Versekbe mentett mulandó élet – Interjú Várady Szabolccsal

Válogatott versek című kötete idén jelent meg 80. születésnapja alkalmából a Bookart Kiadónál. Az összegzés gesztusa nem példa nélküli az életművében. Hatvanadik születésnapjára 2003-ban A rejtett kijárat (Európa Könyvkiadó) címmel gyűjtötte egybe „komoly” verseit és legjobb versfordításait, illetve prózai írásait és alkalmi verseit. A kötetet műfaji és poétikai sokoldalúság jellemezte, egy pályaképet rajzolt ki. A Válogatott versek című mű koncepciója más. Azok a versek szerepelnek benne (nagyjából száz vers), amelyeket a leginkább magáénak érez. Miért kerültek a versek előtérbe, hogyan viszonyul mostani életszakaszában a költészethez? (Lásd a Költő és szerep címmel készült interjút Tandori Dezsővel.)

Két kerek évforduló, két könyv. Tényleg nagyon mások. Az elsőt én akartam. Két vékony verseskötet után, ennyi idősen, gondoltam, végre kellene egy vastag könyv, de hát költői életművemből ilyenre nem futja, nézzük meg, mi van még. És beletettem mindent, amiről úgy véltem, hogy érdemes megmutatni. Mivel hosszú szünet után végre négy évvel ezelőtt megjelent egy új verseskötetem, azóta viszont csak néhány verset írtam, nem jutott eszembe, hogy ki lehetne adni valamit csak azért, mert nyolcvanéves lettem. Teljesen váratlanul ért Hajdú Farkas-Zoltán telefonhívása: szedjem össze egy kötetbe mindazt, amit szívesen látnék együtt, a Bookart kiadná a születésnapomra. Persze megörültem a lehetőségnek. Az fel sem merült bennem, hogy lehetne más ez a könyv, mint verseskötet. Tervezgetem ugyan jó ideje, de úgy látszik, nem elég elszántan, hogy legalább mozaikdarabkákat megírok az emlékeimből prózában. Legjobban mégiscsak versben tudok megnyilvánulni. Ezekbe a versekbe viszont sok életrajzi elem is belekerül, sőt főleg azok kerülnek bele. Emiatt néha el is fog az a rossz érzés, hogy ez a költői világ nem elég tágas. De az kezdettől világos volt, hogy a közéleti költőszerep, aminek nagy hagyománya van a magyar lírában, nem az én esetem. Ebben nem voltam egyedül. Az említett Tandori-interjú mellett most megnéztem Domokos Mátyás A pályatárs szemével című kötetében a Petrivel folytatott beszélgetést is. Petri nálam sokkal radikálisabban összegezi itt a három kérdést, amire új válasz szükséges: Ki beszél a versben? Kihez beszél? Hogyan beszél? Ő meg Tandori, a maguk nagyon éltérő módján, nagyon messzire elmentek a válaszok keresésében. Kezdetben nekem is célom volt, hogy prózaibban legyek költő, mint azok a nagy elődök, akik, úgy láttam, a lírai szépség lehetőségeit már kimerítették. Ilyen céljai addig vannak az embernek, amíg a hangját keresi. Később, ma is, nekem az a legfontosabb, hogy a szöveg olvasva életre keljen. Mint vers keljen életre, ami azzal jár, hogy egészében többet mond és sugall, mint a szavak puszta értelme. Amihez az is kell, hogy legyen egésze. És ebben az esetben talán mindegy is, hogy konkrétan miről szól, mi az úgynevezett tárgya.

Tandori Dezső 80. születésnapja alkalmából A vérláb című műre írt parafrázist: „Mit keres itt a régi versem? / Elringatóztam dallamán. / Veled vagyok, és közbe mintha / a visszájáról hallanám…” A Válogatott versek című kötetet is egy hasonló, összegző mű zárja Nyolcvanadik születésnapomra címmel. Milyen érzéseket, asszociációkat ébresztett vagy idézett fel Önben a válogatáshoz kapcsolódó munka?

