Gheorghe Codrea: Díszletterv I. Balea Yom és Oma című operájához, 1973.
A csípőcsont mellett
Combjával belökte a fiókot,
és fehérneműben indult a bejárat felé.
Visszapattant a bútor,
mikor keskeny hátlapjával nekicsattant a falnak.
Rezgést továbbított,
ritmust eltérítő torpedót,
hogy mellemnek csapódjon.
Repedt sörényű oroszlánfejet szögeltek az ajtóra.
Annál nemesebb,
hogy a fának verjem,
mégis vele kopogtatok.
Jól szól,
de a rezgés elveszik az út felénél,
pedig ott találkoztak volna a torpedók.
Csempétől elváló talpak közelednek.
Csend van,
a bőr sercenése felütésre.
Oszlopcsarnokban visszhangzó oroszlánüvöltés.
A nő csípőcsontja hegyes,
csúcsán vékony a hó.
Megmászom meredek szakadékait,
és leereszkedek lábujjai közé,
hogy előlről kezdjem az udvarlást.
Huzat támad a lépcsőházból,
kicsapja dobhártyám,
de becsukjuk.
A fürdőszoba ajtaján lógó táblán: Szia.
Szia – mondom lihegve,
és párás leheletem elkeni a tükörképet.
Csendben vagyunk,
a krétapor vékony hó.
Didereg meztelen lábnyomod.
Oszlopcsarnok négyvégtagunkon állunk,
kezeinket összefűzzük gomolygó köddé,
és a lakás mély völgyében,
a parketta ereibe belecsorgunk.
Feljönni levegőért
Szépségünk terraformáló.
Letaroljuk a felszínt,
átszervezzük az éghajlat sajátosságait,
és te csak annyit látsz ebből,
hogy a járda felénk penderedik.
Játszótérről terjed illatunk.
A hinta forgószél markával utánunk nyúl,
ordítva lengnek benne hajtincseink,
amikkel csapkod,
mint viharos szél vágja tartóoszlopoknak a láncot.
Az utca túloldalán felhőbe gyűlik az iskolából kitódult,
néma tömeg.
A tornateremben kipukkad az izzadtság,
és a futkosni kész lábak rázúdulnak a tájra.
Az utcák csatornává duzzadnak,
és a fuldokló massza felfűti a légkört.
Értünk a tengerek kékje is mélyebbre vált,
a szó, a kiénekelt, ráncos hullámzás.
És a terebélyes tükör alánk néz,
de úgy, hogy feszes fenekünk imádott kőbálvány,
és ha jobban megnézed,
melleink a vágyott finomság díszei.
Kell a domborzat harmóniája!
Mint kárókatona fúródsz bele a vízbe,
és örömmel jössz fel alánk mélylevegőt venni,
hogy megszólalj.
Hogy megérints egy tájat,
emberen kívülit,
de szigorúan csak a nyelved hegyével.
Beleheled üres névszókat dadogva,
és az úthibákban fészkelő gazokat,
az avarszint bokáit,
megmetszett vádlikat,
tüzelni hordott combokat,
cserepes csípőket,
kétszikű derekakat elönti a víz.
És az új kocsányos tölgy alatt szarvasgombák fogannak.
Ők nem tudnak beszélni.
Lövés a rádióból
Lüktető kavics zuhan a szalmabálára.
Ahogy a fűnyíró belerúg a labdába,
és ahogy kavics megy a mezőn focizó
gyerek cipőjébe: Stonehenge – felkiált,
és a tehenek közé dobja a lábbelijéből kirázott követ.
Izzadó foltok rohangálnak fehér-fekete foltok után,
és fehér-fekete vagy tarka bőgések,
lánccsapkodások zavarják meg a közvetítést.
A vonat ritkán jár el előttünk,
de este,
amikor jön,
felette köröz a naplemente.
Vérkeringésemet átszervezi a légcsavar.
Héja galambokat reptet.
Kimerevített tollaikat patkómedrek
és égett abroncsgátak borzolják égnek.
Haragos öntözőcsatornák kísérik a főutakat,
kisöccseik a zsákutcákat.
Sárga szárnyunk este kilenckor érinti a Napot.
A szúnyogirtó permet lassan szivárog.
Mire leér a gyerekcipőkbe,
Gera ránk lő a rádióból,
és azt ordítom,
hogy gól.
Bordás Máté 1995-ben született Szolnokon. Az ELTE magyar-német tanári szakos hallgatója, és Budapesten él. A versírás mellett zenél és fest.