transsyilván2

Mohi Zoltán: Új tömbházak, 1966
A magát a Balkán Párizsának becéző város repülőterén Ipsééket valószerűtlen forróság fogadta. Alig szálltak ki a gépből, máris mellbecsapta őket a benzingőzzel telített, milliónyi szürke légy zümmögésével hangszerelt hőség. Míg csomagjaikra vártak, asszonya a vécére ment, ahonnan hamarosan szemérmes megdöbbenéssel, dolgavégezetlenül tért vissza; a férfi illemhely ugyanis – az ajtójára kifüggesztett felirat szerint – defect volt, s így magától érte­tődően mindkét nem a nőit használta.
Az előtérben két kopasz, fehér inges fiú várt rájuk. Merev udvariassággal, majdhogynem türelmetlenül betessékelték őket a környezethez képest meglepően tiszta, fehér béemvébe, majd szédítő iramban nekivágtak a város utcáinak: száguldás – hirtelen megállás, ideges kérdezősködés – fogak között elsziszegett káromkodások, újabb száguldás.
Nap égette alföldön át vezető mezőnyi lebetonozott út. Nem volt felfestve, az ellenkező irányba haladó sávok között hiányzott a biztonsági kerítés. A száguldozók szabadságát korlátozó elemek hiánya balkáni szabadságot biztosított a kocsizóknak: mindenki ott hajtott, ahol éppen jónak látta. De a közlekedési káosz láthatóan senkit sem zavart. Ipse ülésébe préselődve éppen azért szurkolt, hogy asszonya ne hányja össze magát a szédítő sebességtől, amikor fiatal úrvezetőjük kockázatos előzésre vállalkozott. Jó darabig párhuzamosan haladtak a nagy, török rendszámú áruszállító monstrummal – a vezető észrevehette, hogy sietnek, mert „vállalta a csatát”, rátaposott a gázpedálra. Éppen dombra kapaszkodtak a nagy kanyart leíró, végtelen úton, amikor ellenkező irányból megjelentek az óriásteherkocsi reflektorai (kommersz amerikai filmekben látni ilyesmit, ahogy a mélységből felemelkedik az ellenséges, fekete tömeg, vakító fényszóróival). Tagadhatlan, életveszélyben voltak, de Ipse fejében a helyzethez illően mégsem élete filmje kezdett peregni, hanem az a helyzethez viszont idegen, mi több, földhözragadtnak tűnő kérdés, hogy ki fogja eltemetni Sükrüt, „mostoha” apósát, ha ők most itt hagyják a fogukat?!
Ipse anyósának lánykori szerelme volt, jó tizenöt évvel idősebb a nőnél, szóval ahogy akkorjában mondták: meglett férfi. A nagyszebeni török cukrász háborút megjárt fiaként a város legnevezetesebb cukrászdáit vezette. Apja pristinai albán volt. Ezek az albánok az első világháború végének összevisszaságában menekültek Ó-Romániába. Az öreg Rîmnicu Vîlceában talált otthonra, igaz, nem sokáig, mert beleszeretett egy enyedi magyar lányba, aki fiúgyermekkel ajándékozta meg, s azt kérte tőle, hogy költözzenek Erdélybe.
