Yes, please!

Csóka Szilárd-Zsolt: Süllyedés
„Mi történhetett? Mitől szótlan az asszony? Ingerült vagy szokása szerint modortalan Grosbéta?” – töprengett Richard, míg a visszapillantó tükörből a gyermeket figyelte: sápadtka. És soványabb, mint a télen volt. Littlesweetheart … – Lehet, hogy csak nőtt? However, formában van.
Anyjának gyengéd tiltását semmibe vette a kicsi, mindegyre eltolta magától az óvó kart, lecsúszott a hátsó ülésről, mert állva akart nézelődni. Közben meg–megtörte a csendet, kérdezgetett a nyelvükön. Az asszony félszavakkal válaszolt, a leányka saját halandzsacsevegését élte meg az egyensúlytartás próbatétje közben: mintha megadná magát, hol magasba emelt karral, jó érzékkel dülöngélt a kanyarokban, hol görcsösen kapaszkodott az első ülésekbe. Mímelte, hogy feldől. Mosollyal jelezte, szándékosan feszíti a húrt.
– Krriszzzzzztinka! – szólította Richard. Nem megrovóan, játékból.
– Yes! Yes, please!... Yes, please!... Yes–yes–yes! – helyeselt sorozatban a kislány. Replikázott vagy képzeletbeli párbeszédét folytatta. Hatásszüneteket is tartott, ezek alatt diadalmasan körülnézett, leste a játék folytatásának lehetőségét, de a felnőttek nem reagáltak.
– Feszélyez, ugye, a deep csend – jegyezte meg nyugodt derűvel Richard, hogy enyhítsen a nyomasztó szótlanságon. Szavai a kisleánynak szóltak, de megértő, biztonságos hangvételével a fiatal nőt is erősíteni vélte.
Bő tíz kilométerre lehettek a falutól, amikor a levezető útról láthatóvá váltak a középkori erődítmény maradványai, és teraszosan fölöttük az emberemlékezet óta felújítás alatt álló kastélyromok. Thomason nyugtalanság vett erőt. Mintha elveszített volna valamit, fészkelődni kezdett. Felpattintotta a kesztyűtartó tetejét – belepillantott, csóválgatta a fejét. Várta, hogy ráfigyeljenek: apja csakúgy, mint asszonya… Ideális esetben mindketten. Mivel egyikük sem reagált, még feltűnőbben mímelte a keresést. Hosszas kotorászás után megtálalhatta, amit keresett, mert diadalmasan körülnézett, szótlanul a tenyerébe zárt valamit, majd tüntető fegyelmezettséggel lezárta a beépített doboz fedelét.
Pattintott kőtömbökből rakott, elegáns kerítés mentén haladtak – ő természetesen felismerte a családi birtok kovácsoltvassal magasított „határvonalát”, a fiatalasszony viszont nem tudhatta, pontosan merre járnak. A táj hangulatát ízlelgette – első alkalommal járt délvidéken, pálma- és narancsfát korábban csak fényképen látott. Fáradtsága ellenére élvezte a keskeny útra benyúló fák árnyékának hűvösét, csodálta a nyitott kocsitér fölött összeboruló platánok lombkoronáját. Amikor az olajfaültetvények mellett haladtak, szívesen kiszállt volna, hogy megérintse a bő termést ígérő ágakat.
Richard hiába engedte le az autó tetejét, az enyhe légmozgás sem enyhített a hangulat feszültségén. Pedig a nő elmondása szerint jó útjuk volt, ő idejében odaért fogadásukra, nem kerülték el egymást a repülőtéren, a gyermek nem nyűgölt. Helyes kis jószág!... Amint megpillantotta őt az érkezési csarnokban, grandpa’–t kiáltott, kitárt karral szaladt feléje. George Manerow, a felső szomszéd oda volt a jelenettől. Lencsevégre kapta őket, lelkendezett – bárcsak ilyen ragaszkodóak lennének az ő unokái is!… Fogadkozott, hogy a napokban előhívja a tekercset, áthozza a legjobb felvételeket. Pihenjék ki fáradalmaikat a fiatalok, bármikor szívesen látják az egész családot apéro–ra. Feltétlenül hozzák magukkal ezt az ennivaló fifille–t! Imádni fogja Caramelt – búcsúzkodott.
– Ki hallgat náluk ilyen ínycsiklandozó becenévre? – tudakolta Richardtól a fiatalasszony.
