.svg)
A penida-szigetek – út a badung-szoroson át – ösvény a kelingking-partra – hullámok a szürke égbolt alatt – vissza a kilátópontra – úton, majd az útról lefelé – ütközés, vér, hőség – várakozás a mentőre – dombokon át, a rendelő felé
A véletlenszerű események a legizgalmasabbak, ezt sokszor megtapasztaltam Indonéziában, bár az is igaz: ebben az országban nem igazán megy a biztos tervezés. Közbeszólnak olyan emberek vagy elemek, amelyekre nem számítottunk, vagy nem ismertünk őket korábbról. Április közepe van, a monszun időszak vége , és egy mozgalmas, Balin töltött hét után jön a gondolat, hogy egy olyan helyre látogassunk el, amely viszonylag könnyen elérhető – repülni most nem akarunk –, és ami ennél is lényegesebb: nem a zsúfoltságáról híres. Ahol tényleg találhatunk „üres” helyeket; túrázni is érdemes, szóval át tudunk kapcsolódni minden értelemben. Ezt a szűk hetet szánjuk pihenésre, a szó klasszikus értelmében – ám ez a hét végül egészen máshogy válik „klasszikussá”.
A Penida-szigetcsoport tizennégy egységből áll. Ezek nagyjából félúton helyezkednek el Bali és Lombok között – Balitól a Badung-szoros választja el őket –; a Kis-Szunda-szigetek nyugati részén fekvő, kisebb-nagyobb szigetekről van szó. Közülük – nyugatról kelet felé haladva – Nusa Lembongan; Nusa Ceningan és Nusa Penida a legkeresettebbek, az elmúlt néhány évben kezdtek el turistacélponttá válni. Utóbbi a legméretesebb a Penida-szigetek közül – bár viszonylag könnyedén bejárható ez is, területe mindössze 210 négyzetkilométer –, amely még úgy-ahogy „elhagyatott”; ami azt jelenti, hogy messze nincs annyi turista, mint az említett Lombokon – pláne Balin –; az infrastruktúra nem olyan fejlett, de az odajutás már viszonylag egyszerű, kompos vagy gyorshajós megoldással.
A három fősziget madárrezervátum is. A kétezres években 35 helyi falu egyezett meg abban, hogy a madárvédelem részét képezze a törvényi szabályozásnak, és azóta különféle, Indonéziában honos – veszélyeztetett – madárfajokat szaporítanak és engednek el a szigeteken, hogy azok aztán szabadon élve belakják a ligeteket és erdőségek nagy részét. Megtalálható itt többek között a jávai veréb és a kénes tarajos kakadu is. A Penida-szigetek nem a vulkanikus tevékenység eredményei; egészen másfajta képet festenek, mint a hozzájuk közel eső két, nyugati Kis-Szunda-sziget, ahol az erdőségek sokkal sűrűbbek; a termékeny talaj és a magas hegyek okozta sajátos éghajlati viszonyok teljesen egyedi ökoszisztémát alakítottak ki.
Ubudban szinte sorban állnak a szállítócégek vagy magánvállalkozók azért, hogy szolgáltatásukat használja az utazó, szóval a lejutás a Bali dél-keleti részén fekvő Pantai Sanur-ra (Sanur part) nem okoz egy percnyi gondot sem – legfeljebb az átlag két órán át tartó, araszolgató haladás és izzadás –; Lombok vagy az említett Penida-szigetcsoport innen indulva viszonylag gyorsan és biztonságosan elérhető. A Sanur-part kikötője akár Dél-Franciaországban is lehetne. Ez az egyik legeurópaibbnak mutatkozó hely Balin. Az ubudi „káosz” után – Gauder Márk barátommal egyszerűen csak a ketrec szóval igyekeztünk jellemezni ezt a helyet –; a tömérdek motoros, a füstölőktől homályosuló hindu kapuk, a faragott kövekkel díszített szentélyek, a kóbor kutyák uralta utcák és a végeláthatatlannak látszó rizsföldek után kissé ridegnek, idegennek, vagy egyszerűen csak furcsán pedánsnak hat a sok fehérre meszelt fal, a mozgólépcső, a különféle színű és nyakba akasztható beszállókártya az alatt az egy óra alatt, míg a hajó indulására várakozunk. A hajóút persze már nem annyira „európai”, és csak útközben érti meg az ember a figyelmeztetést: a hullámok nagyok és erősek – érzed már, hogy ez nem egy balatoni átkelés; a hajó néha röpül, de minimum ide-oda csapódik, kileng jobbra-balra, amitől az az érzésed támad, hogy idővel egészen biztosan fölborul. Sokan lesznek rosszul, majd hánynak a méteres hullámokkal tarkított úton a fölső fedélzet napsütötte ülésein, vagy az alsó fedélzet izzasztó, párás félhomályában. A hányás egy kifejezetten érdekes dolog, mert nálunk zsigerileg a betegség előképe, vagy egyenesen megtestesítője – aki hány, az biztosan rosszul van –; de Indonéziában ez a „tevékenység” egészen új és másfajta értelmet nyer. Errefelé a hányás teljesen hétköznapi, sőt szinte kötelező része a mindennapoknak, gyakori látvány az utcákon és a különféle szállítóeszközökön, mindez hamar nyilvánvalóvá válik, hogyha hajóval vagy busszal utazik az ember.
