Változás

Fazakas Barna: Hang
Volt idő, amikor a farkas és a bárány jó barátok voltak. Naphosszat csatangoltak az erdőben, barátságuk felhőtlen, életük gondtalan volt. Egy napon valami különleges, számukra addig ismeretlen dologra bukkantak: egy falura. Döbbenten figyeltek és tanakodtak, hogy mitévők legyenek.
– Szerintem – kezdte Bárány – várjunk itt egy pár napig, figyeljük meg, hogy kik laknak ezekben a furcsa sziklákban, és utána menjünk és nézzük meg magunk, hogy mi is a helyzet odalenn.
– Hát – töprengett a gyáva Farkas –, szerintem inkább menjünk tovább. Nagyon veszélyesnek ígérkezik ez a próbálkozás.
– Ugyan! Ne legyél már ilyen gyáva! Na, keressünk egy helyet, ahonnan minden jól látszik!
– Rendben, de ez akkor is esztelen ötlet…
Bárány figyelmen kívül hagyta Farkas megjegyzését, és felszegett állal ügetett, hogy megtalálja a megfigyelésre leginkább alkalmas helyet. Rövid keresgélés után ráakadtak egy kiálló sziklára, melynek egy részét fák takarták.
– Tökéletes, építsünk ide egy kis házikót! – rikkantott Bárány, majd rögtön tervezgetni kezdett. – Gyerünk, menj fáért, én hozok faleveleket, hogy legyen min aludni.
Farkas szó nélkül követte az utasításokat, és nekiállt fát hordani. Hosszú és fáradtságos munka árán, de estére sikeresen befejezték a kis kunyhót. Miután lefeküdtek, Bárány így szólt barátjához:
– Látod, itt biztos, hogy nem fognak észrevenni! Amennyiben viszont mégis veszélyesnek ítéljük meg a furcsa sziklákban lakó állatokat, nem fogunk lemenni közéjük.
– Ígéred? – kérdezte félénken Farkas.
– Ígérem – felelte a bátor Bárány.
Egymásra mosolyogtak, majd mind a ketten békés álomra hajtották a fejüket.
Reggel Bárány ébredt hamarabb, és szemeit törölgetve lépett ki a sziklára. A látvány, ami a szeme elé tárult, azonnal elverte az álmosságot, és izgatottan futott be a kis házba, egészen Farkas ágyáig.
– Farkas, Farkas, ébredj! – kiabálta. – Ilyent még nem láttál, gyere gyorsan, nézd meg!
Farkas a vártnál gyorsabban és indulatosabban ugrott ki az ágyából, és Bárányra vicsorgott. Fehér fogairól habzó nyál csöpögött le, és hirtelen megmagyarázhatatlan késztetést érzett arra, hogy barátja torkának essen és lakmározzon a zamatos húsából. Bárány hátrált egy lépést. A vérengző Farkas hirtelen ráeszmélt, hogy nem helyes, amit tesz, úrrá lett vérszomján és újra a régi és kedves énjét mutatta.
– Megijesztettél – mondta lehajtott fülekkel és behúzott farokkal.
– Ne haragudj – tért vissza Bárány bátorsága –, nem akartalak megijeszteni, de ezt tényleg látnod kell!
Azzal kiszaladt a sziklára, de nem érhette el annak peremét, ugyanis Farkas utána ugrott és hatalmas erejével megállásra kényszerítette fürtös bajtársát.
– Eszednél vagy?! – förmedt rá úgy, hogy maga is meglepődött félelmetes hangján. – Úgy volt, hogy bujkálunk, szóval lapulj szépen a földhöz, és maradj az ágak alatt – morogta ellentmondást nem tűrő hangon. – Mi az, ami ennyire különleges?
Bárány engedelmeskedett Farkasnak, hiszen a lelke mélyén tudta, ki az erősebb, de ezt soha nem vallotta volna be senkinek.
– Nézd, milyen különleges állatok ezek! – kezdte. – Nincsen rajtuk szinte semmi szőr, csak a fejük tetején egy kicsi és két lábon járnak!
A szürke bundás, kihasználva természet adta éles látását, alaposan szemügyre vette eme érdekes állatok viselkedését. Hümmögött egy sort, majd így szólt:
– Különös.