Apja helyett Thomas válaszolt. Tapintható türelmetlensége ellenére tőle szokatlan visszafogottsággal:
– A bőgő asszisztense.
– Mivel foglalkozik az úr?
– Őlordsága hadtörténész. Karrierdiplomata volt.
Richard közben kifizette az útdíjat. Gyorsított, és bekapcsolódott a beszélgetésbe:
– Civilben manapság bátor embernek számít: helyettes polgármester létére szamarat tart... Stílusosan bosszantja a falubelieket. Azok pedig pikáns viccekkel fűszerezik az életét. Ugratják – csúfolják, George annál kitartóbban dicsekszik okos állatával. Állítólag csuda jól dolgozik… Szerencsére drámamentesek ezek a tromfolgatások... I must say, a gyermekek körében viszont osztatlan Caramel népszerűsége.
Hosszabbnak tűnt a huszonhét kilométeres útszakasz hazáig, mint bármikor, mégis örült, hogy a kormánynál ült: legalább a vezetéssel foglalatoskodhatott. Fellélegzett, amikor a Rolls Royce-szal végre kúriájuk szárnyas kapuja elé kanyarodott. Thomas mintha erre várt volna, feloldódott, elvigyorodott, és színpadiasan apja felé nyújtotta a tenyerében rejtegetett távirányítót – amit a kesztyűtartóból hókusz-pókuszolt elő.
– Sir!Richard értetlenül nézett rá. Nyúlt végül a szerkentyűért, meg akarta köszönni, de fia inkább zsebre vágta ajánlata tárgyát. Felvihogott, s kiugrott a kocsiból. I tought you've grown up, my son... – jegyezte meg félhangosan. A tükörben látta, fiatalasszony és gyermeke a hátsó ülésről őket figyelték. Thomasnak nem volt türelme kivárni a teljes nyílásszöget, bepréselte magát a kapurésen. Nem szükséglet hajtotta pedig; odabent lecövekelt, terpeszállásban csípőre tette kézét, és otthonosan szemlélődött, mint ki hosszas távollét után veszi birtokba tulajdonát, bár nemcsak: apja parkolási manőverezését – holott épp ő állt útjában – indulattal kommentálta:
– Mit rángatózol?! Ne kapkodj, man! Túl mélyeket tekersz, you understand?!
Elaine a műtermében annyira belefeledkezett a zománcolásba, hogy csak jóval két óra után kapott észbe.
– Oh, my God! Richaaard! – jajdult fel.
Kötényesen, festékesen rohant ébreszteni a férjét.
– Még hogy expresso! Elkéstél! Ha azonnal indulsz, akkor sem érsz oda időre – kiabálta az udvarról. Szerencsére hűlt helyét találta. Tárva-nyitva minden. A konyhaablakból, a tuják fölött messzire ellátott: a domínium főkapuját sem zárta be maga után a távozó. Az asszony értette a mulasztás okát, mégis dühös lett: bárki bejöhetett volna! A gyakori betörések miatt kameráztattak, kisebb vagyonba kerül a távfelügyelet havi díja!
Körbeszaladt a földszinti helyiségekben.
– Van itt valaki? Van itt valaki? – kérdezgette fennhangon. Válaszra természetesen nem várt; előrángatta kötényzsebéből a mobiltelefonját, és gyorstárcsázott. Richard készüléke az irodában csengett ki. – Passz!… – sóhajtotta beharapva az ajkát. A faliórára pillantott: – Elképzelhető, hogy mégis idejében odaért… Csak rosszul ne lett volna… – suttogta megadóan.
Visszaballagott a műtermébe – valahányszor várakoznia kellett, munkával csapta agyon az időt.
Amint meghallotta az egyezményes dudaszót, hagyott csapot–papot, szaladt az érkezők elébe.
– Ouh! God save!Richard!All of you! Most welcome! Here you are! – kiáltozta.
Kezét beletörölte munkakötényébe, és gyorsan ledobta a pázsitot keretező, törpe díszkerítésre. Futólag megölelte a fiát, köszöntötte a fiatalasszonyt. Elárasztotta mindkettőjüket kérdésekkel, jól utaztak-e, fáradtak-e, éhesek-e, de sietségén érződött, nem rájuk, hanem a kis jövevényre koncentrál. Le is guggolt hozzá.
