Világváltás

A lukácsi evangéliumból ismert történet szerint amikor Zakariás felesége, Erzsébet a házában köszönthette rokonát, Máriát, ez utóbbi az ókori Közel-Kelet irodalmának egyik kimagasló szépségű „énekét” rögtönözte, mintegy válaszul arra, hogy idősebb rokona méhében felujjongott a gyermek – vagyis a későbbi Keresztelő János. A „Magasztalja lelkem az Urat” sorral kezdődő kanció annyira mély, olyan érzelem- és teológiagazdag, hogy a keresztény egyház a maga két évezredes, folyamatos liturgiája során soha meg nem feledkezett róla. A liturgia horarumban – vagyis a napszaki imaórák (szláv kifejezéssel: a zsolozsma) rendjében – esti szöveg gyanánt, a mindennapi vesperás részeként idézték, illetve buzgóbb katolikusok idézik ma is.

A szöveg a liturgikus kanonizáción túl – nyilván spirituális és irodalmi erényeinél fogva – számtalan paraliturgikus alkotás alapjául vagy épp ürügyéül is szolgált. Az utóbbi évszázadok műzenéje szorosan magához ölelte: a protestáns Bach tizenkét tételes, későbarokk Magnificatja talán a legismertebb, a téma lankadatlan vonzását pedig a kortárs komponisták magnificatjai bizonyítják. Ez utóbbiak közül kétségkívül a John Rutteré a legjelentősebb. Az angol egyházzenész, karmester, zeneműkiadó és tanár 1990-ben írta ezt az opuszát, s azóta is világszerte játsszák, népszerűsége töretlen.

A liturgikus nyelvek (illetőleg hagyományok) esetében nem okoz különösebb gondot eldönteni, milyen alapszándék vezérli Mária hálaénekének megformálását. A gregorián vagy ambrozián énekben, de a keleti-keresztény zenei nyelvekben is a tónusokon/módusokban történő recitáció, a vers kétosztatúságán alapuló és a parallelismus membrorum logikáját érvényesítő énekbeszéd maximálisan alkalmas arra, hogy a szöveg elsődleges jelentésére, biblikus patinájú retorikájára, teologikus-szintetizáló irányára összpontosítson. Azt azonban igen nehéz pontosan megállapítani, hogy a késői középkortól – a primitív polifónia elterjedésétől – fogva milyen szellemi, formai, stiláris, divattényezők, illetve a konkrét személyiségre szert tett alkotónak (auktoritás) milyen ambíciói határozzák meg a műzenei megformálásokat. Ha a nagy melodista és effektista Rutterét hallgatjuk, a Bach-Magnificat szinte objektívnek tűnik, holott egyáltalán nem az. A tünemény mögött nyilván az a nagy ívű folyamat is meghúzódik, amelynek mentén a zeneszerzők egyre több és több szabadságjogot vindikálnak maguknak, és hovatovább csak utalásszerűen, zene- és liturgiatörténeti műveltségük bizonyítására, de végső soron mellékesen tartanak ki hagyományos szabályok mellett. Az már fel sem merül, hogy a cantus planus fénykorában alapeszménynek számító időtlenségigényt tartsák szem előtt, mi több, minden eszközt bevetnek a korszerűség érdekében. Hogy azokhoz (és többnyire csakis azokhoz) szóljanak, akik a korba horgonyzott érzés-, jelentés- vagy szépségstandardokat élik meg.

Amikor a kolozsvári Filharmónia egyazon koncerten Bach és Rutter magnificat­jait tűzte műsorára, vélhetőleg kevéssé fontolta meg mindezeket. Nem is dolga! A filharmóniai döntnökök két „slágert” választottak: egy kikezdhetetlen zenetörténeti tekintély és egy, az újromantikus popularitás nyomvonalán igényes, grandiózus alkotásokat jegyző kortárs művét. (A koncert egyébként meglehetősen féloldalasra sikerült. A Bach-kompozíciót tudniillik Karajan, Harnoncourt, Barenboim vagy Rudolf Lutz után ennyire ihletetlenül előadni – udvariasan fogalmazva – igen kínos. Ezzel szemben a Rutter-Magnificat, amelyet David Crescenzi láthatólag a legmélyebb inspirációval és a legalaposabb tudással dirigált, frenetikus hatású lett.) Bach és Rutter… „magnificat-ügyben” ez az és, pontosabban ez a vagy leginkább arra az érzésre emlékeztet, amely még ismeretlen nagyvárosokban kerít hatalmába: ott vannak a patinás múzeumok, a reneszánsz, a barokk, a klasszicizmus kimagasló remekei: portrék, csataképek, csendéletek, zsánerek vagy bibliai jelenetek. Mind tökéletes technikával, tiszteletet parancsoló tónusokban, formák technikailag ravasz tobzódásában áll előttünk… Másságukban mégis mind az ugyanolyanok benyomását kelti, amikor a nagyváros MOMÁ-jára (Museum of Modern Art) kacsintunk át, ahova, ha bevesszük magunkat, minket – sőt: engem – megszólító, újszerűségében elemi, megdöbbentő, igazságkereső, kritikus, intim, a bőrünkre menő művészetet bírunk találni. S így hát, miután bénára jártuk a lábunkat a kiállítótermek során át, meg kell állapítanunk, hogy két világban élünk: egyben, ami elmúlt s amin álmélkodunk, és egy másikban, amivel kezdenünk kell valamit, mert kikerülhetetlenül a miénk.

‍