Ezernyi gondolat suhant át a fején eme különös állatok láttán. Vajon mennyire vadak? Meg tudja védeni majd tőlük a barátját? Vajon finom húsuk van? Ez utóbbi gondolat megrémítette, és rájött, hogy ösztönei megint kezdik átvenni az uralmat, így felkelt és faképnél hagyta a kis göndörkét.
– Most hová mész? – kiáltott utána.
– Reggeliért – felelte kurtán.
– Hozol nekem is valamit?
– Persze – felelte Farkas a tőle megszokott nyugodt és jámbor módján.
Bárány a rejtekhelyen maradt és mohón figyelte, hogy hogyan éli mindennapjait ez a faj. Eközben Farkas a lehető legtávolabb vadászott. Utálta magát, minden tettéért, de életben akart maradni, hogy hű lehessen barátjához. Étlapján az a róka szerepelt, aki, mint az erdő lakóitól megtudta, már évek óta rettegésben tartotta a környéket. Bár sosem érezte magát igazán bírónak, mégis halálos ítéletet osztott ki azoknak, akik másokkal rosszat cselekedtek.
Undorodva nézte reggelije maradványait, majd egy félreeső helyen vonyítva kérte a Fennvaló kegyelmét.
Nem feledkezve meg barátjáról sem, a közeli dombon friss füvet szedett, becsomagolta egy levélbe és úgy vitte vissza a táborhelyre.
– Hol voltál ilyen sokáig?! – förmedt rá Bárány. – Majd’ éhen haltam a várakozás közben!
– Kicsit körülnéztem. Nem messze van egy kis patak, és a környék is biztonságos – azt ugyan nem tette hozzá, hogy most már. Soha nem beszélt Báránynak a gyilkos énjéről, noha volt egy olyan érzése, hogy barátja sejt valamit, mégis úgy gondolta, hogy jobb titkolni.
– Túlságosan aggódsz! Nem értem, minek idegeskedsz mindenen?!
– Jobban szeretem, ha minden a legnagyobb rendben megy – morogta halkan, majd igyekezett témát váltani. – Mesélj, mit fedeztél eddig fel?
– Hát a madarak elcsiripelték, hogy ez az állat nem állat, hanem ember – mesélte Bárány mohó csillogással a szemében.
– Ember?
– Igen, ember. Ők itt az uralkodó faj…
Gyilkos gondolat fogant meg Farkas agyában, de inkább csendesen hallgatta tovább a barátját.
– … de az erdő lakóit nem bántják, csak ha valami rosszat tesznek.
– Különös – mondta megint kurtán, és letelepedett Bárány mellé.
Valóban különös volt, hogy egy addig számára ismeretlen faj hirtelen ilyen nagy rokonszenvet ébresszen benne.
Néhány perc elteltével mély álomba merült, és különös kép tárult csukott szemei elé:
Bárány és ő egymással szemben álltak egy hatalmas síkságon. Bárány egyet dobbantott a lábával és hirtelen egy hatalmas szakadék keletkezett közöttük, mely tele volt állatok tetemeivel. Szőrét borzolva nyüszített és prüszkölt az előtte lévő ocsmány látványtól. Bárány gúnyos mosolyra húzta a száját, majd fehér szőre hirtelen éjfeketévé változott. Sarkon fordult és vérfagyasztó kacajt hallatva elfutott, és eltűnt a sötétségben. Utána szeretett volna szaladni, de lábai az ellenkező irányba vitték egy fényes pont felé.
Hirtelen felriadt és nyugtalanság lett úrrá rajta, de midőn szintén szundikáló barátjára nézett, valamelyest megnyugvásra lelt. Felállt, megrázta verejtéktől nedves bundáját és az égre pillantott. A nap már lebukott a fák mögé, csak az utolsó sugarai festették rózsaszínre az eget. Elment a kis patakhoz, majd visszatérve finoman megfogta barátja grabancát és bevitte a kunyhóba.
