültek és azóta se hagynak békén. A bűntudat gyermekei vagyunk mindannyian. Mi megszenvedjük szüleink érdemeit és bűneit, és szégyelljük magunkat érte... a mi gyermekeink a mi ürességünket és jelentéktelenségünket fogják megszenvedni... a szabadságunkat, amivel jól gúzsba kötöttek... az ő gyermekeik pedig az ő primitívségüket, amit a mi semmink fakasztott... vagy kitudjamit... anyákapák rákfenéje fiakbanlányokban. Senki meg nem szabadulhat. Halleluja! – rikkantotta felemelt kezekkel. Romulus élvezte, amikor Boti ilyen fájdalmas, hosszú monológokba fogott az esti sörözések folyamán, és bár nem értett belőle mindent, azt már régen megfigyelte, hogy Boti mindig magával kezdte, egyes szám, első személyben – és aztán valahol, szinte észrevétlenül, magára vette a világ terheit... bűneit... kicsit hasonlított is Krisztusra. Az ortodox ikonok Krisztusára leginkább. Boti református volt, ha jól emlékezett... nagyot húzott a söréből, és hátbavágta:
– Tudod, mi vagy te, bozgor barátom? Egy magyar rokker-Jézus – pictat de Andrei Rubliov!
Bár a monológra a többiek nem figyeltek, erre mindenki nevetésben tört ki. Nevetett Boti is, lökdösődni kezdtek Romulusszal. Körbejárt a pálinka, Petruska kézbevette a gitárt. Ștefan azon a hátborzongató baritonhangján énekelni kezdte a Nothing else matterst. Hát Petruskának muszáj volt erre azt játszani, a többiek ringani kezdtek a dalra a tűz körül.
– Halleluja! – rikkantotta Boti újra, miután legurult a pálinka. Sebi nézett maga elé a tűzbe. Karesz odatolta az orra alá a pálinkát. – Tessék, jobb ez, mint az oláh cujkátok... – Sebi meghúzta, leoltotta sörrel. Karesz is sört bontott, és letelepedett mellé.
– Én tudod, mit nem értek, Karesz...? – szólalt meg Sebi. – Ti, magyarok, rendesek vagytok, szorgalmasok, szobatiszták... egy kicsit büszkék, egy kicsit gőgösek, egy kicsit makacsok, dehát, istenem, kell az az ördög ellen... – tárta szét a karját. – De ha ilyen jó pálinkátok van, mi az istenér’ vagytok mindig olyan búvalbaszottak és haragosak, azt én nem fogom fel...
– Azé’, me’ elloptátok Erdélyt – vigyorgott Karesz.
– Hallod, Romulus, ezek megint lopják az országot! – szólt hátra Sebi.
– Hagyjad, ember, vigyék, úgyis lopunk újat! – nevetett Romulus. Ștefan épp befejezte: – and nothing else matters... de a pálinka marad!
Nevettek, ittak tovább. Hűvös, kora tavaszi alkony, a legjobb fajtából, amikor még fel kell venni a kabátot ugyan, de már párolog az élet a földből, és forr a vér a tűz körül. A kedvencem... – gondolta Petruska, miközben halkan meg-megpendítette a gitárt, mintha csak a csattogó tüzet kísérné ezen az utolsó márciusi estén.
– Én egy dolgot nem értek... házas ember vagyok, gyerekem is van... Romulusnak is... de nektek mi a mentségetek? – kérdezte Karesz, és végignézett a társaságon. – ...Hol vannak a csajok?
– Hát, azt kérdezzed Ștefantól – vágta rá Sebi. – Bozgor vagy oláh... aki nem ért a nőkhöz, az nem ért a nőkhöz... de ez a selyemfiú itt né... – mutatott Ștefanra –, ez a Marsról jött... mi csak földi balfaszok vagyunk... de ez... ez egy rokksztár... ennek mikrofon se kell, beénekel egy stadiont! Bizony. Hol vannak a csajok, Ștefănuț?
A többiek is heccelgetni kezdték, a selyemfiú húzott egyet a söréből:
– Ne vicceljetek, bazmeg, nem hozok ide a rasszista, hímsovén, részeg állat pofátok közé csajokat... ha nem ijesztitek el őket ti, akkor ők fognak megverni titeket... aztán velem se állnak többet szóba.
– Persze, me’ csak magadnak akarod őket, geci marslakó... – szólt be Karesz.
