.svg)
Már az ókori görögök is, kezdhetnénk mondandónkat ezzel a roppant újszerű felütéssel – és valóban, az embert már ősidők óta foglalkoztatja a saját képére formált, mechanikus, helyette és érte robotoló szerkezet (lény?) gondolata. Homérosz – ha már felhoztuk a görögöket – „drága aranyból vannak ezek, de akárcsak az élők,/ van szívükben erő és ész, és szólani tudnak,/ és őket munkára az égilakók tanították”, így írja le legalábbis az Íliászban Héphaisztosz szolgálóit. A nemes anyagból kovácsolt automaták készítőjük isteni voltánál fogva ugyan itt még egyfajta szakrális és kiváltságos teremtéstörténet tárgyai, de – mint azt tudjuk – más titkok is szivárogtak már ki ebből a műhelyből. Feltehetően Prométheusz a tűzzel együtt az istenszabású droid-prototípus tervét is elcsente, s létrehozásának eszméjét, a teremteni vágyást a sült hússal, égetett agyagedényekkel és edzett vasakkal együtt hintette el saját kreációiban, az emberekben.
Az ötlet azóta sem hagyja nyugodni ezt az amúgy is nyughatatlan fajt. Tudósok, ezermesterek, s minden izgága között a legizgágábbak, művészek – kiknek szabadságukban áll átlódulni a valóság tényekkel lecövekelt palánkjain – álltak és állnak elő folyton újabb és újabb elképzelésekkel. A tudomány eredményei egyre inkább megközelítik a tudományos fantasztikum álmait. Ahol pedig véget ér a mindig előrébb araszolgató valóság, ott kezdődik egy másik, számunkra most sokkal érdekesebb: a teret-időt szuperszonikus szárnyakon bejáró irodalom.
A(z) (tudományos-fantasztikus) irodalomban (ne legyünk kirekesztőek) igencsak kedvelt téma a robot – az egyszerűség kedvéért most ideértendő a mesterségesen előállított értelem/ember valamennyi elképzelhető elágazása. A literatúrát nem (elsősorban) a hitelesség érdekli, nem a hogyan, a kivitelezhető. Mi lesz akkor, ha/amikor?, teszi fel a kérdést jócskán előreloholva egy feltételezett, nemegyszer a tendenciák alapján valószínűsíthető világba, az alternatívák lehetőségeit vizsgálva társadalmi, politikai, gazdasági, etikai, filozófiai szempontok mentén. Következmények ugyanis minden esetben vannak. Lennének. Lesznek.
Az ember-robot viszony jóformán megkerülhetetlen, így meglehetősen gyakori kérdése ennek a témakörnek. Lefektetett szabályait Asimov óta ismerjük, a robotika három plusz nulladik alaptörvényében, és nála válik nyilvánvalóvá az alapvető kettősség is, amely ezt a viszonyt jellemezheti. A segítség és veszélyeztetés, alávetettség és felsőbbrendűség pólusai közötti árnyalatokban rajzolódik ki az asimovi és nyomában a legtöbb robotirodalmi gépember-teremtő kapcsolat – a különbség abból adódik, hogy ezen belül ki mire használja a robot toposzát: hangulatteremtő elemnek, zsánerhősnek, esetleg metaforának.
B. T. úr K.-ban
Vegyünk például egy erdélyi magyar írót. Bálint Tibor két novelláskötet és ifjúsági regény után, 1967-ben egy tudományos-fantasztikus kisregénnyel jelentkezik (legalábbis az irodalomtörténet így tartja számon), Önkéntes rózsák Sodomában címmel. Ő maga ekként próbálja meghatározni első mondatában az alkotás műfaját: „Ez az álomjáték mindenütt valósággá dermedhet, ahol a halál három váltásban lebeg a városok felett az öntudatlanság puha kampóin.” A mű újítást és folytonosságot egyaránt jelent Bálint művészetében: atomizálódott, közönybe szürkült társadalma, élén Kobalt úrral tekinthető a korábbi novellákban felbukkanó fásult kisemberek jövőbe írt változatának, mellettük új elemként és ellenpontként jelennek meg az erős szimbolikus töltetet hordozó robotok. Líraiságot és groteszket elegyítő hangja itt is uralkodó, sőt felerősödő, abszurdba forduló, mitikus felhangokkal nyomatékosított. A szöveg szerkesztési módját a mondanivalóhoz és a hangulathoz igazítja: kilép a linearitás rendezett keretei közül, és egy zaklatott tempójú és struktúrájú, addigi műveihez képest is rendhagyó felépítésű művet hoz létre. Naplótöredékekből, kihallgatási jegyzőkönyvekből, különös betegség felderítésére irányuló orvos-kliens beszélgetésekből, biblikus hangvételű monológokból, tulajdonképpen egy gyilkossági kísérlet felgöngyölítésének több szálon futó történéseiből konstruálható meg a jövő álomba vetített, dermesztő víziója.
