Torz és ideális. Interjú Kabdebó Lóránt irodalomtörténésszel

– Legújabb, Esettanulmányok – Sorsvállalások? című könyvedben azt írod: „Ha író lennék, ezt a várost [Gyöngyöst] írnám meg. Ki tudja, ha marad időm, egyszer talán még ebből is lehet valami.” Majd egy interjúkérdésre azt válaszolod, soha nem vonzott a szépírás – mégis, ha elolvassuk tanulmányaidat, esszéidet, számos olyan „életmetaforával” találkozunk, amelyek szépírói vénáról, az önéletírás gesztusáról árulkodnak. Egy-egy írói életmű kapcsán, rejtetten bár, de körvonalazódnak ennek a tervezett, de meg nem írt memoárnak a fejezetei. „A szétfoszló szőttes visszáját próbáljuk megfejteni”, írod köteted bevezető írásában, ami szintén egyfajta fiktív interjúnak álcázott önéletírás. A fentebbi mondattal egyben feleséged, Dobos Marianne kötetére, A szőttes túloldalán címűre is utalsz, miközben megpróbálod elmesélni a helyet, a várost, a szüleid, a múltad. Többféle nézőpont, történetek, figurák elevenednek meg, az örmény imaszőnyegek csomóihoz hasonlóan próbálod „körüljárni magad”, egybeszőni, majd megfejteni a részleteket – van olyan részlet, amit még nem mondtál/írtál el/meg soha? – Azt kérted, olyat írjak, amiről még nem beszéltem. 80. születésnapom óta csak magamról beszélek. Minden más csak ürügy. Ma reggel pedig megszólalt bennem egy felfedezett magyarázó hang. A te biztatásodra. Eszembe jutott, hogy megvannak egyetemista kori leveleim, amiket anyámnak küldtem. Szorgalmasan, négy éven át. Mielőtt a múzeumnak adnám, lehet, hogy elolvasom. De a hátterében, tudom, ott van egy heteroszexuális keresés, amelyet a bibliai kötődés és a Teremtés csodája váltott ki, és egy nem vérszerinti – magyar jellegű – rokonság egy rokoni leánnyal hozott egy színházjáró baráti társaságba. Nem szexualitás. De sugallás a rákötődésre, a világ minden titkával való ismeretszerzésre. És ez a felsejlő emlék diktálta kíváncsiság megszólalt, és beszélni kezdett bennem. Wagner jegyében szólt. Hiszen mindig izgatott, hogyan lehet, hogy a világ legszebben izzó szerelmi zenéi egy reménytelenül végződő narrációba zuhannak. A Wesendonck-daloknak jóval előtte született meg a Wälsung-testvérek tavaszi dalos szerelme, Sigfried és Brunhilde tragikus össze nem illése, Lohengrin és Tannhauser vibráló vágyakozása. És az életrajzi szerelem elhalását követi Trisztán felizzó halálos szenvedélye. De ugyanezt csodálom a Kékszakállúban is, meg A csodálatos mandarinban is. Sőt valaha magam is próbáltam összekapcsolni a Walkür-zenét egy heteroszexuális kapcsolat végigélésével. És ekkor itt eszembe jutott, hogy vannak törzsek, ahol a házastársi hűséget és a gyermekáldás biológiai aktusát össze sem kapcsolják tudatukban. De megélik, mint az Édenkert bibliai csodáját. Szakmámhoz térve, ekként érthettem jobban a Semmiért Egészent, mint maga a szerzője, meg a legendás színész barátunk, Latinovits Zoli, aki nem volt hajlandó elmondani az „önző” verset. Nem önző! Bibliai és dosztojevszkiji ihletettségű, a férfi és női princípium egymásra utaltságát megszenvedő, a létezés fájdalmas csodájára ráismerő, kérdező megszólalás. A bűnbeesés előtt rákérdezés a bűnbeesés utáni szenvedésekre. Én sem tudnék – semmit se – írni, ha kérdezésem okaként nem állna sugallóan immár több mint félszázada mögöttem egy asszonyi sugárzás. A biblia utóbb házasságnak nevezi ezt. És a válás tiltása sem tabu, hanem a férfi elv hozzákötése a női ihletettséghez. Az izzó szerelem, a szex izzása egy formája ennek a kapcsolatnak, egyfajta tárgyiasulása. Sőt remekművekben rögzítettsége. Utódokban, művekben, együttes sorsvállalásban. Fájdalmas? De felemelő is. Az Isten legszebb gondolata a teremtésben. Lehet szeretkezni a Tavaszi dalra, de a Tavaszi dal ezt megelőzően a létezésre kérdezés egyik csodás formája: Judit kopogtatása Kékszakállú várának ajtajain – a bűnné alakuló, szenvedést hozó szembenézés a titkokkal, az Éden megismerésére vállalt kísértés. Az „et ne nos inducas in tentationem”. És ha ez az Édentől Keletre száműz is, ott van mögötte – sőt benne – a Megváltás, amely feloldja a titokfejtés bűnös szándékait. A házasság ennek az emberre mért küzdelemnek – oldalborda = benne magában lét! – a csodája, és egyben kötöttsége. A kérdezés ihletője és beteljesítője. Ami a létezéshez képes közelíteni. A számunkra érthetetlen „ohajtva sejthetővé” tétele. Így lehet a „rossz házasság” (lásd: „Semmiért Egészen”) a léttel telítődés útja. Nagyképűen fogalmazva: életművem – és a feleség életművének is – kiváltója.
Visszatérve életrajzomhoz: egyik könyvem 1994 karácsonyán feleségemnek írott dedikációja most újra kezembe került, egy előadásra készülve. Tegnap este felolvastam ma már egyetemista főhősének, unokámnak: „Marianne-nak (akit az egész világ Maricának hív, bárha ő azt nem szereti) ajánlom ezt a könyvet, mert az ő könnyeivel írtam 1992 karácsonyától.” Ekkor született ugyanis egyik kedves unokánk, és az anyjával volt vitáink következtében csak a kórházi monitoron nézegethettük a nagyon várt jövevényt. A könyv pedig a Jánosy István álomnaplójában jungi alapon benne alakuló szenvedés-mártírium magyarázata. Élet és irodalom ekként él egyben a Teremtés csodájában.
– „Apám Magyarországon is Erdélyben gondolkodott”, írod. Szamosújvár, az örmény gyökerek gyakran visszaköszönnek írásaidban, a személyes kontextus azonban soha nem öncélú. A szamosújvári börtönről Páskándi börtönéveihez ugrasz, s ezzel máris irodalomtörténeti kontextust teremtesz: Budapesten születettként, de Gyöngyösön, Egerben, Miskolcon/Budapesten is élve/tanulva miként gondolkodsz Erdélyről? – Apám alkalmilag összeállt könyvtárában kezdtem olvasni. Mikszáth és Jókai mellett az Erdélyi Szépmíves Céh sorozata. Köztük Wass Albert. Őt nem olvastam. Apám se. Pedig nagybátyám szomszédja volt a cegei tó partján, nagybátyám özvegye élete végéig levelezett vele. Sokakkal ellentétben Tamási Ábel Amerikában című könyve – összehasonlítva európai tématársaival, nem is akármikkel, például Majakovszkij naplójával vagy Céline kiugró sikerű kezdő regényének részletével – igen kiemelkedő alkotás. Erdély pedig az a modell, amit Fráter György kigondolt és Kós Károly felvázolt. Magam is átvettem, és most nyáron, Szász Tasi Makovecz-palotájában Kós Károly székét fogva vendéglátóm emlékkönyvébe beírtam: „Erdély monográfiája egy csoda látomás arról, mi lehetett volna a barokk kortól Erdély.”