Azon kívül, hogy meglehetősen vegyes az utazóközönség, még annyiban hasonlít az út a nemzetközi járatokhoz, hogy amerikai filmeket vetítenek a hajón működő televízión. Szürreálisnak hat, de a csapkodó hullámok doromboló hangjai közé vegyülő helyi rádió zenéi, és a mindig-visító gyerekhangok mellett olyan – a közös indonéz nyelven[1] megszólaló – monológok teremtik meg a bizarr alaphangulatot, amelyekhez Tom Cruise vagy Nicolas Cage arca – és harca – szolgáltatja a látványt. Természetesen itt is embert próbálóan meleg van. Fönt a direkt napsütés miatt, a lenti részen pedig azért, mert az ablakokat nem lehet kinyitni – ez a heves hullámzás miatt persze érthető –, így fönt csakis a szél, lent meg az elülső és a hátsó, vékonyka le- és följáraton beáramló levegő javít valamicskét a helyzeten. Alul, a szűkös sorokba rendezett padokon nagyjából száz ember üldögél. Mindenki kapkodva lélegzik és izzad, úgyhogy ebben az alacsony és tömött lyukban oxigénből egyre kevesebb akad.
A kiszállás végül gyors és értelemszerű. A csomagunk már a mólón vár, mire kijutunk a hajó mélyéből; mindenki – legyen az helyi vagy idegen – fölkapja a táskáját, és már szalad is az előre lebeszélt fuvarhoz vagy taxit fogni, hogy eljuthasson a sziget egy távolabbi pontjára Toyapakeh kikötőjéből. A víz türkíz színű és csodálatosan tiszta; más, mint Bali bármelyik, emberlepte partján, viszont az Agung jól látszik ebből a kikötőből is; a távolban kettévágja egy felhő, úgy fest, mintha a csúcs a levegőben lebegne Bali keleti vége fölött.
A móló belső felén sorban állnak a fuvarozók. Vékonyka, szikár férfiak papucsban, kamunak tűnő Calvin Klein ingben és Neki (ez nem elírás) rövidnadrágban; ám kifejezetten jól fésülten, ahogyan egy taxishoz igazán illik. Alkudozni kezdünk, mert a kétszázötvenezer rúpiás ár a helyi átlaghoz képest soknak tűnik, főleg, hogy Sakti település talán ha négy-öt kilométerre van, szóval, ahogy számolgatok, húsz perc lehet maximum az út. Végül, egy-két flegma legyintés és pár jól artikulált tidak[2] kíséretében sikerül meggyőzni az egyik alacsony kis fuvarozót az árcsökkentésről, aki aztán szó szerint kézen fogva vezet a parkolóban álló autójához – talán fél, hogy más csap le ránk egy még szimpatikusabb árfekvést ajánlva –, hogy legyen az a kétszázötvenezer mégiscsak százötvenezer inkább. Innentől szinte nem is nyúlhatok a cuccainkhoz, kivéve a fotós táskát, amit mindig, mindenhol magamnál tartok. A férfi bepakol hátra, kinyitja nekünk az ajtót – teljes körű a szolgáltatás, ebben semmi különbség nincs az indonéz átlaghoz képest, amely összességében egyébként cseppet sem átlagos.
Tényleg nem tart tovább az út húsz percnél. Kisebb falurészletek tűnnek föl az út mentén; egy dombon haladunk fölfelé; már belátni szinte az egész öblöt, s bár a pálmákkal, itt-ott hatalmas kövekkel és a különféle bokrokkal szegélyezett út szűk és igen kanyargós, a heves napsütésben lenyűgöző látvány kíséretében rázkódunk a sziget belseje felé. Igyekeztünk olyan szállást szerezni, ahol egyrészt a lehető legelkülönültebben létezhetünk a négy, itt töltendő nap alatt más külföldiektől; másrészt az árfekvés is a megfizethető kategóriába tartozik, miközben autentikus és persze megfelelő kényelmet nyújt. Nem sok ilyen található a szigeten, mivel azonban ez nem a főszezon, némi szerencsével lefoglaltunk egy remek bungalót Sakti falu közelében. Négy ilyen házikócska áll azon a nagyjából félhektárnyi telken, amit magas kókuszpálmák fognak körül, és a falu melletti úttól beljebb, a dzsungel határában fekszik.