Egy disztópikus világban járunk tehát, a kataklizma által sújtott K. városban, ahol a fertőzött külváros, a Sodoma-kert folyamatos figyelmeztetésként és bűnhődésként ontja a pusztulás elviselhetetlen bűzét. Az emberi társadalom a modern technika ellenére tehetetlen, kémiai elemek nevét viselő egyedei a létezés lelki minimumára húzódnak vissza. Csak néhányuk viselkedése mögött sejlik fel, hogy ez az attitűd nemcsak következménye, hanem oka is volt a végzetes eseményeknek. Ők a város élő lelkiismeretei, egyben deviáns elemei: a bolond halász, az utcákon sírva bolyongó költő, a kelekótyának tartott tanár és leánya, Rézi, a Romantikusok „beteges” Társaságának tagja. Utóbbi életének személyes tragédiája, hogy férje éppen Kobalt úr lett. Kobalt úr ésszerű és megfontolt, érzelemmentes, nincs benne empátia, önzetlenség vagy szeretet, felsőbbrendű és rideg, vaskezű vezető családja és alkalmazottai számára egyaránt. Mindent és mindenkit a saját céljainak rendel alá, s a lelkén száradó életek (az elbocsátása miatt öngyilkossá lett Ónossi, abortuszra kényszerített s ebbe beleőrülő lánya, magányában vergődő felesége) is csak álmainak ködös, elhessegethető régióiban kísértik. A „kegyetlen józanság” századának hús-vér gépeként üzemel.
Dehumanizálódását csak még jobban aláhúzza a szolgálatában álló 3687-es robot, más néven Róbert Mátyás, néhai apósának hagyatéka. Bosszantó örökség Kobalt számára, ugyanis az öreg, szeleburdinak tartott professzornak köszönhetően Róbert több csavarok és relék összességénél: egyéniség. A gép szöges ellentéte gazdájának: segítőkész, önzetlen, és ha már Mátyás, igazságos is, kivételes érzékenységet és együttérzést tanúsít, van önbecsülése, képes ragaszkodni és megrendülni, fogékony a szépségre, tiszteli az élet minden formáját, álmodik, vannak vágyai, erkölcsi aggályai, fájdalmai és félelmei. Az ember a felnőttség racionalitására és gépies hatékonyságra törekszik, a gép gyerekkori emlékekre vágyik és élő ember szeretne lenni. Az ember kioltja az alig formálódó életet, a robot menteni próbálja és saját magának is kicsiny gépgyerekeket fabrikál. Az ember a gyengéket szélnek ereszti, hogy ne rontsák a statisztikákat, a gép felkarolja az elesetteket. Ilyen premisszákkal megkérdőjeleződnek az alá-fölérendeltségi viszonyok is. A holt anyag az élet rezdüléseire fogékony, szabad akarattal rendelkező lénnyé avanzsál, míg az emberről lassan lefoszlik minden erény, amely őt különlegessé, a teremtés koronájává avatta, és süllyedni kezd egy állati lét felé. Kobalt úr homályosan érzi a helyzet disszonanciáját, s a maga korlátolt módján hatalmi pozícióból, fölényeskedéssel és erőszakkal megpróbálja kigyógyítani az érzelgősségből a robotot, miközben minden cselekedetével egyre messzebb löki magától egyetlen kapcsolatát egy emberhez méltóbb élettel is: a robotot féltő, szerető feleségét.