Így hát Ipse albán apától, református magyar anyától származó, muzulmán vallású „mostoha” apósa Szebenben ismerkedett meg a családjával telepesként Bukovinából érkező román, görögkeleti vallású anyósával. Szerelmük forró volt, ám plátói – ha hinni lehet erkölcsi intelmekkel megtűzdelt, az erotikát lesütött szemmel kerülő, szemérmes meséiknek. És persze reménytelen, hisz a mértéktelen italfogyasztásra hajlamos apa még tökrészegen sem ígérte volna oda egyetlen lányát, szeme fényét ennek a „pogánynak”. Még akkor sem, ha az jóval magasabban állt a frissen megalakult kommunista rendszer társadalmi ranglétráján, mint ő. Maradtak hát a szerelmes levelek, a névtelenül elküldött virágcsokrok és a válogatott édességekkel megtöltött díszdobozok – amelyeknek persze mindenki ismerte a feladóját. Később a fiatalok egyre bensőségesebbé váló kapcsolata megszakadt. Ipse anyósa feleségül ment egy tősgyökeres szebeni szászhoz, akinek nemcsak német családnevét vette fel, de igyekezett új családja értékrendjét, életmódját is magáévá tenni. A második világháború idején, a legtöbb szász fiatalemberhez hasonlóan, Ipse igazi apósának apja is a Waffen SS tagja lett. Azok a szász fiúk, akik nem hagyták ott a fogukat Sztálingrádnál, a háború végén elhagyták családjukat, s a kivégzést, fogságot, deportálást elkerülendő, Németországban maradtak. A fiatalok vegyes házasságának már első pillanatait az ellentmondások jellemezték: az ötvenes évek derekán román lánynak nem volt előnyös feleségül menni egy olyan némethez, akinek az apját a hatalom „fasiszta hazaárulóként” tartotta számon. Nagyszebenben a civilizációt, a kultúrát, a jó ízlést, egyszóval a polgári értékrendet akkoriban még mindig a szabad prédának nyilvánított, állampolgári jogaiktól megfosztott szászok képviselték, így a közéjük való beházasodás nagy ugrást jelentett a város nem hivatalos társadalmi ranglétráján. Ipse apósa viszont elképzelhetetlennek tartotta, hogy román felesége és anyósa fokozatosan zsarolássá fajuló biztatására meghajoljon az új tulajdonosok, a városba berendezkedő, állásokat, szász villákat, szász vagyont osztogató, prédáló fél-analfabéta kommunista vezetőség előtt. Ipse asszonya négyéves volt, amikor szülei elváltak. Apja a fővárosban telepedett le – úgyszólván külföldön –, számára teljesen idegen környezetben. Bukarestnek azokban az években volt egy óriási előnye: jóformán senki sem tudta, hogy „eszik-e vagy isszák” az erdélyi szászokat. Ott aztán megtalálta számításait – s-a aranjat, ahogy a bukarestiek mondták –, igaz, a románok számára nehezen kiejthető Güntherből Puiuvá vedlett.
Eközben Ipse jövendőbeli, mostoha apósa meg elvett egy ugyancsak Pris­tinából származó, kikapós hajadont, Klausenburg–Cluj–Kolozsvár nagyhírű török cukrászának a lányát. Ezekben a némi túlzással békebelinek mondható években Erdély minden nagyobb váro­sának volt egy „török cukrásza”. Ezek a mosolygós, fezt viselő férfiak egytől-egyig pristinai albánok voltak. És muzulmánok – tartották is szigorúan egymással a kapcsolatot. A könnyen felejtő, hamar megbocsátó erdélyi népség valószínűleg vallásuk s a finom törökméz miatt nevezte „török bácsiknak” őket. Két gyermekük született, egy fiú és egy lány. Mind­kettőjük muzulmán lett, szép török nevet kaptak. De valahogy ez a házasság sem működött; a fiatal apa szedte sátorfáját, és gyerekeivel leköltözött a paradicsomi Ada-Káléba, hogy muzulmán szertartás szerint összeboronálják ottani török mátkájával.
Az új boldogságnak egy hírhedt, román–jugoszláv szerződés vetett véget. A Vaskapunál építendő dunai vízierőmű nemcsak az arany ember szigetét tüntette el a föld színéről, vele együtt Sükrü új családjának békessége is elsüllyedt. Az elvesztett-elveszejtett paradicsom lakosságát szigorú választás elé állították: vagy Romániába, vagy Törökországba költöznek. Ada-Kálé lakosságának többsége az utóbbit választotta. A szörnyetegek urai az utolsó pillanatban profik módjára lefékeztek. Béemvéjüknek menekülő fehér egérként sikerült az előzési manőver. Ipse asszonya ijed(t)ségéből felocsúdva, bátortalanul megkérdezte: – Uraim, vannak-e még egyáltalán ebben az országban törvények? Mire a sofőr önérzetesen rávágta: – Hogyne lennének, doamnă! Nálunk jelenleg a sivatag törvényei uralkodnak! (tulajdonképpen a dzsungel törvényei, jutott eszébe Ipsének pillanatnyilag teljesen feleslegesen).