Nagyjából így teltek el a napok, és Farkasnak egyre nagyobb területeket kellett bejárnia, hogy bírói lakomához jusson. Pontosan egy hete voltak ott, amikor Bárány elé állt és komoly elhatározással így szólt:
– Én ma lemegyek az emberek közé, eltöltök ott egy hetet és megismerem, hogy milyen faj is ez valójában.
– Egészen biztos vagy benne? – kérdezte Farkas, és aggódó pillantást vetett a falura.
– Már megint mit gyáváskodsz?! Hát persze, hogy biztos vagyok benne!
– Rendben, de azért vigyázz magadra, kérlek!
– Mindig vigyázok!
Rövid búcsú után Bárány elindult, Farkas meg ott maradt a táborhelyükön.
Bárány büszkén lépkedett, vissza sem nézett barátjára, olyannyira megrészegítette a dicsőség édes íze, hogy csakis az lebegett a szeme előtt, hogy ő milyen bátor, hiszen az is meglehet, hogy éppen az oroszlán barlangjába készül. Farkas félt. Úgy érezte, ez a vég kezdete. Mi lesz vele, ha Bárány nem megy vissza? Ha az emberek megölik vagy bezárják, és soha többé nem engedik szabadon? Ez nem történhet meg. Ha viszont mégis így történik, kénytelen lesz egy újabb nagyszabású bírói lakomát rendezni. Felnyögött még a gondolattól is, hogy ezt kelljen cselekedje, így visszament a kis kunyhóba és estig ki sem merészkedett.
Ez alatt az idő alatt Bárány elérte a falu határát, ám kezdeti bátorsága alábbhagyott. Földbe gyökerezett lábakkal állt és nézte, ahogy az emberek mennek össze-vissza. A különösen rémisztő az egészben az volt, hogy az emberek sokkal magasabbak voltak a valóságban, mint ahogyan az a szikláról tűnt. Nagyobbak és ijesztőbbek is voltak, mint Farkas. Rémült gondolatait éles kiáltás szakította félbe:
– Béla, gyere, megint kiszökött egy bárány!
– A rosseb vigye el, hogy nem tudnak ezek nyugton ülni?!
A kis Bárány még jobban megijedt a két közeledő alak láttán, de képtelen volt szaladni. A félelem átjárta az egész testét és megbénította. Hol van most az az idióta, aki folyton megvédi? Amint állítólagos jó barátjára gondolt, a két ember is odaért hozzá.
– Ez nem a mi bárányunk – szólt a hangoskodó.
– Valóban nem – felelte a Bélának nevezett, azzal lehajolt és finoman megsimogatta Bárány fejét. – Téged meg honnan szalasztottak, kispajtás? Nézd, milyen koszos szegény, és nyírva is régen lehetett.
– Akkor itt az ideje kezelésbe venni ezt a szegény párát.
Bárány döbbenten konstatálta, hogy az emberek szelídek, és azonnal visszanyerte bátorságát. Vidáman lépkedett a terelői között, és rövidesen frissen nyírva, tökéletes formában állt a sok, hozzá hasonló bárányka között. Társai kíváncsian nézegették, körbejárták, méregették, de szólni nem mertek. Bárány nagyon meglepődött, hiszen azelőtt soha nem találkozott vagy nem emlékezett, hogy találkozott volna fajtársaival. Amint így nézegették egymást, újra megérkeztek az emberek.
– Szóval ez lenne a kis elveszett bárány? – kérdezte egy horgas orrú, még a többinél is magasabb ember a Bélának nevezettől.
– Ez bizony. Nagyon messziről jöhetett, mert ilyen selymes és puha gyapjúval rendelkező bárány itt mifelénk nincsen.
– Vagy úgy? Nos, akkor szerencsések lehetünk, hogy hozzánk keveredett ez a kis jószág.
