Vidám embermesék a végről

Képzeljük el, hogy százhetvenegynéhány esztendővel a halála után Mikes Kelemen reinkarnálódik. Képzeljük úgy, hogy szlovák írónőként születik újjá. ’68-as emigránsként számol be választott hazájáról remekbe szabott levelekben, úgy szereti Ontariót, mint annak idején az erdélyi születésű íróelőd Rodostót, és éppúgy el nem felejtheti Pozsonyt, mint ahogyan az el nem feledhette Zágont. Képzeljük úgy, hogy Mikes e kortárs nőrokonát nem a nagybeteg fejedelem, hanem az agyvérzése miatt gondoskodására szoruló, szeretett férj készül árvaságra hagyni ezen az idegen földön a levelek írásának idején. Képzeljük hozzá azt is, hogy mindez egy kanadai utca Bermuda-háromszögében történik, amelynek két további sarkában szintén egy-egy beteg férjjel súlyosbított sorsú asszonyság lakik, s míg ők alig győzik kivárni, hogy emberük kilehellje a lelkét, addig Mikes nőutódja szerettetteljes gondoskodással igyekszik megédesíteni férje, Dušan utolsó napjait, és a rodostói irtóztató sírás, rívás nékül, „vidám levelekben” számol be az történésekről Közép-Európában hagyott barátnőjének, Évának.
Nos, ha nem futja ilyen sokra a képzelőerőnkből, az sem baj. Ugyanis Mikes korunkbéli szlovák írónő rokonának létezése valóság, a bizonyíték rá pedig Jaroslava Blažková Hepiend című kötete, amely Vályi Horváth Erika gördülékeny és precíz fordításának hála már a magyar nyelvű olvasóközönség számára is elérhető. Ám hogy a Blažková és Mikes közötti párhuzamokat követően a különbségekről is ejtsünk néhány szót, jegyezzük meg, hogy a szlovák írónőt nem emigrációban írott levelei tették híressé, hanem már szülőhazájában is nagy népszerűségnek örvendett: a hatvanas évek egyik legolvasottabb szlovák szerzője volt, s bár távozását követően a rendszerváltásig nem adták ki hazájában a műveit, a kilencvenes évektől kezdve ismét jelen vannak munkái a szlovákiai könyvesboltok polcain, és gyermekirodalmi műveiért az UNESCO Hans Christian Andersen-díját is megkapta.
Annak ismeretében, hogy ezek a szövegek, még ha példátlan életigenléssel és derűvel is, de mégiscsak a betegségről és az elmúlásról szólnak felnőttekhez, talán meglepő lehet, hogy a Hepiend kisprózái arra is egyértelmű magyarázatot adnak, miért szerethetik annyira az írónő nekik szóló munkáit a gyermekolvasók. És itt nem csak azokra az epizódokra gondolok, amikor a Blažková-írások egy-egy epizódjában, ahogyan Lázár Ervinnél és Lackfi Jánosnál szokott, megjelenik egy bájosan logikus gyermeki kérdés vagy valóságértelmezés, mint amikor az írónő a nagy áramkimaradást követően felidézi, hogy Andris fia megkérdezte tőle, vajon „a Hold az istenke reklámja”, vagy amikor négyéves kisunokája arról fejti ki elméletét: a selyemsál bizonyosan úgy készül, hogy „a selyemlepke seggéből húzzák elő”. Arra utalok inkább, ahogyan tetten érhetőek a szövegen azok az írói erények, amelyek a jó gyermekirodalom megalkotásához elengedhetetlenek, mint amilyen a tömörség, az érzékletesség, a kevéssel sokat elmondani képes, pontos dramaturgia és az arányérzék.