– Mekkorát nőttél – mondta neki mosolyogva, miközben az anyára nézett, fordítja-e. – Meleged van, darling – állapította meg. „Milyen elnyúzott… Szegénykém” – gondolta, de nem szólt. Megtörölte a Krisztinka homlokát, csókot nyomott arcocskájára. Levette róla a kabátkát – ő horgolta neki –, mielőtt ölbe vette volna. A mozdulat felerősítette benne a matriárchát: ahogyan régen szokta, utasításokat osztogatott:
– Thomas! Rakodjatok ki a kocsiból! Richard, neked tilos öt kilónál többet emelned – csak irányítsd, mit hova pakoljon! Ha nem boldogultok, vége a sziesztának, nemsokára érkezik a bejárónő és a kertész. Segítsenek nektek!... Ha végeztetek, gyertek utánunk! Kit uzsonna, kit pezsgő vár a hűtőben – közölte kedvcsináló szándékkal.
– Yes, sure, madame Baigne – válaszolta Richard. Nyújtott hangon karikírozta az asszony meghatározhatatlan akcentusát, aki erős okcitán beütéssel, mégis angolosan beszélt franciául. Madame Baigne ’Fürdés úrasszony’ így, madame Baigne úgy…. Elaine tudta, legjobb lett volna ignorálni möszjő férj szórakozását, mégis minden alkalommal felpaprikázta magát:
– Egy életen át értekeztél froggy nyelven, de az életben… utcán or piacon… You’re not able to understand what people are really saying!... Alkudozni meg... Ah! Hagyjuk!... Lényeg a lényeg: felkophatna az állad nélkülem – szögezte le. Kitapasztalta, legjobb, ha nem hagy időt cáfolatra, ellenérvre, hanem kinyilatkoztatása után sietősen elvonul a helyszínről. Cuppanós csókot nyomott a gyermek feje búbjára, s intett a fiatalasszonynak: kövesse. Azzal ment, mutatta a járást a főépület felé. Gyors tánclépéseit az ölében ülő kislány ropogós kacaja kísérte.
Ó és új kombinációja itt minden. Az alapok, a külső falak, a patio és a kút római koriak… – magyarázta kedvteléssel, már a ház hűvösében, fiatal vendégének. A hitelesség kedvéért mindent körültekintően restauráltattunk… Legalábbis ezen a szinten… – You know, kevés dologban értünk maradéktalanul egyet Richarddal… A designban végsősoron igen. Szóval, ebben rám hallgatott. Nem volt könnyű meggyőzni… Mert sokallta, mibe kerül a gondos restauráció. Now that we finished it,I’m really glad that we did it… Szeretünk itt élni. Dicsérik látogatóink az eredményt. Az összhatást. Szóval, maradtak a natúr falak… Kis felületekkel, kiegészítőkkel kiemeltem bizonyos részleteket, szerényen élénkíttettem, belenyúltam a dolgokba – mutatott körbe. Szakmai betegség nálam... Imádom a provanszál színeket! How to say it... Van Gogh után szabadon – lelkendezett. – Do you remember? Meséltem a télen, nem?… Festőként kezdtem; a gyermekek születése után nyergeltem át kerámiára. Könnyebb keresetet jelentett. Maradt persze, örökre, a színek hóbortja. Egyébként Richard sem érzéketlen irántuk… Öregségünkre ezekért a nüanszokért, no meg a napfény kedvéért húzódtunk erre a környékre… A bútorokra ráismersz? Párizsban láthattad őket… Jó részüket hozományba kaptam, még Kensingtonban, a daddymtől. Van közöttük néhány kevésbé praktikus darab... Kegyeletből hurcoltuk magunkkal őket, valahányszor költöznünk kellett… Nem minden nászajándék… Ezek például a Richard anyjától örökölt kedvencek… A kisméretű béka-fotelt, két oroszlánkarmos székkel és a Voltaire-fotellel együtt Thomas-szal közösen újítottuk fel. A gyermekeink közül vele dolgoztam együtt a legtöbbet… Én kárpitoztam, ő csíszolta-viaszozta a fa részeket… Well, régen volt… – legyintett. – Akkoriban hallgatott rám...
Megérkeztek-e the Hungarians? Zajlik vagy simán megy az együttélés? A gyerek?... A nő? Messziről jött nagyon… Valahogy más…, vagy nem? – feltűnően sokat szólt a telefon. A lányai, a nővére, a sógornője, két falubeli barátnő, keramikus kolléganők érdeklődtek. Fontos részletre, hasznos megbeszélnivalóra hivatkoztak, közelgett a nagyobbik lány esküvője, de obviously az elsőszülött fiú váratlan „megtérése” és „övéinek” jelenléte volt a téma. Well, you know... A mindennapi hajtás... Az utazás fáradalma... Thomas mellett… Kevés időt tölthettünk együtt… De jól talál a szó. Elaine alig győzte hangsúlyozni: minden oké. We already sympathised last winter in Paris, miért komplikálódnának a dolgok itt, délen?... Tűző napfényben?!... Fő, hogy cirpelnek a tücskök – verte vissza a kérdésözönt.
