Versek

Gheorghe Codrea: Díszletterv I. Balea Yom és Oma című operájához, 1973.

A csípőcsont mellett

Combjával belökte a fiókot,

és fehérneműben indult a bejárat felé.

Visszapattant a bútor,

mikor keskeny hátlapjával nekicsattant a falnak.

Rezgést továbbított,

ritmust eltérítő torpedót,

hogy mellemnek csapódjon.

Repedt sörényű oroszlánfejet szögeltek az ajtóra.

Annál nemesebb,

hogy a fának verjem,

mégis vele kopogtatok.

Jól szól,

de a rezgés elveszik az út felénél,

pedig ott találkoztak volna a torpedók.

Csempétől elváló talpak közelednek.

Csend van,

a bőr sercenése felütésre.

Oszlopcsarnokban visszhangzó oroszlánüvöltés.

A nő csípőcsontja hegyes,

csúcsán vékony a hó.

Megmászom meredek szakadékait,

és leereszkedek lábujjai közé,

hogy előlről kezdjem az udvarlást.

Huzat támad a lépcsőházból,

kicsapja dobhártyám,

de becsukjuk.

A fürdőszoba ajtaján lógó táblán: Szia.

Szia – mondom lihegve,

és párás leheletem elkeni a tükörképet.

Csendben vagyunk,

a krétapor vékony hó.

Didereg meztelen lábnyomod.

Oszlopcsarnok négyvégtagunkon állunk,

kezeinket összefűzzük gomolygó köddé,

és a lakás mély völgyében,

a parketta ereibe belecsorgunk.

Feljönni levegőért

Szépségünk terraformáló.

Letaroljuk a felszínt,

átszervezzük az éghajlat sajátosságait,

és te csak annyit látsz ebből,

hogy a járda felénk penderedik.

Játszótérről terjed illatunk.

A hinta forgószél markával utánunk nyúl,

ordítva lengnek benne hajtincseink,

amikkel csapkod,

mint viharos szél vágja tartóoszlopoknak a láncot.

Az utca túloldalán felhőbe gyűlik az iskolából kitódult,

néma tömeg.

A tornateremben kipukkad az izzadtság,

és a futkosni kész lábak rázúdulnak a tájra.

Az utcák csatornává duzzadnak,

és a fuldokló massza felfűti a légkört.

Értünk a tengerek kékje is mélyebbre vált,

a szó, a kiénekelt, ráncos hullámzás.

És a terebélyes tükör alánk néz,

de úgy, hogy feszes fenekünk imádott kőbálvány,

és ha jobban megnézed,

melleink a vágyott finomság díszei.

Kell a domborzat harmóniája!

Mint kárókatona fúródsz bele a vízbe,

és örömmel jössz fel alánk mélylevegőt venni,

hogy megszólalj.

Hogy megérints egy tájat,

emberen kívülit,

de szigorúan csak a nyelved hegyével.

Beleheled üres névszókat dadogva,

és az úthibákban fészkelő gazokat,

az avarszint bokáit,

megmetszett vádlikat,

tüzelni hordott combokat,

cserepes csípőket,

kétszikű derekakat elönti a víz.

És az új kocsányos tölgy alatt szarvasgombák fogannak.

Ők nem tudnak beszélni.

Lövés a rádióból

Lüktető kavics zuhan a szalmabálára.

Ahogy a fűnyíró belerúg a labdába,

és ahogy kavics megy a mezőn focizó

gyerek cipőjébe: Stonehenge – felkiált,

és a tehenek közé dobja a lábbelijéből kirázott követ.

Izzadó foltok rohangálnak fehér-fekete foltok után,

és fehér-fekete vagy tarka bőgések,

lánccsapkodások zavarják meg a közvetítést.

A vonat ritkán jár el előttünk,

de este,

amikor jön,

felette köröz a naplemente.

Vérkeringésemet átszervezi a légcsavar.

Héja galambokat reptet.

Kimerevített tollaikat patkómedrek

és égett abroncsgátak borzolják égnek.

Haragos öntözőcsatornák kísérik a főutakat,

kisöccseik a zsákutcákat.

Sárga szárnyunk este kilenckor érinti a Napot.

A szúnyogirtó permet lassan szivárog.

Mire leér a gyerekcipőkbe,

Gera ránk lő a rádióból,

és azt ordítom,

hogy gól.

Bordás Máté 1995-ben született Szolnokon. Az ELTE magyar-német tanári szakos hallgatója, és Budapesten él. A versírás mellett zenél és fest.

‍