.svg)
„Az írónak […] nemcsak népe helyett kell válaszolnia, hanem a szellem nevében is. Sőt, elsősorban a szellem nevében, hiszen egyedül a szellem az, mely világosságot áraszthat a követendő útra és példákat teremt.”(Időszerű vallomás, 1940.)
Ami az irodalomtörténetet és a kritikát illeti, nincs minden rendben Tamási Áron életműve körül. A Tamási-„filológia” hiánya az új szempontú, korszerű irodalomértelmezési stratégiák alapján újraolvasott művek értelmezése – noha néhány hasznos monográfiával és néhány nem kevésbé jó értékes tanulmánnyal már régebb óta rendelkezünk – jórészt várat magára, Tamási Áron helyének többé-kevésbé megnyugtató kijelölése a legújabb magyar irodalomban még szintén. Az utóbbi évtizedekben néhány más szerző kiemelése, kultikus személyiséggé és művésszé előléptetése ugyancsak elvonta a figyelmet a náluk jóval értékesebb, több becsülendő művet létrehozó Tamásiról. Melyek már csak azért is folyamatos, nem szűnő újraolvasást igényelnek, mert olykor hihetetlen ellenszéllel kellett szerzőjüknek küzdenie; a fogadtatás során a korai elismerések (Baumgarten-díj) váltakoztak a megsemmisítőnek szánt támadásokkal, a ki tudja, mennyire skatulyázási szándéktól vezetett kritikai-olvasói népszerűség a messze nem mindig jóindulatú kritikai megközelítéssel. Noha Tamási Áron munkálkodása történetében legalább annyira illeszkedett „csapat”-ba: a Tizenegyek vállalkozásától, a marosvécsi találkozókon egybegyűlt írói közösségig; továbbá a népi írókkal rokonszenvező magatartást a velük baráti szövetkezésre lépő magatartás és irodalomfelfogás rokonulási igyekezetét tanúsítandó megnyilatkozásokig. Majd az 1945 után formálódó politikai-elvi együttesig, amely a Nemzeti Parasztpártban vállalt szereppel mutatta föl az író-gondolkodó hovatartozását. Mindezt számításba véve sem felejthető, hogy Tamási Áron mindvégig megőrizte független írói-gondolkodói státusát. Még akkor is jelezte, amennyire jelezni lehetett, néhány jól elrejtett, célzatos mondattal, egy-egy jelzővel vagy körülírással, hogy a „kötelezők” vagy előírtak letudása után, olykor inkább mellett, meglelte annak a módját, miként adhatja tudtára, akiket illet (és másoknak is), hogy részletekben vagy egészében nem egészen ott áll, ahová gondolták, nem egyszer azt is: másutt.
Ez az emberi-írói-gondolkodói függetlenség biztosított számára jeles helyet előbb Benedek Elek székely írókból szervezett együttesében, választotta el az Erdélyi Helikon transzilvanista szerzőitől, nem ellenük és nem helyettük érvelt, de nem hagyta kritika nélkül még az általa egyébként tisztelt írótársak nézeteit sem; mondjuk így, az erdélyiség, az erdélyi magyar irodalom státusa, ennek az irodalomnak az olvasóközönségéhez fűződő viszonyának elgondolásában nem mindig osztozott pályatársai jó részével. Író és társadalom, osztályelkötelezettség és népszolgálat, kisebbségi önazonosság és a szellemi ember cselekvési köre: olyan kérdésekként jelentkeztek, amelyek jórészt eltértek a „helikoni” elveket vallók egy részétől, és egy újabb generációba vetett reménnyel terveztek meg egy új típusú (megint így írom) erdélyiséget. Mely nem öncélú, nem átesztétizált, éppen ellenkezőleg, a kisebbség egységének megvalósítására törekszik az osztályérdekek megszüntetése érdekében.
A Jégtörő gondolatok című kétkötetes publicisztikai gyűjtemény erősen hiányos, nemcsak a jelzett, Karinthy Frigyes egy szerencsétlen megnyilatkozását talán túlzott hevülettel, de nem teljesen indokolatlanul vitató válasz hiánya miatt, hanem az 1956-os esztendő fontos Tamási-írásai is hiányoznak; és nem ártana a közölt szövegeket összevetni részint a Virrasztás kötetben közöltekkel, részint a Tamási által korrigált, hitelesített közlésekkel. Természetszerűleg nem lehet elégséges, ha csupán Tamási önértelmezéseire hagyatkozunk; a publicisztika általában, így a Tamási Ároné is, igencsak kontextusfüggő, nem egyszer feltárandó: a kissé elhomályosult helyzetekre vonatkozik, onnan meríti vitája anyagát, akad, amivel egyetért, van, amit cáfol.