Rîmnicu Vîlceára nehezen jutottak be, mert a városhatárban vasúti sín keresztezte az utat, és a váltóőr az európai focibajnokság román–német mérkőzésének tévéközvetítését nézte, úgyhogy biztos, ami biztos alapon egy félidő­nyire leengedte a sorompókat. Hosszú kocsisor várakozott az átkelésre. A hazaiak megadóan bekapcsolták kocsirádiójukat, leültek az út szélére, vagy elmentek a közeli bokrokba dolgukat végezni. Csak a maroknyi idegen dudált idegesen és természetesen eredménytelenül. Jó húsz perc múlva szabaddá vált az út. Ipse zavarodottan kapaszkodott fel a panelház első emeletére. Nem is annyira anyósa gyásza miatt, inkább azért, mert már előre jelezték, hogy a holtat ortodox szokás szerint nyitott koporsóban ravatalozták fel.
Isztambulban Sükrü nem érezte jól magát, mert muzulmán felesége kiterjedt rokonsága semmilyen hajlandóságot sem mutatott arra, hogy befogadja az európai mentalitású, nyelvüket csak törő jövevényt. Szóval egyedül maradt a két kicsi gyermekkel. Lett villogó, rézveretes dobozzal lótó-futó cipőtisztító, kliensek kellemes hidegét reumás hátán cipelő fagylaltárus, nyomdafestéktől sötét körmű rikkancs és luxusszállodák előtt hajlongó, paszományos portás. Egyik alkalommal óriási gépkocsiból kiszálló vendégek fejedelmi borravalójának úgy megörült, hogy a szokásos tesekür ederîm helyett mulţu­mesc-kel köszönte meg a baksist. A kocsiból kiszálló finom társaság felfigyelt a nyelvbotlásra. Hamarosan kiderült, hogy ők is Romániából származnak; a Banat családnak jól menő, műanyag fogkeféket fröccsentő gyára volt a gazdag idegeneket mindig nagystílűen befogadó Sztambulban. A Banat-üzemben Sükrüt emberibb munkahely, tudását és mindenkire kiterjedő szeretetét megbecsülő emberek fogadták. A család életkörülményei lassacskán javulni kezdtek; a gyerekek új ruhát kaptak, jobb iskolába járhattak, szép lakásba kötöztek Sisliben, a város európai szívében. És végre beteljesült régi álma: magához vehette egyetlen fia nélkül magányosan élő nagyenyedi édesanyját. Persze ez sem ment könnyen, mert a büszke öregasszony kikötötte, hogy csak akkor hajlandó a hitetlenek földjére kötözni, ha oda majd folyósítják a nyugdíját. Fia minden hó végén az utca túlsó oldalán lévő postáról utalta át a szerény összeget, a postás lelkére kötve, nehogy elárulja a titkot, és minden alkalommal azzal üdvözölje a yaslî hanîm-ot, az öreg asszonyságot, hogy „pénz érkezett Romániából”.
A lakás bejáratánál fekete ruhás, fehér kötényes asszonyok fogadták. Suttogva részvételtek, gyöngéden meglapogatták hátukat, hellyel kínálták Ipsééket. A szűk lépcsőházban a koszorúk és virágcsokrok között néhány szék volt és egy asztal, pálinkával, süteménnyel megrakva. Koccintottak a halott lelki nyugodalmáért, többen cigarettára gyújtottak. Mintha késleltetni akarták volna a halottal való találkozásunkat. Egymás szavába vágva, kedvesen mesélni kezdtek jóságáról, bölcsességéről, megnyugtattak, hogy „ahhoz képest” nem szenvedett túl sokat, és hogy még a pópa is feloldozta halála előtt.
A romániai utazások megsokasodtak, nyaranta hazalátogattak Kolozsvárra, Nagyenyedre, Nagyszebenbe. Egy ilyen látogatáson találkoztak újra össze: Sükrü és Ipse anyósa. A nagyszebeni állomáson. És újból egymásba szerettek. Az anyós hamarosan bejelentette, hogy Isztambulba költözik, összepakolt néhány bőröndöt, és elment. A távkommunikáció akkori lehetőségeihez mérten – a nyolcvanas évek legelején – Ipséék számára a végtelen messzeségbe. A frissen egybekelt szerelmesek konstantinápolyi élete kisebb társadalmi földrengéssel kezdődött. A Banat agg tulajdonosa, megtudván, hogy bizalmi embere, legjobb munkása gyaur nőt vett feleségül, többek jelenlétében gúnyosan kijelentette: – Ha egy öreg kakasnak kukorékolni van még kedve, jobb, ha saját szemétdombján néz tyúk után. Mire Sükrü azonnal felmondott. De mégis békességes évek következtek, mert továbbra is bejárt a gyárba, hogy jó pénzért újraindítsa a gyakran meghibásodó gépsorokat. Újdonsült felesége is csodálatos gyorsasággal beilleszkedett a török világváros forgatagába; a legtekintélyesebb, leggazdagabb sztambuli török, zsidó, görög asszonyságok haját fodrászolta, akiknek imponált a németül csevegő, európai hölgy szogálatkészsége.