Gyönyörű partszakaszok találhatók Nusa Penidán. Elsősorban az öbleiről híres a hely; és ezek közül – bár egyáltalán nem szerepel a különféle ajánlókban – a nyugati part Saktihoz közel eső részén fellelhető Gamat bay az egyik legszebb és legnyugalmasabb. A közelben már útfelújítások, illetve a Lembonganra néző partszakasz bontása-mélyítése tanúskodik arról, hogy nemsokára hatalmas hotel áll az öböl közelében, de szerencsére az első este folyamán – mikor a bérelt motorral lezötyögünk a kialakított kis parkolóig, hogy aztán egy vékony ösvényen már gyalog haladva közelítsük meg a fekete homokos partot – még nem sokan tartózkodnak odalent. A vendégek fogadásáról a parton álló egyetlen faházacskában dolgozó (talán ott is élő) helyiek gondoskodnak, akik szintén nem vitték túlzásba a „fejlesztéseket”. Csupán néhány nyugágy, babzsák és az Indonézia minden szegletében kötelező jelleggel kapható friss kókusz gondoskodik a kényelemről. Ez a hely nem úgy fest, mint egy klasszikus turistaparadicsom, sőt egy francia lányon és az izmos barátján kívül – akik mindvégig a telefonjukkal vannak elfoglalva az öböl látványa helyett – csak egy szelídnek tűnő északi – talán svéd vagy norvég – család tartózkodik rajtunk kívül a parton. Amíg a gyerekek szó szerint kézen állva járkálnak a homokban, a középkorú apjuk lábúszót és pipát ragad, majd az erős hullámzás ellenére is beúszik a masszív sziklákkal körbeölelt öböl közepére, hogy aztán percekre eltűnjön valami szép és izgalmas után kutatva a vízben. Húsz perc alatt körbejárjuk az öblöt, ami szűk és ékszerdobozhoz hasonlatos; a fekete homokban megbújó kagylókon megtörik a fény, az oldalt futó sziklákról pedig nagy erővel csapódnak vissza a hullámok. A parton, valamivel följebb, hatalmas fa roncsolt maradványa hever, ide-oda mozgatják a be-becsapódó hullámok; valamivel hátrébb elhagyatott épület maradványa rajzolódik ki a bokrok között; szemben a lembongani parton húzódó erdősáv pedig egyre sötétebbnek és sűrűbbnek látszik, ahogyan a nap rohamosan ereszkedik lefelé. Némi mártózáson és láblógatáson kívül nem sok időnk marad ezen a lenyűgöző és meglepően tiszta parton, mert közvetlenül az érkezésünk után már alkonyodni kezd. Az egyenlítő közelében a sötétedés nem egy-két órán át tart, a nap errefelé szinte lehull az égről – gyorsan és intenzíven érkezik a sötétség.
A visszaúton hatalmas szarvasmarha-csorda tűnik föl az út mellett, s ami nagyon látványos bennük, hogy egyrészt érdeklődő tekintettel figyelnek, másrészt tényleg szarvasszerűek. Vékonyak, kecsesek és barnák, a hosszú, hátracsapott füleikkel leginkább a magyarországi mezőkön vagy az erdeinkben legelésző őzekre hasonlítanak, azok megtermettebb, vaskosabb másai. Az út mentén pár száz méterenként álló házak némelyike vendéglő csupán – egy-egy közülük úgynevezett warung, azaz út menti bódé –; amelyek kis lampionokkal megvilágítva „bújnak elő” a szürkés-zöldes alkonyati háttérből. Itt tényleg nem olyan zsúfolt az élet, mint ahonnan reggel elindultunk, ráadásul korán zárnak a helyiek, este nincs túl sok lehetőségünk és időnk az evésre.
Az a terv, hogy végigjárjuk pár nap alatt a part menti részeket; azaz körbemotorozzuk Nusa Penidát, mert bár a sziget belsejében is találhatók különleges helyszínek, itt elsősorban mégiscsak az öblökre érdemes figyelni. A Kelingking-part az első komolyabb célpont néhány kisebb partszakaszt követően, ez Penida egyik legikonikusabb helye, s bár korán megyünk, sejthető, hogy lesznek mások is rajtunk kívül az egyik legpopulárisabb dinoszaurusz nevével illetett, tengerbe nyúló szikla fölött. Azért is írom, hogy fölött, mert az idelátogatók nagy része meg sem próbálkozik azzal, hogy lejusson a partra. Egy darabig még lépcső vezet lefelé a gerincen, azonban egy jobb kanyar után a kiépített lépcső véget ér, és csak a szakadék tátong az ember előtt, azaz alatt. Érkezésünkkor még nincsenek sokan. Számomra talán nincs is frusztrálóbb a tömegnél, s főleg a tömeg okozta elviselhetetlen zajnál, pláne amikor az izzasztó hőségben kellene a sziklákon ereszkedve koncentrálni. A parkolóban ugyan bőven várakoznak motorok és autók, a szikla fölötti peremen egy-két ember álldogál csupán, a lent robajló vizet, a hosszan benyúló sziklát és a körülöttünk zöldes-kéken világító tengerszakaszt figyelve. A szikla tengerbe nyúló felére vezető gerincen is csak néhány fiatal külföldi fényképezkedik. Ha az ember kihajol, láthatja a lenti part egy részét, amit középtájig időnként beterítenek a heves hullámok; pár apró pont mozgolódik a homokon, látható, csak néhányan tartózkodnak odalent így délelőtt tíz óra körül. Az ereszkedés első harmada viszonylag könnyű, csak az teszi szokatlanná a lefelé lépkedést, hogy a kialakított lépcsőfokok hatalmas méretűek, ezért könnyen kibillenhet lépés után az egyensúlyából az ember. Viszont a gerinc közepe táján lévő kanyar után már csupán egy meredek ösvény vezet lefelé, végül annyira meredekké válik az „út”, hogy idővel csak háttal, két kézzel kapaszkodva és mászva lehetséges a lefelé haladás. Az utolsó harmad nemcsak azért fárasztó, mert mászni kell, hanem mert időnként mégiscsak szembejön valaki. Az ösvény szűkös – az egyik félnek tehát várakoznia kell. A páratartalom magas, és a napsugarak tizenegy körül már teljes erővel tűznek, csupán a part menti szél és a víz fölé nyúló fák segítenek a mászás végeztével, a fölforrósodott homokbuckákon való átlépkedés után.
