Versek

Coitus interruptus

Szomorú vagyok,

mikor fölhasítalak és nem találom benned

a rejtőzködő állatot.

Meglóg, olajra lép, kislisszol,

mondhatnám.

Holott csak síkos, képlékeny.

Átlényegül, mihelyt motoszkálni kezd kint a kés,

s a bádogtest foltozott darabjai között beszüremlik a fény.

Bent a rozsdára tapad, megbújik ócska, törött kábelek között,

elnyűtt rugók íveire gömbölyödik, kapcsolókon liheg.

A mellkason csikorog a kés.

Amikor kihúzom, az állat bent marad.

A tengerről

           Azoknak, akik rejtőznek a ruhák alatt

A tengere szeretnék lenni

hogy lábfejét mossam, miközben teljes súlyával

képlékeny homok-testembe tapos.

Szemcséim apró kavargásaikba roskadnának,

fölöttük tajtékzana a sós, mocskos lé,

bennük egy évvel ezelőtt megfulladtak ezreléke kering.

Nem viszem tovább a vízbe esettek segélykiáltásait,

sirályok visszhangjaiban csendül majd fel a halál terceként.

Szeretnék a tengere lenni.

Mélyedést taposna belém,

az üregben finoman felgyűlne a víz

s mohón szemlélné a bő nadrág alatti sovány lábakat.

Csak azért rejtette el, mert reggelenként a tükör

csendes tengerek felületére emlékezteti.

II.

Végy egy tengert és oszd szét azok között,

akik nem látják tükörképüket.

Csorgasd le sovány lábukon, hogy szőke szőreiken

kikristályosodhasson a só.

Homályos kiszögelléseikről verődjön vissza fény,

fertőtlenítse szemükben a rokon könnyet.

Homokszűrte molekuláik keveredjenek el újra,

a sötét fenékről föláramló pusztulás maradékaival

jelöld ki utamat.

Sánta Miriám 1993-ban született Kolozsváron, a BBTE magyar szakán mesterizik másodéven, és nem csak szubkultúrákkal foglalkozik

‍