Később a politikára terelődött a szó, a bukaresti vezetőkre, akik visszaállították a fanarióta uralmat, kiszipolyozzák a népet, és tönkreteszik a drága román hazát. Férjekről csak elvétve esett szó; focimeccs után minden férfi részeg, legyintettek lemondóan.
Kisvártatva Hatige, Sükrü isztambuli lánya is megérkezett. Közösen léptek be a ravatalhoz, a lakás előszobájába, amelyben csak oldalazva lehetett közlekedni a koporsó körül. A halott feje fölé ikont akasztottak, alatta vékony, sárga gyertya égett. Felkötött állú, élettelen test feküdt a félhomályban. A tömjénillatú, üres térben csak a sercegő gyertya ide-oda imbolygó lángja jelezte az idő múlását. Kintről behallatszott a folyosón virrasztó asszonyok suttogása. Ipse úgy érezte, hogy minden a maga rendjén, a maga helyén. Barna copfos kislány érkezett az anyjával. Részvételtek, a gyereket felemelték a halott arcához, hogy jobban láthassa, majd süteményt majszolva mindnyájan beültek a virrasztó asszonyok közé. Ipsét zsongító trécselésük ringatta álomba.
A kilencvenes évek elején Törökországban újfajta választásokra került sor. Legalábbis Ipse anyósa számára, akitől a kampány forró hónapjaiban buszon, hajón, utcákon, üzletekben egyre több gyűlölködő fekete szempár kérte számon ibolyakék szemét és a nyakában függő keresztet. A fundamentalista muszlimok törökországi pártja azon a választáson bekerült a kormányba. (Fő célja az Ata Türk-i, Törökországot Európához közelítő intézkedések visszavonása volt, tehát iszlám államdiktatúra, a nők elnyomása, a független értelmiségiek üldözése, a cenzúra bevezetése és a kisebbségek erőszakos asszimilálása, ha kell, fizikai felszámolása. Pedig már szép öröklakásuk volt a központi fekvésű Mecidijeköyben. A tömbházbeli szomszédok ügyes-bajos dolgaikban gyakran kérték Sükrü tanácsát, az asszonyok minden testi-lelki problémájukkal kék szemű feleségéhez futottak. Seker Bajramkor elárasztották őket ajándékokkal és jókívánságokkal. De Sükrü már jócskán túl volt a hetvenen, belefáradt a harcba. Egyre gyakrabban előjöttek gyermekkorának emlékei, ahogy Rîmnicu Vîlceában lovakat őrzött a hűs nyári harmatban, s a szomszéd árpára érő almáját lopkodta legkedvesebb barátjával, Bebével.
– Hai să mergem acasă, dragă – kedvesem, menjünk haza –, kérlelte jámbor hangon harcias kedvű, egyre komorabb nejét.
De hová? Hol volt a közös otthonuk? Nagyszebenben, Bukovinában, esetleg Kolozsvárott?
Ipse anyósát végül meggyőzte a szép aggkori álom; nem imádott Erdélyébe telepedtek vissza, hanem az árpára érő almák, lágy hajnalok, megkapóan határozatlan emberek hazájába, az olténiai Rîmnicu Vîlceába. Ahol Bebe már türelmetlenül várta őket.
Milliónyi emigráns sorstársához hasonlóan, kik évezredek-évszázadok-évtizedek óta hazavágyódnak, Ipse is sokszor Erdélyről álmodott. Kitelepedése első pillanatától kezdve. Szívében, lelkében már mindent pontosan előkészített, s az sem fájt volna neki, ha otthon nem fogadják szívesen – miért is fogadnák vissza „tárt karokkal”? Was soll’s – mondogatta magának – , a magányossággal már megbarátkoztam. Otthon sem lenne másként.