A Kelingking-part félkör alakú, nagyjából három-négyszáz méter hosszú, és – a hátsó, fás-bokros részt nem számítva – úgy harminc-negyven méter szélességű lehet. A homok sárgásfehér, a víz gyönyörűen tiszta, de úgy hullámzik, hogy esély sincs a megmártózásra; egyébként is azt a tanácsot kaptunk: ne nagyon próbálkozzunk errefelé a fürdéssel. Síppal ellátott őrök mozgolódnak a parton, egyenpólóban, papucsban, kalappal a fejükön integetnek; s ha bárki túlságosan bemerészkedik a hullámzó víz belsejébe, azonnal fölhangzik az éles zaj, ami szinte fülsüketítő ebben a zárt mészkőkaréjban.
Egy órán át csak mászkálunk a parton, figyeljük a hullámverést, a változó színeket, ahogyan a félig zárt karéjban a fény szinte csapdába esik; nehéz ráunni erre a természetes lüktetésre. Ráadásul a partszakasz északnyugati végében található egy barlangszerű mélyedés, amit a víz alakíthatott ki az évezredek alatt; odabent félhomály van; érzed- és hallod a hullámok lüktetését, amelyek néha egészen a bejáratig kúsznak, vagy a partoldalnak csapódnak néhány másodpercenként, pusztító erővel. Egy-két óra elteltével az óceán fölött gyülekezni kezdenek a felhők. Közben egyre többen érkeznek a homokos partra, nagyjából ötven-hatvan ember tartózkodik most idelent. Legtöbben a mészkőfalhoz közel eső részen, a part fölé hajoló fák alatt üldögélnek – egy izmos, agyontetovált fickó drónt reptet körbe a partoldal mentén –, néhány fiatal viszont a part vízhez közeli részén álldogál. Egy húsz év körüli, sápadt lány egyre beljebb merészkedik a hullámok közé, és tisztán látszik, ahogyan egy nagyobb löket egyszer csak ellepi, majd teljes erővel magával ragadja: a lány teste hirtelen eltűnik a tajtékos vízben. Páran fölkiáltanak, egyesek kifutnak a napsütötte sávba, miközben a lányhoz közel állók beljebb lépnek a vízbe, hogy megpróbálják elérni és megragadni a karját, kockáztatva a saját testi épségüket is. A háttérben vad sípolás kezdődik – megkésve, gondolom közben –, mert a figyelmeztetés itt már nem sokat ér. A szemek mereven a partra szegeződnek. Néhány másodpercig senki sem tudja, mi lesz, csak a hullámok morajlását hallani. Végül föltűnik a három alak; a két srácnak nagy nehezen sikerül kiráncigálnia a lányt, aki már csuromvizesen guggol, dermedten vagy egy percen át, majd üres kézzel, zokogva, táskát és telefont vesztve kezd el a part fölső része felé menekülni.
Ettől a ponttól kezdve már egészen más a hangulat idelent. A víz közelében csak egy vörös gatyás srác tartózkodik, a többieket láthatóan erősen eltántorította a fürdéstől az iménti eset letaglózó látványa. A felhők közben bekúsznak a nyugat felé nyújtózó sziklaorom fölé, miközben a szél erősebbé válik, és egy masszív hullám hirtelen olyan magasra kúszik föl a homokos partoldalon, hogy mindenkit, aki csak a fák vonalától lejjebb üldögél, cuccostul-mindenestül beborít a sós víz. Próbáljuk menteni a menthetőt. Nyilvánvaló, hogy az elektronikai eszközökre jelent elsősorban veszélyt az áradás, és az apró szemcsés homok. Minden egyes holmit fölpakolunk a följebb heverő farönkökre, mert újabb és újabb hullámok nyaldossák a partoldalt, egyre följebb húzódva – tolva maguk előtt az embereket – a sziklafal irányába. Közben az eső is elered, szóval a nyugalmas ejtőzésnek hirtelen és határozottan vége szakad. Miután az egyik fa alatt állva kifacsartuk a vizet a ruháinkból, és úgy-ahogy megszabadítottuk a táskáinkat és az egyéb, elöntött cuccainkat a homoktól, a följárathoz megyünk, ahol már szinte sor áll, hogy a parton tartózkodók egyesével elindulhassanak fölfelé.
A látvány negyedóra elteltével kezd aggasztóvá válni, mert a finom, halványszürke szín kezd egyre sötétebbé válni odafönt, a nap bebújik a felhők mögé, és az apró szemcsék kezdenek nagy, súlyos cseppekké alakulni, ami nem túl jó jel a fél-egyórányi fölfelé mászást megelőzően.