Bárány majdnem kiugrott a bőréből örömében. Nem elég, hogy ilyen jámborok az emberek, de még tisztelik és becsülik is őt. Tudta előre, hogy itt jó helyen lesz, és esze ágában sem volt visszamenni Farkashoz. Pedig, ha tudta volna, hogy hűséges társa mennyire aggódik érte…
Késő este volt, mire Farkas újra előmerészkedett a kis kunyhóból. Az éhség megőrjítette, és nem bírt tovább bent maradni. Nyomban átadta magát ösztöneinek, mit sem törődve addigi óvatosságával és szelídségével. Az erdőben csakhamar ráakadt kiszemelt áldozatára, és teljes hidegvérrel akarta kioltani egy ártatlan őzgida életét. Ám miután ráeszmélt, hogy ez nem helyes, mélyről jövő, panaszos vonyítás hagyta el a torkát. Megint távoli vidékekre űzte őt az éhség, és kénytelen volt újra egy bírói lakomát eltölteni. Soha nem érezte még ilyen erőteljesen, hogy mennyire szüksége van a barátjára, pedig ha tudta volna, hogy Báránynak a barátság többé már nem jelent semmit…
Egy hét telt el azóta, hogy Bárány lemerészkedett a faluba. Ez idő alatt tökéletesen beilleszkedett, az emberek és pajtásai egyaránt tisztelték és szerették. Majdnem teljesen meg is feledkezett Farkasról, ám a társa hűséges maradt hozzá. Egy napon, amint kint legelészett, halk pisszegést hallott az erdő sűrű aljnövényzete felől. Farkas volt az.
– Hé, pszt! Gyere ide gyorsan! – susogta Farkas, tőle szokatlanul izgatottan. Bárány kelletlenül ugyan, de odaballagott.
– Mit akarsz? – förmedt rá. Farkast meglepték barátja ellenséges szavai.
– Hogyhogy mit akarok? Letelt az egy hét, úgy volt, hogy…
– Ah, ne is folytasd, nem megyek vissza veled az erdőbe!
– Tessék? – rémült meg Farkas. – Ugye, ez csak vicc?
– Nem, nem vicc. Sokkal jobb itt nekem. Itt mindenki szeret és tisztel. Ráadásul legalább nem kell egy ilyen koloncot magammal cipelnem. Nincs már szükségem rád, menj, ahova kedved tartja, de én maradok.
– Azt hittem, barátok vagyunk…
– Barátok? Ugyan, kérlek, soha nem voltunk mi barátok. Szükségem volt valakire, aki mellett biztonságban vagyok, és te pont tökéletes voltál. Látszólag félelmetes vagy, de legbelül egy igazi buta nyúl vagy!
– Te. Kihasználtál. Engem – Farkas minden szót lassan, tagoltan mondott ki. Az igazság olyan erővel zúdult rá, hogy gondolkodni is képtelen volt. Megzavarodott, nyüszíteni kezdett.
– Szánalmas vagy – mondta ki kíméletlenül Bárány. – Persze, hogy kihasználtalak. Viszont bocsáss meg, de most mennem kell élni egy jobb életet – azzal hátat fordított az áruló, de a válla fölött még visszaszólt. – Mielőtt elfelejteném! Itt nem szeretik a farkasokat.
– Tessék? – ocsúdott fel valamelyest a döbbenetből. Ám Bárány válasz helyett üvöltözni kezdett.
– Farkas! Farkas van az erdőben! Segítség! – A többi bárány is azon nyomban ordibálni kezdett, és rövidesen megérkeztek az emberek. Hatalmas karókkal és vasvillákkal rontottak be az erdőbe, ám Farkasnak hűlt helyét találták.
Farkas futott és futott, míg fel nem ért a közeli hegyekbe, és el nem rejtőzött egy barlangban. Nyüszített, prüszkölt és elviselhetetlen görcsök rázták egész testét. Ráeszmélt, hogy az élet, amit eddig élt, csupán egy hazugság, és a barát, aki számára a mindenséget jelentette, nem volt más, mint illúzió. Élet volt ez egyáltalán? Kérdezte magától. Megéri egyáltalán így tovább élni? Végső elkeseredettségében éhhalálra száműzte magát, és úgy tervezte, hogy soha többé nem hagyja el a barlangot. Ott töltötte a nap hátralevő részét, és még másnap estig is képes volt parancsolni magának. Az éj eljövetelével azonban az ösztönei kezdtek újra felülkerekedni rajta. Bármilyen erősen is küzdött, bárhogy próbált ellenállni, a kísértés nem hagyta nyugodni. Vadászni akart. Igazságot akart szolgáltatni. Bárány bántotta, megérdemli a büntetést! Szájában habosodni kezdett a nyál, és különös örömmel töltötte el a bosszú gondolata.