Azt hamar eldöntöttem, hogy ezúttal nem szeretnék vegyes anyagot. Csak a „komoly” verseimből válogatok, és nem időrendben, hanem hogy úgy lehessen lépegetni egyik versről a másikra, mintha lépcsőn menne az ember, nem azt mondom, hogy fölfelé, még csak azt se, hogy valamilyen határozott irányba, de a folyamatosság valamilyen érzésével. Nem mintha maga az írás folyamatos volna, sőt, sokszor nagy időhézagok tátonganak az egyes darabok közt, de talán érezhető, hogy ugyanaz a figura – vagy minek is mondjam – bolyong, tűnődik, tétovázik életének helyszínei és eseményei közt. Néha elfelejt valamit, aztán harminc év múlva egy új versben eszébe jut; valamire rosszul emlékszik, egy másik versben korrigálja. A tévedés szerencsét hoz, mert a korrekció valami fontosabbnak is a nyomára vezet. Válogatás közben kerestem az összefüggéseket, egybehangzásokat, és végül is azért örültem nagyon ennek a lehetőségnek, mert úgy éreztem, hogy elég jól összeállt a kép, a költő­énem jobbik fele. Az külön szerencse, és megint csak a Bookartnak köszönhető, hogy a korrektúra során alkalom (sőt kényszer) adódott két üres oldalt egy új verssel megtölteni. Nosza, gondoltam, ha már azzal kezdődik a könyv, hogy készült a szerző 80. születésnapjára, akkor a szerző is szedje össze magát, és írjon egy verset erre az alkalomra befejezésül.

Pályája során több kiváló irodalmárral, íróval és költővel is együtt dolgozott. A Holmi című irodalmi folyóirat versrovatának szerkesztője a lap 1989. októberi indulásától egészen 2014. decemberi megszűnéséig. A folyóirat szerkesztőségében Bodor Ádám, Dávidházi Péter, Göncz Árpád, Kocsis Zoltán, Lator László, Ludassy Mária, Nádasdy Ádám, Rakovszky Zsuzsa voltak a munkatársai. Milyen nemzedéki élményben volt része a felsorolt alkotókkal való közös munkája során?

Egy kicsit pontosítanom kell a kérdést. A felsoroltak a szerkesztőbizottságnak voltak a tagjai, nem ők végezték a tényleges szerkesztést, ez a bizottság amolyan szellemi holdudvara volt a lapnak. A névsor változott az idők során, de a fentiek közül csak Nádasdy Ádám nem volt benne kezdettől. Néhányuk segítette szakértelmével a szerkesztők munkáját, főleg azonban kedves szerzőink voltak, csak Göncz Árpádot vonták el idővel más irányba az államfői teendők, de nem akarta a nevét kivetetni a névsorból. Az ismeretség a bizottság tagjaival nem a Holmival kezdődött. Lator László például 1969 óta kollégám volt az Európa Könyvkiadónál, Réz Pált pedig, a főszerkesztőnket, még egyetemista korukból ismerte. Az Eötvös Collegiumba jártak mind a ketten, akárcsak a prózarovat kezdeti szerkesztője, Domokos Mátyás, amíg – finoman szólva – el nem tanácsolták őket, még 1949-ben. Nekem a szerkesztőbizottság költő tagjaival volt közvetlen kapcsolatom, de őket nem szerkeszteni kellett, csak időnként noszogatni, hogy küldjenek új verseket. A szerkesztőségben két nemzedék működött együtt: Réz Pál és Domokos Mátyás már az ötvenes évek elejétől szerkesztők voltak a Szépirodalmi Kiadónál, tehát jócskán előttünk jártak. De mi, többiek sem voltunk már fiatalok, mikor a Holmit elkezdtük, én például 46 éves voltam. Amikor a prózarovat élén Závada Pál váltotta fel Domokos Mátyást, akkor csak Réz úr maradt meg nagy öregnek. A szerkesztői munka hetenként egyszer zajlott közösen, hétfő délutánonként, Réz Pál lakásán. Itt összeadódtak a kéziratok otthoni elolvasása során kialakult vélemények és döntések. Voltak persze viták is, de mindig remek hangulatban, amiről elsősorban főszerkesztőnk energikus kedélye és humora gondoskodott. Amikor ez a forrás kezdett kihunyni, akkor éreztük, hogy a lap a végéhez közeledik. Réz Pál Nagyváradon nevelkedett és mindenkit ismert, így aztán természetes volt, hogy a szerkesztői figyelem a romániai magyar irodalomra is kezdettől kiterjedt, és Kolozsváron, majd Marosvásárhelyen zsúfolt színházterem fogadta a Holmi bemutatkozását.

Az azért mégiscsak meglepetés, hogy a Válogatott versek a Bookart Kiadónál jelent meg. A Bookart arculata és kiadói szemlélete hogyan illeszkedett az Ön elképzeléseihez? Hogyan került kapcsolatba a kiadóval?