Útközben minden fogódzó csúszós; lassan, araszolgatva haladunk a sziklákon; előttünk jó néhányan szinte semerre sem mozdulnak, így az is bekövetkezik, amitől tartottam induláskor: meg kell előzni egyeseket a szűk ösvényen, ami nem csak hogy nehéz, kifejezetten veszélyes is. Visszapillantva látszik – talán száz-százötven méteres magasságból –, hogy a hullámok már olyan erővel érkeznek, hogy az imént még intenzíven fénylő part szinte egyetlen, szürkés-fehér víztömegé alakul. Szerencsére a mászás nehézségei mellett semmi komoly kellemetlenség nem történik a fölfelé vezető ösvényen. Andreával végre elérjük a gerincet. Mindketten zihálunk. A hirtelen esőtől, ami közben már el is állt, és a hullámok okozta párától meglehetősen fojtogatóvá vált a levegő, amin nem segít, hogy a tűző nap közben kibújik a felhők közül. Nagyjából fél kettő felé járhat az idő, most a legperzselőbb a fény ereje. Még vagy tíz percbe beletelik, mire föllépkedünk a hatalmas fokokból álló kiépített lépcsőzeten, ami leginkább azért tart ilyen hosszasan, mert egyre több a turista; főleg szelfikhez pózoló, és magukat hevesen simogató vagy a társukat intenzíven utasítgató ázsiai lányok állják el az utunkat. Úgy látszik, esni már nem fog. A szél néhány perc alatt elsodorta azt a szürke felhőtömböt.
Mire átjutunk a fényképezkedők között, már a fönti kilátórész következik, ahol még perzselőbb fény fogad, s ahol harminc-negyvenfős csoportok álldogálnak, szorosan egymás – és az öböl mélységétől óvó korlát – mellett. A hátsó lépcsősoron pedig, amit nemrég alakíthattak ki – friss betonozás nyomai láthatók –, szinte özönlenek a látványra vágyakozó, különféle nemzetiségű emberek. A korláton és a kilátórészre ráhajoló fák ágain itt is makákók próbálják megcsinálni maguk számára a tutit. Egy szempillantás, és már náluk a telefonod vagy a sapkád; bármilyen, számodra fontos tárgy, ami számukra is ideális méretű, kell nekik. Vannak, akik csak bólogatnak vagy nevetnek egy-egy személyes holmi elvesztése kapcsán, egyesek viszont szó szerint kergetni kezdik a majmokat, teljesen esélytelenül, ami egyszerre okoz némi riadalmat és önfeledt röhögést itt a szakadék peremén. Följebb, a kilátórésztől úgy ötven-hatvan méternyire, kis bolt üzemel. Mellette vécé és zuhanyozó-helyiség áll, amit húszezer rúpiáért bárki használhat, aki az izzadságot vagy a lenti elöntésből származó homokot akarja lemosni magáról. Indulás előtt még üldögélünk egy darabig a bolt előtti padok egyikén, kortyolunk időnként a nálunk lévő vízből, és figyeljük az árnyas részről a lefelé tartó embereket. A pihenőt követő rövid séta után a parkolórészen leállított motort ki kell szabadítani a rengeteg jármű közül, hogy elindulhassunk vissza, az északabbra futó főút felé. A Kelingking-partra betonút vezet, azonban a parkolóhoz közeli utolsó, néhány kilométeres szakasz borzasztóan rossz minőségű, és napközben rettenetes a forgalom, amit csak súlyosbít, hogy az út helyenként annyira keskeny, hogy két autó nem igazán – legfeljebb araszolgatva – fér el egymás mellett. Így egyrészt a torlódás elkerülhetetlen, másrészt, amikor egy szélesebb rész következik, mindenki rátapos a gázra, hogy előzhessen, vagy ha ez nem megy, kvázi „tolja” maga előtt a lassabban haladót. Hasonló ez a lenti hullámveréshez, nehéz rá igazán jól és határozottan reagálni. A motorunk hátsó fékje – ezt már az indulás előtt fölfedeztem – nem működik tökéletesen, szükség esetén is csak lassan lassít minket, a lejtős, oldalt szakadékokkal övezett útszakaszokon pedig nem ajánlatos az első fék használata, ha csak nem akarsz fejjel előre lerepülni a járműről. Vagy egy féltucatnyi motoros vesz körbe minket ezen a pár kilométeren, azaz hol mellettünk, hol mögöttünk, a nagyobb részük pedig már előttünk halad, mindenesetre húznak magukkal, és a tülkölés, illetve a szembejövő forgalom, ami – mivel balos a közlekedés – másfajta reflexeket kíván, egy idő után teljesen kizökkent a koncentrációból. Az idő- és a térérzékelésem is megszűnni, vagy legalábbis teljesen átalakulni látszik, aztán eljön az a pillanat, amikor egyszerűen csak el kell fogadom a megakadályozhatatlant. Az enyhén fogó fék és a zavar, amit a különféle erős hatások okoznak, és a nyilvánvaló tapasztalatlanságom egyértelműen átveszi az irányítást: képtelen vagyok megakadályozni, hogy egy lejtős szakasz éles jobb kanyarját követően balra leszáguldjunk a betonútról. Az utolsó másodpercben érthetően olyasmik futnak át az agyamon, hogy egyrészt ez már biztos, nincs mit tenni, másrészt az ütközés rettentően kellemetlen lesz; miközben próbálok úgy érkezni, hogy a lehető leghamarabb képesek legyünk megállni, hogy a mögöttem ülő barátnőm le ne repüljön a motorról. Az út mellettünk emelkedni kezd, mikor elhagyjuk a betonozott részt; érzem, hogy valami kemény és maró szántja végig az oldalamat, aztán egy masszív csattanást hallok, majd még egyet, s egy nyekkenés után, amit vélhetően a motor egyik műanyag részének törése okoz, mozdulatlanná merevedik körülöttünk minden.