– Lehet, furcsa a fentebbi kérdésem, de azért is vagyok kíváncsi a válaszodra, mert az egyik találkozásunk alkalmával két nevet említettél az erdélyi irodalomból, mint olyanokét, akiknek életművét nagyra tartod: Lászlóffy Aladárét és Panek Zoltánét. Panek neve, őszintén, meglepett, hiszen ő is azok közé tartozik, akikről méltatlanul keveset beszélünk. Írásaidból az derül ki, hogy az első két Forrás-nemzedék tagjai közül többekkel is személyes, baráti viszonyban álltál – hogyan alakultak ki ezek a kapcsolatok, kik lennének azok, akiket szerinted méltatlanul elfelejtettünk, vagy ahogy írod, elfelejtettél, vagy „téves előítéletek távoztattak” tőled? – Ali, mint én is, szamosújvári származék, együtt látogattuk meg családostul őseim sírjait Vasasszentivánt – ezt megírtam. Szerette, hogy Héphaisztosz című regényéről méltatva írtam. Hiszen én is az Apafi fejedelem behívta menekült örmények leszármazottja vagyok. Érzékeny minden keleti vészre.
Panek Zoltánnal igaztalan az irodalomtörténeti szakma. Amíg Erdélyben élt, az élvonalba tartozott. Aztán úgy járt, mint nem egy ottani nagy színész, színésznő, szakember, áttelepült, és egyszerre az ottaniak elsiratták, az itteniek nem akarták befogadni. Kegyetlen harcot vívtam érte az újholdasokkal. Személyes találkozót asszisztáltam végig, amikor Nemes Nagy Ágnes és Lengyel Balázs méltóztatott fogadni. Katasztrófa. Panek utóbb olyan karikatúrát rittyentett elfelé autómban, hogy ha nem éreztem volna a tragédiát, élveznem kellett volna Zoltán zsenijének szikrázó részletező felvillanásait. A PIM Hangtárának vezetőjeként életműinterjút készítettem régi barátaimmal, Kányádi Sándorral és Zoltánnal. Amint átvettem miskolci dékánként az Új Holnap rovatvezetését, havonta közölni kezdtem az ővele készített felvételeket folytatólagosan. Erdélyi kötöttségű rovatvezetőm nem bírt vele, tisztelete ellenére sem. Én mindig egyeztettem vele. Aztán egyszer magam is kiborultam. Nem elvi, nem politikai okok miatt, egy hozzá is méltatlan kicsinyes megjegyzés okán. II. János Pálra vonatkozó sértő megjegyzéséhez való ragaszkodása okán. „Zoltán, barátok vagyunk, ne vesszünk össze, majd folytatjuk.” Nem erre akarok emlékezni, inkább arra a bölcsességére, amikor a temesvári és karácsonyi forradalom után örömmel felkerestem egy üveg konyakkal, felköszöntöttem, és iszogattunk. Egyszer csak megszólalt: „Ide figyelj, ne nagyon ünnepeljetek. Erdélyben sok a hegy meg az erdő. Ott sokáig lehet megbújni. Sok szekus van ott.” Jelmondata: „ne menjen le a nap a te haragod nélkül”. Okos, világos koponya volt. Mindent látott előre. Pontosan fogalmazó, nagyszerű mondatszerkesztő, nagy formátumú prózaíró. És erkölcsileg mindig következetes volt. Igazságos az igazságtalanságig. Jezsuiták nevelték, ateista volt. De azt hiszem, az isteni törvények ellen nem vétett. Barátok voltunk. Én nem felejtem.