Be kell vallanom, hogy 2019. június 30-áig nem volt tudomásom a Bookart Kiadó létezéséről. Kapcsolatunk annak köszönhető, hogy az angol művek fordítójaként és egy különleges, nagy szinonimaszótár alkotójaként ismert Bartos Tibor hátrahagyott egy több ezer oldalas emlékiratot. Ezt a barátnője számítógépbe írta, és – már Bartos halála után – odaadta egy CD-n Réz Pálnak, Bartos régi barátjának. Nagyon izgalmasnak találtuk ezt a művet, de sok problémánk is volt vele. Erről megjelent egy szerkesztői naplójegyzet a Litera irodalmi portálon. Ekkor kaptam egy levelet a Bookart főszerkesztőjétől, Hajdú Farkas-Zoltántól: a kiadót nagyon érdekli ez a könyv, hogy lehetne elolvasni, és hogy lehet elérni Bartos jogutódját? Útba tudtam őt igazítani, és ezzel kezdetét vette a barátságunk. Kaptam tőle Bookart-könyveket, és a kiadó honlapján azt is felfedeztem, hogy a Holminak olyan régi barátai és szerzői is ott vannak a kiadó körül, mint Markó Béla, Kovács András Ferenc, Demény Péter. Az is látszott, hogy nagyon szép könyveket csinálnak. Ha én vettem volna a fejembe, hogy ki akarom adatni a válogatott verseimet, szívesen választottam volna a Bookartot. De hát nem így történt. Övék a nagylelkű gesztus, enyém csak a hálás elfogadás.

A kötet mottója a következő: „Üres jelenidőben állok itt / Várakozom de semmi se változik / Itt nem lesz eső csak gyűlik a por / Ha lesz vihar máshol valahol”. A korábban megjelent kötetcímekhez hasonlóan a cikluscímek a sejtetésre, bizonytalanságra, lamentálásra utalnak. „S hát persze, erről van szó: tudomásul venni, hogy elmúlt, és megtartani azzal, hogy emlékezünk rá. Már nincs meg, de velünk van” – mondta a Járkálunk című fontos verse kapcsán a Fekete Richárd által készített műhelybeszélgetésében.¹ Miért üres, illetve mióta üres a jelenidő?

A két vers kétféle időről beszél. A Járkálunk témája az ember saját, elmúló ideje. A mottónak választott négysoros 1969-ben íródott, és azt az érzést próbálja rögzíteni, ami a barátaimmal együtt engem is elfogott Csehszlovákia 1968-as megszállása után: hogy nincs remény belátható időn belül érdemi változásra ebben az országban. Ez az érzés néhány évnyi átmeneti bizakodás után sajnos visszatért, és most erősebb, mint valaha. Ezt jelezni akartam a kötet elején. Itt nem lesz eső, csak gyűlik a por. Marad – nekem – a magam így-úgy megélt és ilyen-olyan versekbe mentett mulandó élete.

A kötetben hangsúlyosan jelenik meg a múlt (Rémlik, volt egy múltad), a múló idő (Hogy múlt legyen a múló idő). Több formában tevődik fel a kérdés, mit jelent az emlékezés, mit jelent éveink hozadéka. A kérdésre egy bánatosan derűs igen a válasz. Benne van ennek hangulata a Válogatott versekben is?

Hát, az Éveink hozadéka, az történetesen egy igen keserű vers. Így kezdődik: „Mindenki elhülyül, nem a bölcsességünk / növekszik évről évre…” De azt is írom egy másik versben (bár ebben a válogatásban nincs benne): „minden sor, amit / leírunk, a halál ellen íratik, már ha ér valamit”. És reménykedem benne, hogy a Járkálunk – a kötet utolsó előtti verse – érvényesen végződik így: „Elmúlt, sehol sincs, nem veszett el.” És a saját életemen túlnézve végeredményben a záró vers is a megmaradásról szól valamilyen értelemben.

A kötet is természetesen hangot ad a Petri Györggyel való barátságának. Egy helyen azt mondta, Petri György nevükön akarta nevezni a dolgokat. Meg tudja mondani, az ön költészetének vagy költői vállalásának ebből a szempontból mi a fő jellegzetessége? ²

Petrit nagyon ingerelte a prüdéria, nem tűrt semmilyen tabut a dolgok kimondásában. Én ebbe a problémába csak ritkán ütköztem bele, a politika nekem jóval kevésbé volt ihletforrás, mint Petrinek, inkább csak rosszkedv, viszolygás, vagy ahogy Vas István nevezte, spleen formájában csapódott le. Személyes kapcsolatok, veszteségek, szerelmek, álmok – ezek gyakoribb ösztökéi nálam a versírásnak.

