Torzulások kökényben

‍B. Á.-nak

Teokrítosz Mamadukk, aki egy Balánbánya

közeli rengetegben rejtőzködött, mióta a

szerelem elvette az eszét, egész pontosan

kilencvenkilenc napja, szeptember végére már

semmire sem emlékezett volna, ha nem vési

tele a fenyőfák kérgét, ha nem torlaszolja

el a patakok medrét kőtorlaszokkal, amik

a torzulások és a véletlen gördülések

dacára, vagy épp azért, mert ez is a terv része

volt: a pusztulás, nem őrzik meg a történetét.

A „sötét verem”, a „kin ő csak elmosolyodék”,

a „talán kihűl e lángoló arc” halványuló

hálózata a törzsek szemmagaságában nem

hagyták felejteni, ahogy az értelmet vesztett

romos gátak is emlékezni emlékeztették.

Teokrítosz Mamadukk maga volt az égi és

földi nyomorúság kilencvenkilenc nap után:

nem sírt és nem tépte szívét tüskékkel kirakott,

jobb öklére erőszakolt rókakoponyával,

nem ordított késő éjszaka farkaskürtjébe.

Átkozott csönd volt az erdő mélyén, az elhagyott

szívben, emlékezetünk nagy, dohos odvaiban.

Fülesbagoly költözött koponyánk üregébe,

tollai bélelték magányunk, ahogy nyomába

eredtünk Teokrítosz Mamadukknak, a szörnynek,

követve jelzéseit a Balánbánya mélyi

rengetegben, elhullott csontjait, szeme fényét,

dünnyögéseit. Ezen az éghajlaton minden

jelentést kap. Nem lehet csak úgy sehova menni,

kék iringóval, kökényben alvó magyarország,

álomrekk bundaszélben. Teokrítosz Mamadukk

a szél, a sikoltás, mikor szerelemről beszél,

alattomos, mindig gyengéd gyönyörrel a halál.