„Valahogy nem szeretem az érzelgősséget”  – beszélgetés Sárközi Mátyás íróval

– Ön miért disszidált?
– Azért menekültem el Magyarországról 1956. november 29-én, mert nekünk személyes jóbarátunk volt Király Béla tábornok. Ő 1946-ban a tiszti akadémia parancsnoka volt, majd hamarosan egy koholt katonaperben letartóztatták, előbb halálra, majd életfogytiglanra ítélték. 1956-ban a forradalom szabadította ki a cellájából, és akkor a nemzetőrség főparancsnoka lett. November 4-én, reggel 5 órakor megjelent nálunk a Zugligeti úton körülbelül száz nemzetőrrel, hogy édesanyámtól elbúcsúzzon. Azon a bizonyos hajnalon három borítékot adott át nekem, és azt mondta, hogy ha van esély fegyveres ellenállásra, akkor ezt a három régi katonabajtársát bízza meg az ellenállás vezetésével. És megkért, hogy ezeket a leveleket juttassam el három különböző címre. Az első budai házig eljutottam másnap, de olyan ávós és katonacsoportosulás vette körül ezt a villát, hogy jobbnak láttam már a sarokról visszafordulni, aztán a három levelet gondosan a kanálisba dobtam. A baj az, hogy a szomszédunk kötelességének érezte, hogy jelentse a hatóságoknak: hajnalban nálunk fegyveresek csoportosultak. Mire ebből kalamajka lett, én már messze jártam, de édesanyámat letartóztatták, és a Fő utcán három napig kihallgatták, ő végig azt mondta, hogy semmiről nem tud, mert a fia az, aki tárgyalt Király Béla tábornokkal, de ő már Londonban van.

– Hogyan ismeri fel egy alig húsz éves ember, hogy melyik az ő útja? Mivel kell neki foglalkoznia?
– A mi családunk nagyon szétszóródott a holokauszt veszélye következtében: hat közeli rokonom élt Párizsban és hat Londonban. Amikor az ausztriai menekülttáborban mindennap sorban álltam a csajkámmal ebédért, gondolkodhattam rajta, hogy hova akarok menni. És egyszercsak megjelent egy tömzsi, ősz, angol hölgy zöld egyenruhában és zöld kalapban, mint egy stüszi vadász – kiderült, hogy ez a Women’s Voluntary Services egyenruhája –, és azt kiáltotta tolmács útján, hogy aki Angliába akar menni, álljon a fal mellé. Én már nagyon untam azt a menekülttábort, és azt mondtam magamban, egye fene a fény városát, nem lesz belőlem egy második Picasso, elmegyek Londonba. Egy katonai repülőre ültettek, és hipp-hopp Angliában találtam magam, ahol jelentkeztem a rokonoknál, de egyik se volt nagyon lelkes, hogy befogadjon. A menekülttábor egy katonai tábor volt, ahonnét a katonák elmentek Suezbe harcolni, és az üres laktanya hálótermeibe bezsúfoltak mintegy ezer magyar menekültet. Egy fiatal hadnagy kérdezte, hogy miért van az, hogy mindenki elment már valahová, csak egy cigányzenekar négy tagja meg én vagyunk még ott. Mondtam, hogy a nagybátyám gondolkodik, hogy meglátogasson-e itt karácsony után. Azt mondta, ez fölháborító, azonnal vele jövök és ő felvisz engem a saját költségén vonaton Londonba, be fogunk kopogni ehhez a nagybácsihoz, és azt mondjuk, itt van az unokaöccse. A nagybátyám, Vészi Gábor majdnem összeesett, amikor látta, hogy megjelent a húszéves kis menekült rokon. De egy joviális idős úr volt, és kedvesen befogadtak: egy hétig ott laktam. Aztán ösztöndíjjal bekerültem egy képzőművészeti főiskolára, és megkezdtem a tanulmányaimat mint könyvtervező és hirdetőgrafikus.
– Korán felismerte, hogy igen sokrétű tehetséget kapott?