– Nem! – kiáltott fel azonnal. – Nem szabad! Úrrá kell lennem a vérszomjamon.
Fejét nyugtalan álomra hajtotta. Miután szemei lecsukódtak, ugyanaz az álom tárult a szemei elé, ami az érkezésük éjszakáján is. Ám ezúttal nem hagyta, hogy a lábai a fény felé vigyék. Minden erejét összeszedve átugrott a szakadékon, az áruló nyomába szegődött, és lesújtott rá az ítélet fájdalmas erejével. Felriadt álmából.
– Elárult – morogta. – Nem hagyhatom büntetlenül. Vicsorogva indult lefele a hegyi ösvényen. Nem volt nehéz tájékozódnia, ugyanis a telihold megvilágította az útját. Különös volt, úgy érezte, mintha még a természet is őt segítené ítélete végrehajtásában.
Hamar elérte a falut, és onnantól kezdve, szaglására hagyatkozva kereste fel a bárányok helyét. Amikor megtalálta, egy erős morgás kíséretében lépett be közéjük. Már épp kiabálni készültek, amikor Farkas megszólalt:
– Egy hangot se! Veletek semmi dolgom, egyvalakiért jöttem.
A bárányok szót fogadtak, Farkas ijesztő és határozott megjelenését látva túlságosan megbénította őket a félelem ahhoz, hogy bármit is szóljanak.
– Na, mi lesz?! Gyere csak elő, áruló! – kiáltotta vérben forgó szemekkel. Bárány nem mert elé állni, részint félelmében, részint pedig szégyenében, ám rémült bajtársai előre lökdösték.
– Hát itt vagy! – próbált magára erőltetni Farkas egy mosolyt, ám csak egy vérfagyasztó vicsorgásra futotta. – Tudod, miért jöttem, ugye?
– Fo… fogalmam sincs! – dadogta Bárány hisztérikusan.
– Fogalmad sincs? Nos, akkor elmondom, helyezd magad kényelembe! – azzal Farkas leült, és egy hatalmasat ásított, Bárány azonban meg sem moccant. – Arról van valami fogalmad, hogy mit csináltam az alatt az idő alatt, amíg távol voltam tőled? – Bárány a fejét rázta, így Farkas folytatta. – Vadásztam. Életeket oltottam ki, de távolról sem az ártatlanokét. Csak a gonosz, megromlott lelkekre sújtott le haragom. Mindezt azért tettem, hogy hű maradhassak hozzád! Erre mi a hála? Elárulsz! – csattant fel Farkas, és hirtelen talpra szökkent. – Elárultál! Egy cseppet sem vagy különb azoknál, akikre lesújtott a halálos ítéletem! Viszont most mindennek vége. Nem fogsz te már senkinek sem ártani. Elérkezett az ítélet napja!
Azzal egy rugaszkodással Bárány mellett termett, és pengeéles fogait azonnal a zamatos húsába vágta. Bárány még azelőtt kilehelte a lelkét, hogy megbánhatta volna tetteit. A makulátlan, fehér agyarak a torkára szorultak, és kiszorították belőle bűnöktől terhes lelkét.
A többi bárány rémülten futott el a gyilkosság színhelyéről, és kiabálva várták az emberek segítségét. Ám mindhiába. Mire azok megérkeztek, Farkas már elfogyasztotta élete talán legnemesebb bírói lakomáját, és már baktatott is felfele a hegyre, ahol az oly sokszor előjövő gyilkos gondolat tettlegességig fajult.
Csakhamar lenyugodott, és ráeszmélt, hogy mit is tett valójában, így felment a hegy legtetejére, a Hold felé fordította vértől csatakos pofáját, és vonyítva vezekelt a megbocsáthatatlan bűnéért. Azóta minden teliholdkor vonyít, és mély fájdalmat érez, elveszített élete és barátja hiányában.

Ferencz Eszter 2004-ben született Gyergyószentmiklóson. Tanulmányait a Salamon Ernő Elméleti Gimnáziumban végzi. A HelikonAmit nem lát a webkamera címmel meghirdetett pályázatának különdíjasa.