A kötetben a válogatott régi versek mellett „néhány újjal és néhány eddig kiadatlan régivel” találkozhat az olvasó. Három verset megtalált a Vay-kastélyban keletkezett művek közül, ahol Petri Györggyel alkotott. Ezen kívül egy 1972-ben keltezett, eddig publikálatlan verset is szerepeltet a kötet, az Egy kívülálló című vers pedig javítás nélkül olvasható. A cím kapcsán jutott eszembe, Bodor Ádámot sokáig kívülállónak tartotta a szakirodalom, a „kimaradt szavak” szerzőjeként írtak róla. Ön hogyan tekint vissza saját irodalmi szerepvállalására?

Érdekes, hogy azt mondja: „javítás nélkül”. Pusztán filológiailag tekintve arról van szó, hogy a vers teljes szövege, ahogy 1968-ban megírtam, sokáig nem volt kiadható. Ez volt az az idő, amikor egy ország katonai megszállását baráti segítségnyújtásnak nevezték. Mi, a rendszeren belül élők persze pontosan tudtuk, hogy a cikornyás szólamok milyen valóságot takarnak. Nagyon kívülállónak (nem a Bodor Ádám-i értelemben kívülállónak, hanem a rendszer működését nem ismerőnek) kellett lenni ahhoz, hogy valaki szó szerint vegye őket. Ezen elmélkedik a vers, és mivel csakugyan ez volt a helyzet, ki lehetett játszani a cenzúrát úgy, hogy a versből kimaradtak a kimondhatatlan elemek; lehetett rá számítani, hogy az olvasó odaérti őket: „miért a saját érdekében, / a saját no meg a világ érdekében, / a világtörténelem sőt a világegyetem érdekében / kívánatos a / ajánlatos a / és nem kevésbé javallott a”. És könnyen lehet, hogy ez a kényszerű kurtítás esztétikai haszonnal járt, tehát végül is csakugyan javítás. Nem tudom biztosan, hogy jól tettem-e, de most mégis visszaraktam a kihagyott elemeket: „kívánatos a befogott száj, / ajánlatos a létszámszaporulat a börtönökben, / és nem kevésbé javallott egy megszálló hadsereg.” Arra soha nem gondoltam, hogy valamilyen irodalmi szerepet vállalnék. Versírás közben csak arra tudok figyelni, hogy verssé alakuljon a szöveg. Szerintem Petri is így volt ezzel, csak az ő költői idegszálai sokkal több irányban voltak érzékenyek.

Nádas Péter írja a Szépírás mint hivatás című esszéjében: „Szerzetesi munkában eltelt egy élet, de inkább azt szoktam róla mondani, hogy csaknem teljesen letöltöttem hosszú börtönbüntetésemet, és még barátokkal, kollégákkal is ritkán lehetett ilyesmiről szót váltani – olykor Mészöly Miklóssal, olykor Esterházy Péterrel.” Ön hogyan tekint vissza saját alkotói korszakaira?

Kedves Zsófia, megijeszt engem az ilyen nagy szavakkal. Alkotói korszak? Én csak sorokat szántottam, mint Arany mondja, és nála sokkal inkább folytathatnám így: „Nem kérkedem ezzel, mert azt se sokat.” De annyit azért elmondhatok, hogy a versformálás módjában voltak szakaszok az életem során. A kötött formák használatát elég könnyen megtanultam, de hamar el is fogott a kétség: túl könnyen folynak ki a kezem alól a jambikus sorok, és nem vagyok még elég erős hozzá, hogy ne vegyüljön beléjük azoknak a hangja, akiktől tanultam, meg aztán úgy éreztem, a korszak, amiben élek, az sem alkalmas holmi önfeledt dalolásra. De teljesen visszafojtani se tudtam ezt a formálókészségemet. Erről szól a Verses levelezőlapok című vers. Az első kötetem tehát túlnyomórészt szabadversben íródott, miközben egyre-másra születtek az alkalmi darabok, kihegyezett rímekkel vagy disztichonban, nem is beszélve a különböző színdarabokba írt dalszövegekről. Ezekből az alkalmi versekből egy bő válogatás aztán belekerült A rejtett kijárat című gyűjteményes kötetbe Egyebek címszóval, az azóta írtakból egy kötetnyi meg éppen most jelent meg a Könyvhéten a Műút Könyvek sorozatában, Alkalmi címmel. Körülbelül húsz évnek kellett eltelnie, hogy úgy érezhessem, most már merhetek „igazi” verset is írni kötött formában. Írtam erről valamit a Holmiba, amikor Jékely Zoltán 100. születésnapjáról emlékeztünk meg 2013 áprilisában (Miért egy Jékely-kötet?).³ A Te megjelensz-e? című versben, amelyiknek néhány sora a visszájára fordítva felbukkan a Tandori nyolcvanadik születésnapjára írt versben, tematizálva is van a versdallam öröme: „Fülemben réges-régen óvom, / akárha mindig hallanám.” Most már egy jó ideje – nevezzük ezt harmadik korszaknak? – a forma kérdése, hogy úgy mondjam, lekerült a napirendről. Ha nagy ritkán sikerül még verset írni, annak a formája hol ilyen, hol olyan, ahogy menet közben alakul. Lazább formában írni semmivel se könnyebb, mint kötötten. Volt egy érdekes tapasztalatom. Leghosszabb versem (egyik kedvencem) úgy keletkezett, hogy végigböngésztem egy év beérkező elektronikus leveleit, és elkezdtem a kiválogatott, egybeszerkesztett anyagot verssorokba tördelni. És egyszer csak úgy láttam, hogy az anyag életre kel, megszólal, vers, az enyém, pedig egy szavát se én írtam.