A hordozható készülék átka – le se tagadhatom, hogy hallottam a csengést! – mormogta restelkedve. Biztos volt benne, a fiatalasszony jobban ért angolul, mint állítja. – Bár foglalkozna mindenki a saját dolgával! – sóhajtotta színpadiasan. – Az enyémmel pedig csak akkor bajlódnának, ha kifejezetten igényelném – mosolygott vendégére.
Elfoglaltsága ellenére – ő koordinálta az egy hét múlva esedékes, százfős esküvői ünnepség szervezését – első naptól kezdve szakított időt a kislányra: mihamarabb be akarta szoktatni családjuk életrendjébe.
– Hiába zárt a domínium, nem kockáztathatunk, a medence életveszélyes! Egyikünknek állandóan a gyermek mellett kell lenni. Meg kell tanuljon, nagyon hamar, úszni! Nem akárhogy – like alittle fish – jelölte ki az első közös vacsoránál a legfontosabb feladatot. Beszerezte hozzá az eszköztárat: pici karvédőket, úszómellénykét, csikófejes karikát, kiscsónakot, sőt játék búvárfelszerelést is.
– Richard, a te rehabilitációs programodba belefér egy kis testmozgás, you will be her swimtrainer.
– Under your majesty’s supervision – bólogatott a férfi. Osztotta felesége aggodalmait, és nem volt ellenére a feladat, sőt.
– Szerencsére Krisztina imádja a vizet… Az anyja legyen mellette, ha valamit nem értene. Really, Richard, te perfect Baloo leszel… Hálás szerepet kapsz – kedvedre nyújtózkodhatsz, békázol neki a vízben… Előmutogatsz… Mély hangod van, szeretsz bohóckodni… Important assets… Kecses is vagy, ha tangózol…
– I can perfecly do my job, you don’t need to give details – tiltakozott az oktatással megbízott.
Az idős házaspár meghatottan, szinte versengve kényeztette Krisztinkát. Reggelinél egymással versengve ajánlottak müzlit, pirítóst, gyümölcslevet neki. Látványosan artikuláltak, mutogatták kínálatuk tárgyait. A leányka bólintott, ismételt. Észre sem vette a komoly munkát – nyelvtanulás folyt. Tetszett neki, amit játéknak vélt, ráadásul finom volt a kínálat! Párizsban, a télen sikert aratott egy jól időzített köszönettel: yes, please! A repülőn s később a kocsiban önfeledten gyakorolta: Yes, please! Két kulcsszavával helyettesítette mindent, amit nem tudott megnevezni. Az asztalon már alig fért a narancslé, a friss szeder... Mézes kenyér, mandula, croissant, kakaós csiga … Újabb és újabb yes, please! nyomán kerültek oda…
Thomas a reggelijét sütötte a konyhában. Mikor megértette, mi történik, felröhögött, majd dühöngeni kezdett. A fiatalasszonyért kiáltott.
– A munkahelyéről keresték, telefonál – közölte Richard. Fia tört magyarsággal tovább üvöltözött. Indulata a gyermekre irányult: – Bastard kölyök! Mi kéne még? Legyen elég!
A kicsi szája legörbült.
Nem is tudsz jól magyarul – nyekeregte eltökélten, a sírástól rekedten.
Elaine és Richard összenéztek. Mit értettek a jelenetből?
A gyermek anyja az iroda zárt ajtaján keresztül is meghallotta a kiabálást. Lecsapta a telefonkagylót, az utcai szárnyból szaladt az ebédlőbe. Futó tekintettel felmérte a helyzetet. Zavarban volt. Az English breakfast füstjének à propos–ján felnézett a plafonra. Rövid áriatöredéket sóhajtott, és lendületesen behúzta a görgős konyhaajtót. Mély lélegzetet vett, mielőtt csatlakozott volna az asztalnál ülőkhöz. Amikor Elaine elébe tette az ezüst kávéskancsót – You may want some coffee – bólintott. Krisztinka szólalt meg helyette: yes, please!