A szemem csukva van. Nem mozdulok. Visítás hallatszik. Érzem, hogy közel van a forrása, de úgy zúg a fülem, a fejem, hogy csak tompán, lefojtva ér el a hang, miközben kezd egy-egy lángoló fájdalom körvonalazódni a karomban és a mellkasom környékén.
Remélem, nem állt bele egy ág Andi oldalába; a bukósisak megvédte a fejét; nem tört el a lába vagy a bordái a szíve körül. Egy kéz a hátamhoz ér, ami arra buzdít, hogy mozduljak. A szemem már nyitva van. A bal oldalamat látom, és érzem, hogy a bal lábamat egyelőre nem tudom szabadon mozdítani, mert beragadt az oldalra dőlt motor széttörött műanyag részei közé. Úgyhogy először a jobb lábamat próbálom kiemelni, hogy végre leszállhassak a motorról, ami még mindig előttem és kissé alattam terül el, két vaskos fatörzs közé szorulva. Szerencsére már azt is látom, hogy a félelmeim – bár nem voltak alaptalanok – nem igazolódtak be. Andi áll, a bukósisak már nincs rajta, a motor hátsó részére téve fénylik, láthatóan sértetlenül, sehol egy törés vagy horpadás. Andi feje is rendben lehet, gondolom hunyorogva; az egyik kezét lógatja maga mellett, a másikkal felém nyúl; segít, hogy képes legyek kiszabadítani a bal lábamat, és én is föl tudjak egyenesedni végre.
Arra nem emlékszem pontosan, hogyan jutottunk vissza a nagyjából másfél-két méterrel följebb elhelyezkedő útra, csak a föntről ránk meredő tekintetekre, néhány szófoszlányra, ami megerősített abban, hogy életben vagyunk, és aztán arra, ahogyan a betonon guggolok, miközben a forgalom már áll, és egyre többen gyűlnek körénk, akik aggódó pillantásokkal, szájat eltakarva méregetik a helyzetet és a nem túl biztató állapotunkat. Andi az út mellett ül, láthatóan rosszul van; a fejét kissé lefelé lógatja. Nem vagyok képes felmérni a köztünk lévő távolságot, az egyik pillanatban úgy tűnik, egy karnyújtásnyira van, aztán hirtelen már olyan távol lévőnek érzem az alakját, folyamatosan távolodónak, hogy esélytelennek látom, hogy a sajgó testemmel „utolérjem”. Halvány sejtelmem sincs, mennyi lehet az idő; mennyi idő telhetett el, mióta elindultunk a partról. Hamar szemet szúr, hogy Andi nem támaszkodik, inkább egyensúlyozik ülés közben. Mindkét keze megsérült, az alkarja véres, és a combján látható egy hatalmas folt. A fájdalom, amit a karomban és a mellkasomban érzek, egyelőre nem növekszik, egyenletesen éget, inkább a fejem és a lábam hasogat – bizonytalan így állni, kissé szédülök is –, a sokk, az adrenalin, és a tomboló forróság hatása lehet ez. Az viszont már nagyon is szembetűnő, hogy ömlik a vér a fel- és az alkaromból, szó szerint öntözi a térdemet; a jobb lábszáramon intenzíven csorog lefelé a sűrű és sötétvörös folyadék. A jobb lábamon pedig, hiába próbálok ránehezedni, alig bírja a terhelést, van egy jókor duzzanat. Jelen pillanatban semmi kétségem nincs afelől, hogy eltörött a lábam. Angol szavakat hallok. Valaki arról beszél, hogy mentőt kellene hívni. Dudálás, üvöltözés hangjai. Közben két fiatal helyi srác már lent motoz a növények között, hunyorogva figyelem a mozgást, gyorsan történik minden. Láthatóan igyekeznek kihámozni, majd visszaemelni a bozótos részről a törött járművet az útra, s egy-két perc elteltével mindez sikerül is nekik. A motor elejét bámulom. A bal első lámpa műanyag búrája betörött, az első kerék ferdén áll, hiába próbálják egyenesbe rakni, és a műanyag borítás bal elülső feléből hiányzik egy hatalmas darab. Időközben közelebb lép hozzám az egyik – talán brit vagy amerikai – férfi, és közli, hogy a mentő tizenöt-húsz percen belül érkezni fog, majd arról érdeklődik, miben tudna segíteni. Nehezen megy a beszéd. Akadozik a hangom, ami nem a fájdalom miatt lehet így, inkább a tűző napfény zavar meg az, hogy közben valaki meg-megérint hátulról. Amikor megfordulok, látom, hogy egy fiatal, hófehér arcú nő nyújtja felém a kezét – olyan ez, mintha nem a valóság volna, mintha egy valószínűtlen filmjelenetet néznék –, sebtapaszt tart a kezében, majd óvatosan, számomra érthetetlen szavak kíséretében leveszi róla a kis fehér lapkát, aztán mutatja, hogy ragasszam be vele az egyik sebemet. Nem veszem el a tapaszt, csupán ingatom a fejemet, mert egyrészt nem lenne sok értelme megtenni – nagyjából egy körömnyi részt tudnék lefedni vele –, másrészt nem akarom összevérezni a vékony lányt, aki csinos, egyrészes ruhában, napszemüveggel az arcán álldogál velem szemben.