Én nem éltem át azt az írói magányosságot, amiről Nádas Péter beszél. Már csak azért sem, mert nem éltem olyan szerzetesi vagy börtönéletet, amit ő magára vállalt, nem prózát írtam, de szerencsém is volt. Kezdőként találtam olyan mestereket, Vas Istvánt és Pilinszky Jánost, akiknek meg lehetett mutatni a verseket, később meg, már publikáló költőként egy baráti társaság szerveződött a budapesti bölcsészkar angol szakán oktató költők és más irodalmárok közül, és az összejöveteleikre engem is meghívtak, noha én nem ott dolgoztam, hanem az Európa Könyvkiadónál, és nem is végeztem angol szakot (de fordítottam angolból). Ez lényegében önképzőkör volt, mindig egyvalakinek a művei voltak terítéken, azokat kiveséztük. Hogy ez mennyire hasznos, azt még jobban tapasztaltam a De mennyire című kötetem írása közben. Két értő és őszinte barátomnak mindig elküldtem az első változatokat, és ezek az ő pontos megjegyzéseik, kifogásaik nyomán majdnem mindig tovább alakultak. És ezt ellenirányban is tapasztaltam. Versszerkesztői munkám legérdekesebb és -hasznosabb része az volt, amikor jelentkezett egy-egy tehetséges, de a költői mesterséget még hiányosan birtokló költő, és néha hónapokig pattogott pingponglabdaként a szöveg kettőnk között ide-oda, amíg végül létrejött a végleges szövege. És az már igazán jó volt. Ennek az öröme tartotta bennem a lelket huszonöt éven keresztül a versrovatszerkesztés amúgy sokszor gyötrelmes posztján.

‍

Jegyzetek

¹              https://www.jelenkor.net/interju/2594/mar-nincs-meg-de-velunk-van

²              https://magyarnarancs.hu/konyv/nevukon_akarta_nevezni_a_dolgokat_-_varady_szabolcs_kolto_szerkeszto-64832

³              https://reader.dia.hu/document/Varady_Szabolcs-Kotetben_nem_publikalt_prozai_irasok-­18047

Várady Szabolcs 1943-ban született Budapesten. Költő, műfordító, szerkesztő. A József Attila Gimnáziumban érettségizett 1961-ben, utána a Szépirodalmi Könyvkiadónál volt korrektor 1961–65-ben. 1969-ben magyar nyelv és irodalom szakos tanári diplomát szerzett a budapesti ELTE bölcsészkarán, 1969-től 2005 végéig az Európa Könyvkiadónál dolgozott, 1971-ig mint kézirat-előkészítő, azután mint felelős szerkesztő, 2002-től mint főszerkesztő. Első kötete 1981-ben jelent meg, Ha már itt vagy címmel. A Holmi című irodalmi folyóirat versrovatának szerkesztője volt a lap 1989. szeptemberi indulásától egészen 2014. decemberi megszűnéséig – az utolsó évben megbízott főszerkesztőként. Nyolcvanadik születésnapjára jelent meg Válogatott versek című kötete a csíkszeredai Bookart Kiadónál. József Attila-díjas (1991) és Kossuth-díjas (2009).

‍