– A dédnagyapám egy kocsmáros fia volt, Aradról jött fel Budapestre, és ő volt a családunkban az első irodalmár. Jókai Mórhoz érkezett a költeményeivel, és Jókai azt mondta neki, hogy Weiss József néven nem lehet valaki magyar költő, de várjon egy pillanatig, mert ő kitalál neki valamit. Akkor lett Vészi. De nem költő lett belőle, hanem rettegett vezércikkíró, szerkesztő, nagy lapok főszerkesztője és ezen a réven felsőházi tag, nagyon tiszteletre méltó úr. Ő fordította a Bánk bánt németre. Tehát az irodalomban is jegyzik a nevét. Öt gyermeke közül egyik a nagyanyám. A nevezetes dunakisvarsányi Vészi-üdülőben nagy borozások és hétvégi tivornyázások közepette Ady és Molnár Ferenc versengtek Vészi Margit kezéért és kegyeiért, aki egy hallatlanul művelt és finom, világot járt úrilányka volt, de nem egy könnyű természetű valaki. Azután Molnár Ferenc felesége lett, ha nem is hosszú ideig, és édesanyám anyja. Én már csak úgy ismertem meg Londonban a második, olasz férje után, mint Mantica bárónőt, aki szeretett lila ruhákban járni, és nagy lila ametisztgyűrűket hordani, enyhén lilára festett ősz hajával, és a lelke is nagyon lila volt. Molnár Ferenc mondta róla már a válás után, hogy „Margittal az a baj, hogy mindenkinél mindent jobban tud, de azon kívül semmit”. De az akkor már Amerikában élő Vészi Margit abból a nagyon pici pénzéből, amelyet amerikai nyugdíjasként kapott New Yorkban, engem megsegített Londonban, és küldött száz dollárt, amiből az első ruhadarabjaimat megvásárolhattam.
– Mennyire volt kíváncsi Mantica bárónő az unokájára? Emberi viszonnyá alakult ez a kapcsolat?
– Aztán egy életen keresztül leveleztünk, ő végül jobbnak látta Spanyolországba költözni – akkoriban ez nagyon jó megoldás volt arra, hogy a szerény amerikai nyugdíjból valaki megélhessen. Alicantebe, a tengerpartra egy nagyon ócska kis hotelbe költözött, és azután egy szomorú, téli, esős napon ott lett öngyilkos. De addig sűrűn leveleztünk. Én mindig kértem tőle, hogy írja meg a memoárját, hát annyi minden történt vele: Puccini udvarolt neki, Molnár Ferenc felesége volt, Ady udvarolt neki, bejárta az egész világot. Aztán egyenesen rossz volt a lelkiismeretem, hogy nem akkor döbbent-e rá, hogy elrontotta az életét, amikor meg kellett volna írnia, és ezzel esetleg hozzájárultam a halálához. Elmesélte, hogy egy nap egy nagy sétahajó kötött ki Alicante kikötőjében, kiszálltak az utasok, és egy úr abba a hotelbe tévedt be, ahol ő lakott, leült a bárpultnál, elkezdett iddogálni, ő pedig épp jött le a lépcsőn, meglátta ezt az utast, és megszólította, hogy bocsánat, nem Breichner úrhoz van szerencsém? Önnek valaha női fehérnemű üzlete volt a Váci utcában. – De igen, és most, hogy mondja, maga is emlékeztet valakire abból a régi, jó pesti világból, volt ott egy Vészi Margit nevű fiatal hölgy, festő és író, akire nagyon hasonlít maga, de úgy hallottam, hogy ő már rég meghalt. Ez a történet novellának kínálkozott, és meg is írtam.
– Íróként ilyen szemfülesen figyelte a családtagjait és az ön körül megforduló embereket? Ez egy tudatos írói program?
– Nem vagyok híve a formabontó prózának, amikor a novellák semmiről se szólnak, csak egy hangulatot, érzést, gondolatot közvetítenek. Én ilyen szempontból elangolosodtam. Ott ezt a formabontást egyszer megpróbálta az ír James Joyce, és azóta tisztelik ezt az igyekezetet, de azért Graham Greene vagy Aldous Huxley a nagy írójuk. Ezeket én is jobban szeretem, mint a magyar formabontókat, akik ráadásul még a nyelvet is megcsúfolják és irritálnak azzal, hogy szándékosan rossz nyelvtannal fogalmazzák a mondataikat, mert az milyen érdekes, és a követőik azt hiszik, hogy így kell ezentúl magyarul írni.
– Nagy szerepe volt abban, hogy a nyugati irodalom eljusson a magyarokhoz, de Ön is követni tudta Londonból és Münchenből a magyar irodalom alakulását, hiszen a BBC-nél is és a Szabad Európánál is volt erre reflektáló műsora. Milyen szempontok szerint válogatott a hazai könyvekből? Ki volt a kapocs, aki segítette ebben?