Másnap reggel Ipsét Bebe, a halott néhai jó barátja ugrasztotta ki az ágyból azzal, hogy fontos és sürgős beszéde van vele. Rövid ujjú, átizzadt fehér inget viselt és világos színű nadrágot. Szikár, latinos metszésű arca gondterhelt, ritkuló ősz hajától elütő, dús fekete szemöldökét szigorúan összevonta. – Van egy problémánk – mondta –, apósod lánya hadzsit hozat Bukarestből, hogy muzulmán rítus szerint temessünk. Ezzel még nem is lenne baj, Szebenben úgysem ismer senki, tőlem a hadzsi azt kántál, amit akar. De hát azt hallottam, hogy ezek anyaszült meztelenre vetkeztetik szegény barátomat, majd vastag gumicsövet dugnak a szájába, az alfelébe, és durván kimossák egész belsejét. Ez a barbarizmus azért már túl sok – füstölgött –, ezt mi itt Európában nem engedhetjük meg! És megkérte Ipsét, hogy a család egyetlen jelenlevő férfitagjaként beszéljen azokkal, hátha kivételesen eltekintenek ettől a kegyetlenségtől. Ha pénzre lenne szükség, ő személyesen állja a baksist.
Délelőtt nagy hőségben indulnak útnak, hogy halottukat az apja mellé temessék a nagyszebeni temetőben.

A Vöröstoronyi-szoroson csak lépésben kelhetnek át, a magas hegyek között kígyózó keskeny út zsúfolásig tele északi irányba haladó teherkocsikkal, lovas szekerekkel, biciklistákkal és gyalogosokkal.
Úti céljuk, az impozáns, barokk kapus temető a város szélén fekszik, a Junger Wald tőszomszédságában; a néhai szászok kedvenc kirándulóhelye volt. Széles fősétányát valamikor hűvös árnyú hársfák szegélyezhették, de mára már csak néhány korhadó tuskó tanúskodik erről a „régi dicsőségről”. Itt is rekkenő hőség. A temető csendes. A betonlappal lezárt sírok márványtömbjei között olykor felsejlik egy-egy „anyaországából” visszatért, fonnyadt virágcsokrot szorongató öreg szász imbolygó alakja.
Jó kőhajításnyira a bejárattól, egymással szemben, két málló vakolatú, klasszicista épület. A baloldali valamikor az evangélikusok ravatalozó kápolnája lehetett. Gyászruhás emberek álldogálnak előtte, Bebe is arrafelé irányítja a koporsójukat szállító teherautót.
Az újabban ortodox kápolnává átalakított épület előterében már négy-öt koporsó sorakozik, türelmesen várva a végtisztességre. Lehetetlennek tűnik, hogy aznap ott még egy muzulmánt is előkészítsenek a hite szerinti örök nyugalomra.
A temető bejárata melletti irodában repedt sarkú, állapotos fiatalasszony fogadja, és idegesen, vállát vonogatva kijelenti, nem emlékszik semmilyen előzetes, telefonon kötött megállapodásra. Zavarodottan álldogálnak a tűző napsütésben. Kopottzöld „halottaskocsijuk” vezetője türelmetlenül nézegeti karóráját, legszívesebben azonnal továbbállna. Szétszedhető gyerekágyakat kell rakodnia az egyik privatizált szebeni asztalosműhelyből – magyarázza, – s ha üresen tér haza, főnöke biztosan fejét veszi.
