.svg)
.jpeg)
Amolyan nosztalgikus, tocsogós áltavasz. Süt a nap, mint egy ígéret. Hogy hazudik, vagy őszintén próbálkozik, vagy ő se tudja, mit beszél, nincs mit mérlegelni rajta. Kifogytam a könyvekből, az álmaim is összekavarodtak, vadakat hajtok valami ősidőkben, hétszer újraolvastam a kis Krasznahorkai-könyvecskét, Az utolsó farkast, szellemfarkas áll egy napszítta vörös kövön, figyeli a vadászatot, Extramadurában vagyok, de egy másik bolygón, ami három csillagot kerülget, ötször újraolvastam Liu Ce-hszintől A háromtest-trilógiát, Eliot Waste Landjét már kívülről fújom angolul, néz ez az áttetsző tekintetű, foltos, csont-bőr ordas, mint egy szfinx, lángba borulnak az erdők, civilizációk égnek semmivé, három szféra táncol körülöttem, hirtelen egy kongó, hideg, üres dómban vagyok, nincs más jelenlét, nincs más, csak amivel megtöltöm, és töltöm, mielőtt vége. Mindenfajta, régi filmekből és könyvekből ismert apokaliptikus vízió pereg le előttem éjjelente, a napok gravitációja ide-oda dobál. Aki megázik, előbb-utóbb meg is ég, mondja a szfinxfarkas, egy aszott Tiresziász.
Csak reggel tudok nyugodtan elaludni, így amikor lehet, az éjjeli váltásba megyek őrködni, ha csak feküdnöm kell az ágyban, még jobban szorongok, ilyenkor senkiben nem bízom. Felmászom az őrhelyre, a félelem elmúlik, torchlight on red sweaty faces, kopog bennem, silence in the gardens, agony in stony places. Extramadura, Extramadura, hazám a magasban, a mélyben, a titkos üregekben, titkos isten, aki megjutalmaz. Fürkészem a sötétet és azon agyalok, hogyan lehet összeegyeztetni a Hegyi beszédet a Tűzbeszéddel (Hát így.), mire gondolt a költő, mire jó az idegbaj, Eliot, te őrült, te szerelmes, te modernitás zavart prófétája, te hollow Man. Nincsenek biztos összefüggéseink, szétesett a világ. Csak amit kényszeresen össze-vissza képezgetünk magunkban. Bosszút akarok állni az életünkért, csak lenne kin. Eszembe jut a Hollow man című Verhoeven-film, amit gyerekként láttam, és akkor máris az emberi természetnél akadok le, pedig rég nincs semmi hozzáfűznivalóm. Unreal city. Babilon burning. Zúg a fejem. London Bridge is falling down, falling down, falling down…
Beszél nekem a fejem, kattog, mintha valaki figyelne, várná, hogy elmondjam, igazat adjak neki, a láthatatlanságának, a tűznek, ami ég körülöttünk. A farkasok legalább üvöltenek.
Mit adtunk oda? – kérdezem tőlük. Mit hagyunk majd itt, testvéreim? Semmit sem hoztunk a világra, világos, hogy ki se vihetünk semmit. Átokföldje, puszta ország, így fordítják, úgy fordítják. Datta, dayadhvam, damyata. Nosztalgikus, tocsogós, álszent tavasz. Mintha volna hova menni. Pedig tudjuk mind, hogy jön a februári hideg. Vissza vagy előre. Ég a gravitáció hídja, minden mögöttem, minden előttem. Boldogok a gyengék, mert öröklik a földet. Parlagföld, ugar. Hulladékföld. Meddő föld. Szemétföld. Elhasznált föld. Felperzselt föld. Szerzetesek, minden lángban áll. She smooths her hair with automatic hand, and puts a record on the gramophone. „This music crept by me upon the waters”. Shantih, shantih, shantih – mantrázom minden farkasüvöltésre.