– Háremet akar csinálni a Marson... Ștefănuț és a marsnők elrablása... Botikám, nem akarsz írni egy drámát? – kacsintott Botira Sebi –, 2 ezer euróér’ tied az ötlet.
– Köszi, de azt majd megírja Ștefănuț, ha rossz napja van, és romokban az önbizalma... minek csináljak még nagyobb sztárt belőle? – válaszolta Boti. – Különben is, mi balfaszok vagyunk, nekünk több önbizalom-boostra van szükségünk egy nap alatt, mint neki egy évben... – kacsintott vissza Sebire.
­– Ah!... mit tudjátok ti... – emelte fel teátrálisan fél karját a feje fölé Ștefan. – ...milyen érzékeny és kiszolgáltatott lelke van egy marslakónak... mindenütt csak vérvörös homok... ti depressziósak vagytok itt a földön?! Élnétek egy hétig a Marson!
– Az igaz... – mondta Romulus. – Akkor beismered, hogy marslakó vagy?
– Naná. És Gagarin volt az apám.
– Nem elég, hogy marslakó és álromán, még orosz is. És csajokat se hozott – nevetett Karesz.
– Ne hazudj, Ștefănuț, mi tudjuk, ki volt az apád – mondta Sebi.
– Na ki? – kérdezte az.
– Ki, ki... hát a Lajka kutya! – erre Ștefan négykézlábra ereszkedett, és ugatni kezdett. A társaság fetrengett a nevetéstől. Aztán könnyes szemmel ittak tovább, mert inniuk kell, mert mi egyebet lehet tenni az Isten háta mögötti kisvárosokban, legyen az ember magyar, román, marslakó vagy kutya – gondolta Petruska, pengette a gitárt. – Megy tovább a hímek tavaszüdvözlése. Megy tovább, van remény vagy nincs. Megy tovább a nagy Hora, a nagy Csárdás, élet és halál nagy tánca. Megy tovább apáról fiúra, nemzedékről nemzedékre, nemzetről nemzetre, halott nyelvből élőbe, élőből halottba. Valaha dinoszauruszok voltunk... akkor mekkorákat dobbantottunk. A miénk volt a világ, mi voltunk az őslakosok, ő a fiatal... hatalmas lábainkkal tapostuk a szűz földeket. A hatalom, a dicsőség. Felfedezőútra indultunk, nagy kalandokra, óvtak minket az isteneink, és mi is óvtuk őket. Magunkévá tettünk mindent, és az se volt elég. Nagyravágyásunkkal megfertőztük egymást, és szépen, lassan ez az éhség beleivódott az istenekbe is. Megfertőztük a napot is, a bolygókat. Belecsúsztunk a vérengzésbe, veszettek lettünk és elkeseredettek. Levágtuk egymás lelkét, és örömünket leltük benne. Összezsugorodtunk a görcsös utálattól, lábaink és kezeink nőttek, hogy tapicskoljunk a saját sarunkban és vérünkben, és elvegyük egymástól a termést. Nyelvünk, hogy sziszegve köpködjünk és átkozódjunk. És rossz szívünk, hogy mindig félreüssön a veszett vágytól, hogy mindig igya a vérünket. Lejárt az időnk. Valaha dinoszauruszok voltunk, és már akkor sem néztünk a lábunk alá. Valaha dinoszauruszok voltunk, és már akkor elfelejtettük megköszönni a földnek a termést, és elprédáltuk, és nem volt elég, és vért akartunk. Valaha nagyok voltunk, és mi tettük magunkat egyre kisebbé. Most már késő. Izmaink leuralta a görcs, testünk meggörbült, és isteneink halottak. – Petruskának nagyon pörögtek a gondolatai, ha játszott. Az utolsó pendítés után kinyitotta a szemét. Mindenki őt bámulta, Karesznak a szája is tátva maradt. Sebi törte meg a félperces csendet:
– Tudsz te valamit, te cigány – és folyt tovább a pálinka, ropogott a tűz. Marius odabotorkált Botihoz, és átkarolta a vállát:
– Ne szomorkodj, barátom. A fertőzött föld fogyatékos fattyai vagyunk mindannyian. Az eltemetett történelem tökkelütöttjei. És akkor mi van? Nem a mi hibánk. Hadd szidjanak. Hadd gyűlöljenek. Ez a mi erőnk. Ez a mi reménységünk. Hogy senkik vagyunk. Szeresd azt a senkit.
– Halleluja! – emelte meg sörét Boti.