Nemsokára a nyúlánk, banktisztviselő külsejű hadzsi is megérkezik. Maroknyi zöld szalagos, fehér turbánt vesz elő diplomatatáskájából, gondosan a fejére teszi, majd komoly arccal megkérdezi a társaságot, hol moshatja meg a halottat. A tanácstalan topogásra furcsa alak lép elő a nyakig gombolt gyászruhában olvadozó rokonok, ismerősök háta mögül. Színehagyott buggyos katonanadrágot, szürke izominget, letaposott kérgű tornacipőt visel. Első pillantásra sírásósegédnek vélik. Azzal mutatkozik be, hogy nyugodjanak meg, tudja, miről van szó, a probléma megoldódik. És hogy rá se rántsanak az irodabeliek hülye dumájára, mert itt ő a főnök, a şef. Bizony, minden halott tanúsíthatja, hogy itt ő úgyszólván kisisten. Egy bucluc, baj van csak, vakarja meg borostás állát, hogy ez itt most nagyon különleges probléma és óriási kockázatot vállalna, ha segítene. Kacsintva nadrágzsebébe gyúrja a maroknyi tízezer lejest és int, hogy menjenek át a szemközti épületbe. A márványoszlopos előtérben le kell tenniük a koporsót, mert a korhadt tölgyfaajtó be van szegezve. A főnök csakhamar vasdoronggal tér vissza, és szigorú, de igazságos mozdulatokkal feltöri az ajtót, miközben hátraszól, hogy jöhet a halott, a mortul. A szűk folyosón Ipse Bebével, apjával és öccsével suta fakeresztek, tömött meszeszsákok és fedelüket vesztett márványurnák között egyensúlyozza a tonnányi súlyúra növekedett koporsót. Hodálynyi terembe lépnek, vaksi ablakain poros hullámokban ömlik be a hőség. Padlóját valamikor fűrészpor boríthatta, közepén két sötétszürke kávás szegélyű cementasztal. – Ez itt valamikor a zsidóké volt, azok használták – magyarázza kisisten –, de ők már rég elhúzták a csíkot, nem fognak reklamálni. Azzal búcsúzik, hogy rögvest kezdjenek neki a dolognak, mert azért sohasem lehet tudni, miközben Ipse titokban azon reménykedik, hogy az aranykeretes szemüvegű, fővárosi hadzsi tiltakozni fog az enyhén szólva is idegen környezet ellen, de téved. Turbánját és fekete talárját egy falból kiálló kampóra akasztja, fehér ingét, nadrágszárát gyakorlott mozdulatokkal feltűri, majd friss vízért küld az előre beszerzett vederrel. Azon sem botránkozik meg, hogy egyetlen muzulmán vallású férfi sincs a gyászoló társaságban, és megkérdezi Ipsét, hajlandó-e segíteni neki, majd a többieket kiküldi az előtérben álldogáló nők közé.
Ipse összeszorult szívvel várja a hadzsi utasításait.
Az arab nyelvű imát mormolva lát a munkájához. A levetkeztetett tetemre fehér lenvászon ágyékkötőt helyez, majd egy alaposan beszappanozott szivaccsal gyengéd, de határozott mozdulatokkal mosni kezdi a testet. Ipsének a vizet kell a kezeire öntenie, arra vigyázva, hogy a testről lecsurgó cseppek nehogy visszafolyjanak a megtisztított testrészekre.
Az utasítások rövidek és pontosak. Néha higgadt hangon elmagyarázza, mit miért tesz; Ipse hamarosan úgy érzi, fontos és rendjén való dolgot cselekszenek. Az idegen rítus egyre természetesebbnek tűnik, kezdeti feszültsége feloldódik. Hadzsija díszes cédulát helyez a megmosott tetem mellére a Koránból vett idézettel, majd előveszi a hat méter hosszúságú halotti leplet. Ebbe csavarják be Sükrü örök nyugalomra előkészített földi maradványait. Mielőtt fejét betakarják, a mester megsimogatja a szürke arcot, s kedvesen megkérdezi, látja-e Ipse, hogy most már megnyugodott. Mosolyog.
Ipse emlékezetében apósa eme utolsó, lecsukott szemű, mosolygó arcát fogja megőrizni. Az előtérben a földre helyezett halott fejénél a hadzsi arab nyelvű imát mond, majd románul, hogy mindenikünk értse, bocsánatot kér a megboldogult nevében mindenkitől, akit netán megbántott volna földi életében. A nők hangosan felzokognak, a férfiak nagyokat nyelve, földre szegezett tekintettel szemüket törölgetik.
A meztelen felsőtestű, barnára sült sírásók kényelmesen ásójuk nyelére támaszkodva várakoznak a gödörnél. Néha elröhintik magukat a furcsa, elnyújtott, monoton éneklést hallva, tökmagot köpködnek, egyikük belép a közeli bokrok közé, és zajosan vizelni kezd. Imígyen törik meg a halál közelségének igézete mindazokban, akik részt vettek azon a szebeni temetésen...
A temető kapujában Ipse apja arcán zavart és elégedetlenséget lát. Hozzálép, megkérdezi, mi bántja? – Hol marad a tor, fiam? – néz rá számonkérő tekintettel. – Apósod, apatársam csak megérdemli a végső tiszteletet!
Így hát a szebeni temetés a gyászolók többsége számára ismeretlen, de csak első pillantásra idegen katolikus torral ér véget a Junger Wald éttermében, ahol csorbák és bécsi szeletek társaságában a halott lelki üdvösségére ürítik jófajta küküllői rizlinggel megtöltött poharaikat.