Az idő előrehaladtával már a tehetetlenség zavar a legjobban, miközben egyre gyengébbnek, erőtlenebbnek érzem magamat. Ömlik belőlem a vér. Andi kérdezi, hogy' vagyok; jelzem neki, hogy inkább meg, mint jól, és ő is valami hasonló választ ad a viszontkérdésemre. Szeretnék mondani neki néhány nyugtató szót, de nem vagyok most képes rá. Ő is remeg, bizonytalan, váratlanul mégis elmosolyodik, ami több mint biztató ebben a pillanatban. Mivel közben már teljesen leállt miattunk a forgalom – az út szélén álldogálunk, ezen a szűk részen két autó pedig amúgy is nagyon nehezen fér el egymás mellett –, kezd egyre kellemetlenebbé válni a szituáció. Kisbuszok állnak sorban; néhány motoros közben elzúg mellettünk, ám egyre többen szállnak ki a kocsikból: bámulnak, méregetnek, sugdolóznak, pedig pont az volna a legjobb mindannyiunk számára, ha mielőbb odébbállnának. Mindenki tanácstalan. Mentő nem jött, még csak szirénázást sem hallani. Továbbra is ömlik a vér a jobb karomból, látom, hogy a felkarom hátsó részén, és a könyököm alatt is tátong egy-egy seb, az utóbbin keresztül, amint fürkészem a lyuk mélyét, egészen a csontig belátni. Andi továbbra is az út szélén ül, valamivel arrébb, egy árnyékosabb részen, és folyamatosan engem figyel. Rettentő meleg van. Az jár a fejemben, hogy Andinak vajon van-e belső sérülése, amit talán még nem érez, másrészt, hogy jó lenne, ha megindulnának az autók, hogy a mentő vagy valami hasonló jármű ideférjen végre, amivel valaki elvihet minket a legközelebbi településre. Az angolul beszélő két szemüveges srác idővel azt közli velünk, hogy a mentő most már minden percben megérkezhet, majd – szó szerint integetve – visszaszállnak az egyik kisbuszba, ami araszolgatva elindul a Kelingking-part irányába. Ez a kissé bizarr mozzanat kellő alapot ad a többi vezetőnek is ahhoz, hogy meginduljon a forgalom. Persze lassan, araszolgatva haladnak el a kocsik egymás mellett. Eltelik még vagy tíz perc, mentőnek azonban nyoma sincs. Már a két fiatal srác is fölszívódott, akik eddig a törött, erdőmélyből kiemelt motorunk mellett álldogáltak.
Egyre kétségbeejtőbb a helyzet, mert nem csak arról nincs fogalmam, miként találunk majd vissza ide – hogyan juttatjuk el a törött motort egészen a szállásunkig –, de arról sem, hogy egyáltalán van-e kórház a szigeten, vagy legalább egy viszonylag normális orvosi rendelő, ahol el tudnak látni bennünket; ahol össze tudják varrni a kilyukadt karomat.
Közben egy alacsony, fekete hajú, vaskos kis férfi lép mellém, aki angolul kezd beszélni, pedig sejthető, hogy indonéz. És nemcsak beszélni kezd, már mutatja is, hogy a nagyjából húsz méterre álló, félrehúzódott autójába kellene beszállnunk, ami közben újra megakasztotta a forgalmat. Annyira tűz a fény, hogy csak homályosan látok, mintha füst szállna fölfelé a betonról, mögötte minden elmosódottan, kuszán dereng, összekeverednek a színek és a formák. Elviszem magukat egy közeli klinikára, valami ilyesmit mond angol nyelven az izmos kis férfi. Torlódnak a kocsik. Néha dudálás, egy-két kiabálás hangja hallatszik. Terimah kasih[3], felelem a férfinak indonézül. Mintha visszhangozna a beszédem, de érzem, hogy más nem így hallhatja, csak a fejemben zúg összevissza ez a hang. Ösztönösen jön a mondat, pedig nem igazán beszélem a nyelvet – jólesik, hogy segíteni akar. Andi föláll, a fotóstáskámat odaadja a férfinak, aki a vállára veszi, miközben a bukósisakokat egymás után a motor elejére akasztja. Andival nagy nehezen odabicegünk a kisbuszhoz és óvatos mozdulatokkal beszállunk a járműbe. Andi hátra ül, ahol rajta kívül még egy külföldi pár üldögél. A lány elképedve figyeli a váratlan eseményeket, a fiú napszemüveget visel, az arcát – pláne az arckifejezését – így nem látom tisztán, végül az anyósülésre „huppanok”, ahol viszonylag kényelmesen, a karomat az ölembe fektetve helyezkedhetek el.
