Versek

László Hajnalka - Pow(d)er

Hallgasd, ahogy csepegnek a szavak, csönded metronómjai.

A humusz mindenhol akadályozza, hogy visszakerüljön rügyhöz a csíra.

Hiányzó szavaid siratnak s megássák a gödröt, hová magadat vesd,

magad, s hamis kifogásaid.

Hallgasd, ahogy zuhannak a szavak, s a sima aszfalton szemérmetlenül szétzúzzák maguk.

Mi szétfröccsen lábaidnál, tehetetlenséged vize az.
*

Horgonyoznak a szavak.

Finoman himbálózik

a nyelv bárkája,

míg a felszökő

tükröződések

csillanása

kurtán

a felszínre emelkedik.

A só leülepszik,

kristályok sűrű tánca,

fehér pala,

mit megszeg hamarosan

a béklyóitól megszabadított szó.
*

Költészet,

a csend

száján

ujja a szónak.
*

A hold,

az éjjel kesztyűjéből

előrántott ujj,

szűrt fényét

szíved

visszafojtott csendjeire

irányítja.
*

Amott, ott messze,

lágyan himbálózik

a rozsdás idő.

Kis horgászcsónakjából

legyezi a tavaszt,

s az emlékek kötényébe törli

a körték ízét,

elszórja morzsáit,

hogy ízletesek legyen a szavak,

s erőt adjanak a távolodó

gyermeknek,

ki vastag fonállal

igyekszik

a jelen idejű létigét

a múlt idejűhöz ölteni.
*

Bennem

feketén

fúvó

szél,

éjjeli fátyol,

mi ellenirányban

hasítja

várakozásaim

folyóvizeit.
*

Benned a messzeségben

a víz súlyos

csattogása,

szemhéja a létnek,

mit résnyire nyit

fehér orrtőkéje

a szónak.
*

Megkérdőjelezés

Így szólsz: e kenyérből

többet nem eszem.

A keresztfánál

keményebb leszel-e?

Magányok szívébe

írtad életed.

Az imák kiáltásához

kiáltásod majd csatlakozik-e?

Tudod, kelyhedből

e víz már kiürült:

a kúttól

a forrás

elfordult álnokul.
*

Megbokrosodik az idő,

s meghámozzák magukat

a napok a kérlelhetetlen

kés alatt,

mi elevenen metsz

az ének húsába.
*

A hasat célzod.

Hangod pengéje

átfúrja s marcangolja

az álmot,

mi tiéd volt egykoron.

Hittelen s fedél nélküli

magány

dohos hétköznapisága

rágja magát minden nap.
*

Halál árnyai,

magányok szárnyai…

Egy belenyugvó Isten

valószerűtlen zenéjét

mily kezek vázolják

az életek billentyűzetén?
*

Nappal a buzgó

áhítatot tallózom,

éjjel szövetbe

burkolom ébredéseim,

kockáztatva,

hogy magamból kisiklok.

PALLAI KÁROLY SÁNDOR fordításai

Isabelle Poncet-Rimaud Lyonban született 1947-ben. Bölcsészeti tanulmányait követően számos francia és belga városban élt, mielőtt visszatért szülővárosába. Francia és külföldi folyóiratok is közölték verseit. 13 verseskötet szerzője. Több díjat, kitüntetést is kapott, köztük az Elzászi és Lotaringiai Írók Társaságának díját. A műveiből készült fordítások eddig Romániában, Albániában, Olaszországban, Portugáliában, Spanyolországban és Belgiumban jelentek meg. Jelen fordítások Le mors au cœur (Zabla a szíven, Éditions du Cygne, Párizs, 2013) című kötetéből származnak.