– „Az egyik legjobb magyar regényről, Arany János kései parasztballadáinak új életre keléséről én írhattam elsőként az Új Írásban”, írod Szilágyi István Kő hull apadó kútba című regényéről. Majd egy Száraz Miklós Györgyről írt kritikádban: „A Lovak a ködben az általam eddig olvasott legjobb regények egyike.” Melyek azok a szempontok, amelyek révén nálad el lehet nyerni a „legjobb” minősítést? Szilágyi István és Száraz Miklós György világa, bár kétségtelen, mutat némi rokonságot, legalább annyira különbözik is egymástól… – Különböznek? Szilágyi regényét éppen a nyomdából hozta, hogy átadja Paneknek, a kolozsvári New York teraszán. A példányt Zoltán nekünk passzolta át azonnal, hiszen indultunk vissza Pestre – így Juhász Ferenc Új Írásában elsőként írhattam róla itthon tanulmányt. Szárazra éppen haragvóban voltam, hagyományos délutáni alvásomat szakította meg egy novelláskötete továbbításáért. Lelkifurdalásul elkértem regényét a kiadótól, mely megérkezett, épp olyan időben, amikor kézbe is vehettem. Nem tudtam többet letenni.
Mindkét regény a nagyok közül való. A modernség klasszikus alkotásai. Mennyiben? Csak utalásszerűen. A modernség a létezés egészének megszerkesztettségét tartotta meghatározó mértéknek. Ugyanakkor ennek az egésznek a betölthetetlenségével szembesült: a jelent a megcsökkenés tudatosodásaként élhette meg. A poétikai kibeszélés szemben találja magát a történelem aktuálisan elkövetkező eseményeivel, a személyi létezés szembesül a kiszolgáltatottságnak a történelemben váltakozó formában ismétlődő eseményességével. Az egészet kompozícióba fogja egyfajta klasszikus szintézis: az alkotás maga az emberi tudatnak a világ egészében való elhelyezkedése. A témák tragikusak, a műalkotás – éppen létrejöttének örülve – sugárzó. Legfeljebb korszakok szűntén az embernek a tonálisra való érzékenysége kimerülhet, de eddigi tapasztalat szerint akkor a kiürültté váló hagyományos formáltságot megkerüli, és másik horizonton visszatérhet megalkotásához. Klasszikus irodalomként a magam részéről az ilyen módon megalkotott formáltsági korszakokat tartom számon: ahol a hallgatásban megjelenik a világ egészét befogó megkeresettség képe. Ennek lehetősége, mai horizontról visszatekintve a huszadik században megszerveződött: épp akkor, amikor politikailag kimerülni látszott minden szöveg lehetősége, akkor jött létre a poétikai alkalom, amelyben megjelenhetett a megkeresettségnek ez a képe, megújulhatott a műalkotás lehetősége, elméletileg és gyakorlatilag egyként. A beszélő dialogicitást felváltja a dialogicitásra való ráhallgatás. Én ennek a megnevezésére alkalmas fogalmazást W. B. Yeats metaforájában találtam meg már évtizedekkel ezelőtt: „tragic joy”. Ennek nagyregény szövegalakulata mindkét általad szembesített regény.
A mondatformálásra-mondásra ráhallgatás a sajátos csodája ezeknek a regényeknek. Induló költőknek szoktam mondani: szövegetek legyen ilyen egyszerűen csodás: „Vizcsepp az ég, viszi a szél.” ’Csak’ ennyi.