A szerepek görbe tükröt tartó felcserélődése olyan erős kontrasztként és konfliktusként jelenik meg, amely érezhetően nem oldódhat fel áldozatok nélkül. Róbert szenvedi a tőle követelt gépies engedelmességet, Kobalt úr lassan lerombolja az emberi(es)ségbe vetett hitét, robotbarátját ártatlanul akarják beolvasztani gyilkossági kísérlet gyanújával gazdái, hogy saját bűnüket elkendőzzék. Újra és újra elborzad környezete kegyetlen megnyilvánulásaitól, egyre érzékenyebb reakciókat mutatva ezekre – a sokkoló látványtól például, hogy egy abortált magzatot leengednek a kanálison, kifolyik az egyik szemgolyója. A pont, amikor lelkének neuronjai menthetetlenül összebogozódnak, akkor érkezik el, mikor megtudja, hogy gyerekeit eladták. Válaszként teljes magábafordulással zárkózik el a romlott világtól, de előtte még egy utolsó prófétikus kitörésben (a szöveg eddigi bibliai utalásainak kicsúcsosodásában), Robot-Messiásként kiáltja szét fájdalmát egy toronyház tetejéről, megjövendölve az emberek bukását és a robotok felemelkedését. Ezt követő katatóniája is valójában a krisztusi szerep önkéntelen felvállalása vagy beteljesítése: a halálhoz hasonló állapot áldozatára, a megváltásra van szüksége a pusztulás felé sodródó városnak. Az epilógus alapján úgy reméljük, hogy az áldozat nem volt hiábavaló. Kobaltnét kimozdítja tehetetlenségéből, s Róbert felépüléséért küzdve (vigyázva, „hogy ne féljen senkitől és ne kelljen gépiesen cselekednie”) talán visszatalál majd saját elsiratott álmaihoz, a tiltólistára került költészethez, zenéhez is. A város is megmenekülni látszik: sok év erőfeszítése végre meghozza gyümölcsét egy olyan rózsafaj felfedezésében, mely képes ismét termővé tenni a mérgezett talajt. A nemzetek közös összefogással telepítik az önkéntes rózsaalakulatokat Sodoma visszafoglalására, a törékeny szépség pedig sikerrel száll szembe a hideg ráció okozta pusztulással, megteremtve az újrakezdés lehetőségét.
Hogy mi történt Kobalt úrral? Kobalt úr nem hagyta magát megváltani. Nem hitt a rózsákról szóló híreszteléseknek. Robotja és felesége lázadásán, a helyzet irányíthatatlanságán fölindulva autóba vágja magát, hogy otthagyja őket és a várost örökre. Azonban nemcsak élete, hanem autója fölött is elveszti az uralmat, és egy hajtűkanyarban a fák közé rohan, ahol tudatának ellobbanásakor is a gépek orcátlanságán dühöng. Szükségszerűen el kellett vesznie neki is, az ember sötét oldalának, hogy a változás elérkezhessen. Végzetét nem a fék, hanem elvakult gőgje okozta, amivel magát mások, emberek és robotok fölé helyezte – a hübrisz, ahogy az ókori görögöknél is.
Ki viszi át?
Ha K. városnak sikerült is megmenekülnie, figyelmeztető emléke a későbbiekben is kísért. Az 1971-ben megjelent Császár és kalaposinas novelláiban hol itt, hol ott köszönnek ránk világának ismerős elemei. Az álmokban és látomásokban robotok is föltűnnek újra, pár esetben a hatalom végrehajtóinak részvétlen és többé-kevésbé jelentéktelen epizódszerepében – amint fő(bb)szerepet oszt rájuk a szerző, hogy általuk a cselekvő humánumot kérje számon, ismét korábbi, embereket megszégyenítően érző énjüket látjuk. A Nincs helye a szerelemnek romantikus gépemberpárja megszökik a feszített robot és gépies gondolkodás egyre elviselhetetlenebbé váló terhe elől, hogy egy páncélszekrényben forrjanak össze egy mindkettőjük számára végzetes szerelemben. Relativitás professzor öregedő robotja (A veres kakas meséje) képtelen értelmezni a gazdája által a kakas levágására adott utasítást és saját erkölcsi vezérlőtáblája szerint próbálja visszaállítani a dolgok rendjét: a leölt állat fejét visszavarrja. Az Érzelmek iskolájában a művészettől végképp elfordulni látszó emberek helyett robotjaik kíváncsiak a Hamletre. A rendhagyó előadás közönsége lelkes, hálás és illedelmes, minden színidirektor álma lehetne – ha nem karcolták volna össze a padlót azok a „barbár, érzéketlen stricik”.