– Édesanyám és Illyés Gyula irányított Budapestről, Londonban pedig két nagy mentorom és egy nagyon jó barátom volt. A mentoraim Szabó Zoltán és Cs. Szabó László voltak, a szüleim jóbarátai, barátom és BBC-s kollégám pedig Határ Győző. Három ilyen jó ízlésű és politikailag makulátlan író közelében tudtam, hol lakik a Jóisten. Hajlandóak voltak az én zsengéimet is elolvasni, nagyon fontosak voltak az irodalmi pályafutásom szempontjából. Szabó Zoltán mondta, hogy neki Babits tanácsolta azt, hagyjon fel a költészettel és legyen inkább prózaíró, és ő is azt tanácsolja nekem, hogy versek helyett inkább írjak novellákat, ha nem másról, akkor erről az új menekült, emigráns magyarságnak az életéről, meg arról, amit én fiatalemberként látok Angliában. Néha megkérdezem magam, hogy nem kellene-e fennköltebb stílben írnom, és nem kellene-e több érzelmet belevinni az írásaimba, elvégre minden jó prózába elkél egy pici szentimentalitás. Ezt Molnár Ferenc nagyon jól tudta, de én valahogy nem szeretem az érzelgősséget még századmiligramm mennyiségben sem. Nem tudom, hogy az örökkévalóságnak dolgozom-e, vagy csak egyszerűen megírom mindazt, ami kikívánkozik belőlem, aztán lesz, ami lesz, de úgy látom, hogy a könyveimet vásárolják. De a legnépszerűbb könyvem a Levelek Zugligetből – afféle regény, amely azokon a leveleken alapul, amelyeket édesanyám írt hetente hozzám 1966-ban, korán bekövetkezett haláláig. Azok Madame Sévigné-i minőségű, fantasztikus, eszes és mulatságos levelek voltak, amelyek megörökítették azokat a szerencsétlen hatvanas éveket, amelyekben ő élt itt Magyarországon, tehát kortörténeti jellegük is van. Én meg írtam közben, hogy mi történt velem, hogyan lettem nyomorgó diákból megbecsült újságíró. Egyik budapesti látogatásom alkalmával egy úr odajött hozzám az autóbuszon, és azt mondta: „Felismerem magát, Sárközi úr, most olvastam a Levelek Zugligetből című könyvét, hát tudja, én annyira nevettem itt a buszon is, hogy az emberek néztek rám, és azt hitték, megőrültem, de hát tudja, az édesanyja levelei – azok abszolút utánozhatatlanok. Csodálatos. Nézze, én egy elfoglalt mérnökember vagyok, de elolvastam azokat a dőlt betűvel írt levélrészleteket, és egyszer, ha ráérek, azt is elolvasom, amiket ott maga közben elmond.” Mondtam, hogy „Nagyon köszönöm, kedves uram”, de gondoltam magamban, na, jól nézünk ki.
– Manapság követi, hogyan alakul a hazai irodalom, hogyan és miket írnak a mostani húszas-harmincas-negyvenes generáció képviselői?
– A rendszerváltás után az Írószövetség választmányi tagja voltam, és kellett ajánlanunk mindenféle díjakra ifjabb és kevésbé ifjú szerzőket, és megvásárolgattam vagy kölcsönkéregettem fiatal írók műveit, hogy tudjam, miket írnak. De most már ott tartok, hogy elolvasom a friss József Attila-díjasok listáját, és talán egyet, ha ismerek közülük, de még azt se igazán olvastam. Nem gondolom, hogy most csúcson jár a magyar próza, talán a költészet inkább, bár ott is inkább a veteránok tündökölnek.
– Azt írta, hogy „anyám és Bibó, a nagy idegóriások”. Azért is kérdeztem a fiatalokról, mert én Bibóról először egy versben olvastam, és ezért lettem kíváncsi arra, hogy ki ez az ember. Elhoztam a Bibó István című verset. Szálinger Balázs írta. Kíváncsi vagyok, hogy ön, aki ismerte személyesen Bibót, milyennek találja ezt.
– Egy nagyon egyéni költői nyelvezet. Ezeket a kifejezéseket Bibó gyakran használta – például a kisállami nyomorúságot. Bibó István egy fantasztikus hős volt, ottmaradt a Parlamentben, amikor körülötte mindenki meglógott. Ezt a verset többször el kell olvasni. Bibót valóban jól ismertem. Ami ezt a november 4-i hősiességét illeti, egy darabig tűrték a Parlamentbe behatoló fegyveresek, hogy ez a szemüveges entellektüel kissé borotválatlanul még ott kalapál egy régi írógépen, és ír valamit a Magyar Kormány nevében mint annak törvényes tagja, utolsóként az őrhelyén. De aztán ő maga is úgy látta, hogy ez komolytalan, hogy ő egyedül kitart – és hazament. Nem haza, hanem egy rokonához, és onnan üzent hozzánk, a Zugligetbe, hogy ő írt egy memorandumot, és azt jó lenne, ha lefordítaná valaki angolra, úgyhogy jöjjön érte valaki. Elmentem a Rózsadombra. Kerestem a lakást a házban, és egy