– Több helyen elmondtad, Németh Lászlótól kaptad az indíttatást a Szabó Lőrinc-életmű kutatásához: „a kritikus pályája a tehetsége mellett elsősorban a szegődésétől függ – hogy mire teszi fel magát” – írod, Németh Lászlót idézve. Ez az „elszegődés” majd’ minden írásodban tetten érhető, a szálak itt is összefüggnek, legyen szó akár Lövétei Lázár Lászlóról vagy Simon Attiláról, hogy csak két példát hozzak. Emellett az általad alapított Szabó Lőrinc Kutatóhely honlapján nyomon követhetők ennek az „elszegődésnek” az állomásai a kiadásoktól kezdve a Szabó Lőrinc könyvtár adatolt feldolgozásáig. Ez az elszegődés, ha jól számolom, a hatvanas évek elején kezdődött – mi az, amit nem írtál még meg Szabó Lőrinc kapcsán, s amit mindenképp meg szeretnél írni? – Íme. Egy pillanat eseménytörténetét érdemes lenne elbeszélni, mindazt, ami kiindulópontja lehetett a ­http://krk.­szabolorinc.hu/ honlapnak, amely az 1943-as Összes verseiig minden kötetben megjelent költemény összes variánsát adatoltan, digitalizáltan bemutatja Horányi Károly kollegánk szerkesztésében. Mi is a Vers és valóság kötet titkos története? A rendszerváltást megelőző időben, Németh László feleségének, Ella néninek a temetésén megjelent a már hatalmát veszített Aczél György. Késve érkezett, és közöttünk, Kodolányi fia, az ifjabbik János és én közöttem állt meg. Köszöntünk mindhárman egymásnak. Majd egyszerre megszólított: ideje lenne már a gyorsírásos anyagokat is kiadni a Szabó Lőrinc-hagyatékból. Döbbenten, kérdőleg néztem rá. Megkérdeztem: az meg micsoda? Mielőtt válaszolhatott volna, a rokonság egy tagja megintett: ne beszélgessenek! Legyintettünk. Majd híre érkezett közeli halálának. Számomra így maradt utána valami titok, amire fény derült nemsokára. Egy este telefonunk üzenetrögzítőjén (akkor még nem volt mobil!) Lóci szemrehányó hangját hallom. Kerestelek, nem hívtál vissza. Hívom azonnal. Gyere gyorsan – mondja. Miért? Majd meglátod. Kocsiba ugrottam, és rohantam a Volkmann utcába. Ott elém tesz egy gépiratköteget: Ez mi? Kapkodva nézem. Lóci, ezekről a versekről eddig ketten tudhatták, miként keletkeztek, a költő és a Jóisten. Hiteles? Egyértelműen! Kiadjuk! Ragaszkodtam, hogy a magyarázatok mellé illesszük a verseket is. Két szép méltó kötetben jelentek meg. Szabó Lőrinc életműve lett a rendszerváltás hőse a szakmában. Tudod, mikor készítettem a kiadást? A karácsonyi forradalom idején. Akkor, amikor Panek Zolit is látogattam. Albérletben lakott a közelünkben. Félszemmel a szöveget követtem, a másikkal Ceaușescuék kivégzését.
De kérdés maradt, kinek diktálta a költő? Ki a titokzatos Íródeák. Sok évvel később, amikor Illyés Gyula lánya, Ika feleségemmel magukhoz kéretett: édesanyja, Flóra néni volt az, aki rengeteg időt áldozott a lejegyzésre, majd a javítás utáni végleges tisztázatra. Férje, a másik nagy költő sajnálta is az időt. Ő nem volt soha a múlt tárgyi vonatkozásai dokumentálásának híve. Amikor kértem, hogy segítse a Szabó Lőrinc-könyvtár megmentését a Volkmann utcai emléktábla-avatáskor megjelent hivatalosságnál – elutasítóan válaszolt: Minek a tárgyi emlékeket őrizgetni, én is engedtem, hogy a szülőházamat elbontsák. Később, amikor arra jártam, annak valóban csak hűlt helyét mutatták. De megvan Szabó Lőrinc könyvtára! A költő számára a könyvtár alkotóműhely volt, amely 1944-ben három irodalmi díj pénzügyi segítségével nyerte el végleges formáját. Terveit Pán József, a kiváló, utóbb Kossuth-díjjal is kitüntetett díszlettervező készítette, kivitelezője pedig az ő ajánlására Szmandra István asztalosmester volt. A beosztás a költő elképzelése szerinti csoportosítást követi. Az 1944–45-ös ostrom megkímélte. Műemlék. Múzeum és kutatóhely is.
Szabó Lőrinc versei két világba kapcsolódnak. A pontosan dokumentálható materiális szenvedtető életrajziságba, és az ebből kivillanó, általa „spirituális”-nak nevezett létköltészetbe.