Indulás után sokáig csukva van a szemem, így kevésbé zavar a szélvédőn át is erősen égető napfény. Az elmúlt fél óra néhány eseménye, kiváltképp maga a zuhanás újra és újra lepörög előttem a sötétben. Nehezen tudom kiverni a fejemből azt a jelentéktelen részletet – miközben szorítom az alkaromat, hogy minél kevesebb vér csorogjon ki belőle, amivel az ismeretlen férfi kocsiját összemocskolhatom –, hogy vajon mi lesz a motorral, ami most az út szélén álldogál. Olyasmik jutnak eszembe, hogy az amúgy is szűkös úton majd valaki beborítja a susnyásba, vagy egyszerűen csak fogják és fölpakolják egy platóra, netán elköti valaki egy ügyes és rutinos húzással, szóval zavaromban olyasmin stresszelek, aminek semmiféle alapja nincs errefelé, s ami leginkább az aggodalmaskodó, európai énemből fakad. Az út most is kanyargós, időnként szerpentinszerű. Erdőrészletek tűnnek föl, majd vesznek el mögöttünk, időnként mély árok húzódik a betonút mellett; a fickó pedig olyan hevesen rángatja a kormányt, hogy csupán a kézmozdulatok látványa félelmet és komoly hányingert okoz. Szédülök. Fáj az oldalam. Szorítom a karomat, amennyire csak képes vagyok. Úgy érzem, ha nem szorítanám össze a legtöbb izmomat, kifolyna belőlem minden folyadék. A visszapillantóban nem Andit, a külföldi lányt látom, aki szótlanul ül a hátsó ülésen, ide-oda forgatja a fejét. Szívesen elmagyaráznám neki, mi történik, hogy muszáj azonnal orvoshoz mennünk, de nincs erőm beszélni, örülök, hogy nem okádom bele a gyomrom tartalmát az ölembe. Ráadásul a vezető egyfolytában dudál a szembe jövőknek, hogy mielőbb húzódjanak le az útról; mintha tripla erővel üvöltene minden; a rádióból kiszüremlő gamelán hangja, a dudálás, ahogyan a férfi néha magában beszél – a zaj, az égető fény, a hőség, most minden elviselhetetlen. Idővel aztán, amint kanyargunk a vékony, kátyús betonúton, és vagy nyolc tíz dombon áthajtva beérünk egy kis falucskába, azt kérdezem a férfitól, hogy ugye orvoshoz szándékozik vinni minket. A férfi bólogat, majd hozzáteszi angolul, hogy jó orvos, ne aggódj, minden rendben, majd ugyanazokkal a heves, határozott mozdulatokkal, mint eddig is, rángatja ide-oda a kormányt. Három-négy kanyar még, majd egy emeletes betonépület előtt állítja le hirtelen a kocsit.
A kiszállás után betántorgunk az épületbe, ahol két egészen fiatal, huszonévesnek látszó, orvosi kötényt viselő férfi fogad az előtérben, ahol fehér műanyag székek állnak, és egy nagy táblán a rendelési idő sávjai virítanak, amiket alkoholos filccel írhattak oda.
A két férfi megrökönyödve bámul. Az az érzésem, nem láttak mostanában vagy talán még soha ilyesmit. Most, hogy újra lógatom a karomat, még intenzívebb a vérzés. A férfi hozza a táskámat, Andi pedig mögöttünk biceg, így megyünk be a belső helyiségbe, ami egyszerre látszik irodának, orvosi rendelőnek és egyben kezdetleges műtőnek is. Nem túl tiszta, de viszonylag rendezett; oldalt szekrények állnak, az ablak előtt sötétítő függöny lóg, dönthető háttámlájú fémágy húzódik a bal oldali falnál, néhány szék és egyéb, orvosi holmik láthatók. A srácok, mert csakis így tudok gondolni rájuk, érezhetően nem tudják, mit kellene tenniük hirtelen. Beszélgetés kezdődik köztük és a minket ide utaztató férfi között, de ezt már nem értem. Még csak nem is a közös indonéz nyelvet, hanem a helyi nyelvjárást beszélik. Nyilván arról van szó: lerepültünk az útról, és a sérüléseink, főleg az enyémek, azonnali ellátást igényelnek. Időnként a magasabbik férfi elhúzott szájjal és aggodalmas tekintettel hajol közelebb hozzám, hogy alaposabban megnézze a már magasra tartott karomat. Most látom csak, hogy a cipőm fölszakadt. A gatyám olyan véres, hogy az eredeti színe szinte meghatározhatatlan; vérzik a térdem, a lábszáram is, és újra lüktet a fejem és a mellkasom. Utóbbi szintén megsérült, bár azt a sebet a szakadt póló alatt még nem látom tisztán.
A férfi, aki ide hozott minket, még elhadar egy-két szót az alacsonyabbik kis embernek, majd nyújtja a kezét felém. Zavarba jön, elmosolyodik. Nem tudok most kezet fogni vele. Közli, hogy neki muszáj mennie, hiszen ketten várakoznak rá odakint. Gondolkodom, vajon mit adhatnék neki a segítség fejében. Azt tudom, hogy a pénz nagyon lekezelő, otromba dolog volna, máshoz pedig többi idő és tér kellene, úgyhogy végül csak köszönetet mondok, többször is, miközben a férfi beleegyezően int, széles szájjal mosolyog, majd kilép az orvosi szobából.
[1] Bahasa Indonesia – az indonézek hivatalos nyelve, amely Indonézia 1945-ös függetlendésével vált az ország első számú nyelvévé.
[2] Nem (indonéz)
[3] Köszönöm.
Lennebb görgetve a teljes galéria megtekinthető.