És itt van régi ismerősünk, Róbert Mátyás is, aki a jelek szerint kilábalt súlyos depressziójából. Jelleme, értékrendje a régi – és környezete sem sokat változott. Nátrium Florit (Még nem volt ilyen temetés) elkeseredetten próbál édesanyja temetésére halotti dalárdát keresni. Róbert társaival utolsóként őrzi az emberek félrehajított ceremóniáit, így egyedül ő lesz az, aki Nátriumnak vigaszt nyújt és osztozik fájdalmában. S mert minden emberi érzelem és megnyilvánulás érdekli, izgatottan próbálja megfejteni azt is, miért szekálják folyton mindenféle tiltásokkal a szomszéd szobában a gyereket, aki játszani akar, hiszen a játék jó (A tiltott játék). A síró fiúcska vigasztalására-kérésére végül saját karját, orrát, fülét, fél szemét is lecsavarja – a megmaradt másik féllel pedig gyönyörködve nézi, hogyan éli át a fiú a játéknak azt az örömét, ami neki sosem adatott meg.
Az utolsó/első kalandok
„Sajnálom, hogy kész embernek teremtettelek, Róbert fiam”, mondja az Önkéntes rózsákban a tanár úr. Magának a robotnak is ez az egyik legnagyobb szívfájdalma. Sóvárogja a játék örömét és egy olyan boldog gyerekkor emlékeire vágyik, amelyek kárpótolhatnák szenvedéssel teli sorsáért. A gyermeki lét megélésére több kísérletet is tesz. Elsőként önéletírás formájában próbál létrehozni magának egy kitalált gyerekkort. Két verziót is papírra vet, az egyik nélkülözésről szóló, szomorú történet, melyet aktuális lelkiállapota határoz meg, a második változat az áhított önfeledtség és életöröm, haboskávéval, foszlós kaláccsal – azonban valamiért egyik sem tetszik neki. Miután még képzeletben sem tud magának olyan emlékeket kreálni, amelyekbe belekapaszkodhatna, más módszerrel próbálkozik: robotgyerekeket készít magának, Robit és Bórikát, abban reménykedve, hogy rajtuk keresztül átélhet valamit az áhított csodából. Azonban ez a próbálkozás is csalódással zárul: gyerekei ahelyett, hogy élveznék a gyereklétet, mielőbb (fel)nőni akarnak.
A szerzőnek egy idő után megesik a szíve teremtményén, és 1973-ban megírja Róbert gyerekkorának néhány epizódját az ifjú olvasókat célzó Robot Robi kalandjaiban. A gépgyerek és a hús-vér gyerekek vagy akár felnőttek viselkedésének összevetéséből itt is a gép erkölcsi fölénye következik, némely esetben alkalmat szolgáltatva egy kis tanmesére becsületességről, kötelességtudásról vagy a tanulás felette szükséges és hasznos voltáról. Mátyás Robi gyerekként is melegszívű és nagylelkű (visszaszerzi a robotságát pocskondiázó Butyka néni ellopott holmiját), önfeláldozó (saját szívét szereli be robothúgocskája beteg szíve helyére, hogy legalább ő elmehessen az áhított vidámparkba), az emberi együttérzés belső parancsa már ekkor felülírja a beleprogramozott engedelmességet (tudja, hogy időre otthon kell lennie, mégsem tud elmenni segítség nélkül a terhe alatt vergődő, fáradt ló mellett). Mindamellett gyermeki vonásokkal is rendelkezik: megsértődik, ha csúfolják, pityereg, ha gépként bánnak vele, vágyakozva csodálkozik rá a kirakatbeli játéktörpére, vágyain keresztül ő is megkísérthető: Ciceri (kisgazdája) rossz példáján felbuzdulva apró svindlikre kapható, hogy némi dugipénzre tegyen szert, s abból magának is bugylibicskát, miegyebet vehessen. Az effajta kilengések azonban nem épülnek be a programjába, lévén fejlődő személyiség, aki képes tanulni a hibáiból. Még azon a bökkenőn is képes felülemelkedni, amely felnőtt alteregójának annyi fájdalmat okozott: hogy más szeretne lenni, mint ami, hogy felnőttségre vágyik, egyre nehezebben viselve a folyamatosan növekvő Ciceri mellett a maga kicsinységét. Ám amikor egy kicserélt fejben megismeri az évekkel járó gyötrő gondolatokat és keserű tapasztalatokat, rögtön visszakozik, s választja immár örömmel a kifakult felnőttség helyett a játékos gyermekség színeit. Itt látjuk utoljára, az ártatlanság örök korának díszletei között, ahol még nincs elrontva semmi jóvátehetlenül; az újrakezdés ígéretével búcsúzunk tőle, s azzal a reménnyel, hogy egy értünk szenvedő robotfelnőtt álma valósággá válhat, Sodoma rettentő valósága pedig egyszer s mindenkorra csak egy lidérces álom marad.