Blažková levélformában írott, olykor a klasszikus novella és a kisesszé határmezsgyéjén is áttévedő szövegei ugyanis jó kedélyű embermesék, amelyek könnyeden és derűsen, nem egyszer triviálisnak tűnő epizódok révén mondanak el súlyos igazságokat az emberi természetről. A Bors című írás például korunk biomániája ürügyén lebbenti fel a fátylat arról, hogy a hosszú életet garantáló csodareceptek folytonos hajszolása végeredményben nem más, mint az önmagunkkal és másokkal való törődés helyettesítésére használt placebo. A telefonbeszélgetés, amelynek során a fiúgyermek, Marek először hívásainak ritka volta miatt szabadkozik, majd hosszadalmasan taglalja a „bioboltból biocitrom” alapú csodaital elkészítésének mikéntjét, végül megrovóan emlékezteti anyját, hogy jelentkezzen gyakrabban, elvégre „fontos a család, a vér nem válik vízzé” – nos, ez a három bekezdéses párbeszéd akár íróiskolákban is tanítható, miniatűr hangjátékként szolgálhatna azon telefonbeszélgetések mintapéldányaként, amelyek a valódi érdeklődést palástolni, valamint a hívó lelkiismeretét megnyugtatni hivatottak. Máskor meg éppen az ellenkező irányból, a fennkölttől a profán felé haladva jut el könnyeden bölcs végkövetkeztetéséig Blažková, mint amikor Erasmus apropóján mutatja be királydrámákba illő történelmi események gyarlóan emberi mozgatórugóit. Az effajta demisztifikáció szép példája, ahogyan az írónő VIII. Henrik és Boleyn Anna történetét zanzásítja: „Akkoriban, amikor a Holbein által megfestett VIII. Henrik nézegetni kezdte a temperamentumos Boleyn Annát, az egyik lakomán pávát tálaltak fel, melybe egy hattyút sütöttek, abban egy mézes magon felhízlalt kappant, a kappanba pedig egy pacsirtát töltöttek. Ezt a monstruózus menüt az tette még különlegesebbé, hogy a pávát sértetlen tollak díszítették. A szolga olyan ügyesen szedte szét a húsokat, hogy a dekorációból semmit sem bontott szét. Ekkor Henrik király lassan a pacsirtáért nyúlt, a királyné és az egész udvar szeme láttára betette a madarat Boleyn Anna szájába. Mindenki látta, hogy többről van itt szó, mint flörtről. Milyen íze lehetett a pacsirtának és a benne megsütött dalnak? Mivel fűszerezték? A király csodafűszere az erkölcstelenség és a kétségbeesés volt, mindenáron kellett neki egy fiú utód, Anna fűszere a hazardírozó becsvágy, mert nagyon vágyott a koronára. A király később a fejére is tette, ám azután visszavette – a fejével együtt. Anna nem szült fiút, sokba került neki ez a csodaelixír.”
Hosszasan lehetne a példákat sorolni arra, mily mélyen merítenek ezek a kisprózák a beteg férjét ápolgató írónő mindennapjainak felszíne alatt. És arra is, mily tágas horizontot töltenek ki a mindennapi élet apró eseményei, amelyeket az elbeszélő említésre érdemesnek tart Évának küldött leveleiben. Szó esik itt a társkereső hirdetések kétségbeesett abszurditásáról éppúgy, mint arról, szülőföldünktől egy óceánnal odébb miképpen avanzsálhat a parmezánreszelő a közös európai kultúra és tradíció jelképévé. Megannyi szép példája ez a szlovák írónő okoskodás nélküli bölcsességének. A Hepiend olvasása során alkalmasint az is eszébe juthat az olvasónak: ha eljön az idő, remélhetőleg őmellette is ott lesz a maga Blažkovája, hogy az élet ily bölcs és könnyed szeretetével könnyítse majd meg a tőle való búcsúzást.

1 A recenzióban kurzívval szereplő szövegrészek Mikes Kelemen leveleiből átemelt idézetek.

Jaroslava Blažková:Hepiend. AB-ART Könyvkiadó, 2014. Fordította: Vályi Horváth Erika.