idős bácsi egy nagy kanna koxszal jött fel a pincéből, és cipelte az emeletre. Őt kérdeztem: „Nem tetszik tudni, hol laknak Szacsvayék?” „De igen, én is oda megyek. Én vagyok Bibóné apja, Ravasz László püspök.” Segítettem vinni ezt a szeneskannát, nagyon hálás volt az öregúr. Bibó ideadta ezt a papírköteget, elvittem Zugligetbe, ahol Ruttkay Kálmán a budapesti egyetem angol tanszékéről egy óra alatt lefordította, legépeltük, és elvittük különböző helyekre, mint az indiai vagy az angol követség. Bibót már 1949 után ellehetetlenítették. Az egyetemi katedrájáról letaszítva Bibó nem is könyvtáros, hanem csupán könyvtári könyvkihordó volt. Feljárt hozzánk a zugligeti szoba-konyhába minden vasárnap. Ott húsz-huszonöten ültek, kávézgattak, cigarettáztak, iszogattak és várták Bibót, aki jött, és olyan fáradt volt, hogy azonnal elaludt, majd ha félórát szunyókált, fölriadt, és olyan nyomdakész expozét adott le arról, hogy mi történik közben a világpolitikában és a magyar politikában, hogy azt diktafonra kellett volna venni. Akkor kerültünk volna csak igazán börtönbe mindannyian! Aztán egyszer csak letartóztatták Bibót. Életfogytiglani börtönre ítélték és egyben vagyonelkobzásra. Megjelent az állami vállalat bútorszállító autója, és kezdték bepakolni Bibóék bútorát. Anyám odacövekelte magát, és azt mondta, hogy ott helyben megveszi az összes bútort, és meglobogtatta a köteg bankót, amelyet épp egy Molnár Ferenc-darab előadása után kapott, hogy mindent tegyenek vissza a helyére. Nagyon örültek a trógerek, hogy nem kellett a sezlont meg a nehéz almáriumot kihozni a lakásból.
– Az első világháborúban a nagymamája, Vészi Margit haditudósítóként lóháton járt a fronton, mellette süvítettek a golyók, a nagyapja, Molnár Ferenc viszont nem a bátorságáról volt híres: szintén haditudósítóként kilométerekkel a frontvonal mögött a tisztekkel anekdotázott a kocsmában, és jóformán a tábori pletykákból írta a jelentéseit. A felmenői között kivételesen bátor embernek tűnik az édesapja, aki, amikor lehetősége lett volna, nem szökött meg a koncentrációs táborból, hanem a bajtársaival maradt, vagy az édesanyja, aki egy „idegóriás”. Ön, amikor disszidált, átsétált ugyan egy aknamezőn, de nem tudta akkor, hogy az. Örökölte ezt a bátor habitust?
– Én kicsit dührohamos vagyok, de nem bátor. Néha kicsit vakmerő, de elhúzódó, amikor nehéz helyzetek állnak elő. 1956-ban sem vettem a kezembe puskát. Nem tudnék senkit megsebesíteni sem, nemhogy megölni. Angliában mindannyiunkat mint nagy harcosokat és hősöket fogadtak, és mind magyaráztam, hogy én nem voltam se hős, se harcos. Életemben először a forradalomban láttam halottat. Amikor édesapám hazakerült a tömegsírból, anyámnak kellett azonosítani, a fogorvosunk igazolta a fogai után, hogy ő kerül be a főváros által adományozott sírba a Kerepesi temetőben. De őt nem láttam halottként. ’56-ban viszont ott feküdt az utcán egy ősz, középkorú férfi, aki egy orosz géppuskasorozat áldozata lett, újságpapírral takarták le, és már akkor kezdtek meszet szórni rá a fertőtlenítés végett. Ez még borzalmasabbá tette. Döbbenetes volt. Vagy például az Üllői úton nagyon sok szovjet tank nyitott parancsnoki tornyán keresztül a harckocsit Molotov-koktél találat érte, az égő benzinesüveg beesett a tank belsejébe, és mire kiugrottak a legénység tagjai, a ruhájuk már égett. Ott feküdtek az ilyen zsugorodott, összeégett szovjetkatona-hullák. Olyan megdöbbentő volt, mint ma Aleppo bombázása után látni a felvételeket a holttestekről. Nem vagyok én bátor ember, inkább elszaladok. Valaha atletizáltam, nagyon gyorsan tudok szaladni. Most is szaladok a buszhoz, nyolcvan évesen, hegynek fölfelé.


Sárközi Mátyás író, kritikus, műfordító, szerkesztő. 1937-ben született Budapesten. Az 1956-os forradalom után Londonban telepedett le, a St. Martin Képzőművészeti Akadémia könyvillusztrátor szakán tanult, majd a BBC magyar osztályán és a müncheni Szabad Európa Rádió munkatársaként dolgozott. Rendszeresen publikált elbeszéléseket, karcolatokat, irodalmi cikkeket és kritikákat. Londonban képzőművészeti galériát nyitott. Huszonöt könyve jelent meg: regény, novellák, publicisztika, monográfiák. 2004-ben József Attila-díjjal tüntették ki.