– Ókortörténésznek indultál, majd bölcsész lettél, mert, mint írod, „menedéknek csak az irodalom maradhatott számomra. … Nekünk ez a kor adatott.” Csalódottságot érzek ebben a mondatban – miközben írásaid már azáltal irodalomtörténetté válnak, hogy leírod, kikkel találkoztál, kik formálták gondolkodásod: Németh László, Bartók Béla, Illyés Gyula, Juhász Ferenc. Ha ilyen mesterek adattak, honnan a csalódottság? – Szerintem – ha széttekintettek a világban, bennük is élt a csalódottság tudata. Bartókkal sajnos nem találkoztam, de Kodály ünneplésén, a Zrínyi szózata bemutatóján ott lehettem a forradalom előtt. A művet aztán évtizedekig nem hallhattam. „Ne bántsd a magyart!” De Bartha Dénes professzor Bartók-termi előadásain létszemléletem alapoximoronját megtanultam: torz és ideális. Ahová születtünk: a torz materiális jelenléte, leírhatósága. Te úgy fogalmazod: csalódottság. De ebből „ohajtva sejtjük” kötődésünket, az ideális létköltészetet. Juhász Ferenc a Virágok hatalmával vonzott a modern líra világába, átélve a halálország „szivárványszínű cethalának” élményét, Illyés Bartók-versét akkor hallhattam a rádióban Bessenyei Feri hangjával, amikor Németh László nagy rádióinterjúja létre kérdezésem meghatározója lett. Akinek első regénye, az Emberi színjáték főhősét a halálvágyból vezeti vissza a benne megszólaló hang: „Tartogat engem az Isten valamire… Tartogat engem az én Istenem.” Számomra a létköltészet ideális szignálja. És most – befejezve ezt a neked készülő interjút – gondolok bele, hogy „1966 Karácsonyán” miért is ilyen ajánlással küldte nekem és családomnak a regény új kiadását: „Mariannenak és Lórántnak (hogy tegyék el Tamásnak és Györgynek) Németh László”. Majd két év múlva erre erősített rá Sajkodról: „a hűséges házaspárnak, »unokám« szüleinek”. Tudta-érezte, az unoka-nemzedéknek is aktuális üzenet lesz a sorsköltészetet felülfénylő létköltészet oximoronja. Az életreményre gyújtó belső sugárzás-­létfenntartás nemzetmegmentő ereje.
Kabdebó Lóránt
József Attila-díjas irodalomtörténész, kritikus, egyetemi tanár, Szabó Lőrinc monográfusa, számos önálló kötet és monográfia szerzője. Budapesten született 1936. augusztus 9-én. 1958-ban az ELTE BTK magyar–történelem szakán végez. 1962-ben az egyetemi doktori, 1969-ben az irodalomtudomány kandidátusa, majd 1990-ben az irodalomtudomány doktora címet szerzi meg. 1958–70-ben középiskolai tanár Miskolcon. 1962 és ’84 között a Napjaink című folyóirat rovatvezetője, illetve főszerkesztő-helyettese. 1970–72-ben a Petőfi Irodalmi Múzeum főmunkatársa, 1972–89-ben osztályvezetője, 1989–91-ben tudományos tanácsadója. 1989 és 93 között a JPTE Irodalomtörténeti Tanszékének vezetője, 1991-től egyetemi tanár. 1993 és 1997 között a Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Intézetének igazgatója, 1997-től a Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Karának dékánja. 1990–91-ben a Magyar Irodalomtörténeti Társaság főtitkára. 1993 és 1998 között az Irodalomtörténet főszerkesztője. A Digitális Irodalmi Akadémia Szabó Magda-szakértője 1998-tól, Szabó Lőrinc-szakértője 1999-től. 1997-ben megalapította a Szabó Lőrinc-kutatóhelyet, amelyben fiatal kutatók folytatják az életmű feltárását.