Nem meglepő kijelentés: Tamási sok műfajú szerző. A különféle regény- és elbeszéléstípusokat szemügyre véve, a (költői) próza új útjaira lépett. A Szűzmáriás királyfival is, a Czímeresekkel is a kezdeményezők között látjuk, ez utóbbi nem kínál társadalmi tablót, lényegesen szűkebb körben mozgatja a történéseket, mint majd Bánffy Miklós Erdélyi trilógiájával teszi, a figurák olykor el-/túlrajzoltsága ellenére több megértést érdemel(ne), mint amit kortársaitól és utókorától kapott, és semmiképpen nem szorítható be a „kritikai realista”-ként számon tartott sorba (erős századfordulós indíttatása, a femme fatale középpontba helyezése és olykor pamfletbe átcsapó – szatirizáló – modora miatt sem). Az Ábel-trilógia XX. századi pikareszknek is olvasható volna, a Föld hármas, földrajzilag bővülő terében helyét kereső, a különféle élethelyzeteket produkáló hármas tér csapdáiban eligazodni törekvő címszereplő története egyben „nyelvtörténet”: mint lesz a mindig szituáltságába zárt, onnan kíváncsian kilépő személyiség támasza, menedéke, és mint tud ebből a nyelvi hazából, önmagasságából olyan helyet létesíteni, amely ugyan nem biztosít teljes védelmet, de amely a sajátja, amelyben teljesen önmagát adhatja. S ha a külső forma alapján itt a Kakuk Marci-történetek magatartás-ajánlata sejlik föl, kissé távolabbi párhuzamként, annál határozottabban válik el Tamási a vele vetélkedő Nyirő József törekvéseitől. A színművek közül nemcsak az Énekes madár érdeme egy új színjátéktípus meghonosításának kísérlete: Tamási kritikáiban szemügyre veszi és mérlegre teszi Nyirő József, Szentimrei Jenő és Ignácz Rózsa igyekezetét a „székely népi színmű” színre állítása tárgyában, amely a XIX. század népszerű színjátékát, a népszínművet volt hivatva felváltani (még Gárdonyi Géza is adózott ennek a fajta zenés játéknak, nem is szólva a két háború közötti magyar filmek egyikéről-másikáról); Tamási Áron bizonyára azért jutott mindenkinél messzebb a meseiséget, a mítoszi nyelv színpadi alkalmazását illetőleg is, mert (mint regényei, még inkább novellái túlnyomó többségében) sosem felejtette el, hogy a XX. század alkotója, őt magát is megérintették az avantgárd törekvések, amerikai tartózkodása idején pedig szükségesnek tartotta megjegyezni, hogy Eugene O’Neill a legjelentősebb amerikai drámaíró, aki 1926-ban még expresszionista periódusát élte. Nem agyonstilizált „művi” világ az övé, elkötelezettségét Nagy Imre festőművész portrévázlatának ürügyén emígy gondoltatja el: „a sorsot, mely a születésben jelentkezik, vállalni kell. Kínok között, természeti erővel születik: kínok között és természeti erővel kell élni. Hegyek között születik: lelki és szellemi hegyek között kell élni. Egy fajtába beleszületik: ebben a fajtában kell élni. Embernek születik: ami Istenhez hasonló bennünk, ez vezessen.”
Tamási Áron metaforikus előadásával a maga művészetének hátterét is vázolja, írhatnám úgy is: „regionalizmusá”-nak alapvetésében (ön)életrajzi tényezők jelzik a személyes érdekeltséget, ám az már a művész felelőssége: bezárkózik-e regionalizmusába, vagy elfogadja tényként, hogy innen kifelé tekintsen, szellemileg-művészileg kitágítsa perspektíváját. Nemcsak amerikai útirajza tanúskodik erről, hanem ennek párhuzama a hazatérő beszámolója is, egymásra utaló címekkel (Bajszerző nagyvilág – Bajlátott szülőföld): a két világháború közötti, megújuló magyar útirajz-irodalom két – megint leírom –, több figyelmet érdemlő darabja. Az amerikait (az életművön belül) érdemes összevetni a Mikes Kelementől ihletett levelekkel és az Ábel Amerikában megfelelő részeivel. Ugyanarról három eltérő hangvételű, műfajú, nyelvezetű, „hangoltságú” írás formálódott. A Szülőföldem szociografikus jellegű mű, össze lehetne olvasni olyan vállalkozásokkal, amelyek szintén az önéletírástól kölcsönöznek (Kassák, Egy ember élete, Márai, Egy polgár vallomásai első kötete): a másképpen artikulálódó személyesség szemre vételezhető, nemcsak a megannyi tárgyi eltérés. A tárgyias beszámolóknak a művészi prózához közelítésében éppen úgy akadnak eltérések, mint a téridő szerkezetében: Tamási falujának időszámítása, Márai kisvárosi gyermekkorának tere, kassai ipari munkás, nagyvárosi környezete a természeti – (kis)városi – perifériabeli tényezőkre készült változatok. A falukutatók megközelítése egészen más lesz, Tamási magatartása nem a beleélést imitáló, nem a statisztikai adatokat sorakoztató kívülállóé. A csak tárgyszerűen leíró módszer helyébe a faluból kiszakadt, de a faluról és népéről sosem elfeledkező, alkotó ember mivoltában képviseletét vállaló író kerül, akinek emlékei erősítik, amit a jelennek följegyezni fontosnak lát. A párbeszédekből gondolkodásmód világlik elő, a tapasztalatok visszaigazolják azt a hiteles népismeretét, amely anyagául szolgál a publicisztikának.
A regionalizmus ma sem időszerűtlenné lett kérdése többféleképpen kap formát. Nem pusztán Tamásinál, hanem az Erdélyi Helikon más íróinál (például Kós Károlynál) is. Fölhangzott a vád: Erdély írói „regionalizmusukkal” ki akarnak szakadni a magyar irodalom közösségéből, külön útra akarnak térni, durvábban fogalmazva: „szeparatisták”. A regionális irodalmak (ma már látható, hogy nem feltétlenül egy nyelvközösségen belül, olykor egy „areá”-t megidézve, több ország egyes régióinak együttesével számolva „transzliterális” csoportot alkothatnak) nemcsak a magyar irodalom kérdéseként vetődtek föl. 1919 után a kényszerű körülmények miatt mindegyik új helyzetbe jutott régiónak létre kellett hozni a maga intézményhálózatát, meg kellett találni a kisebbség művelődésének, művészetének létfeltételeit, ki kellett alakítani érdekképviseleti rendszerét. A többnemzetiségű állam széttörése eredményeképpen újabb többnemzetiségű államok jöttek létre, amelyekben agresszív nemzetállami törekvésekkel szemben a kisebbségek népszuverenitását meg kellett őrizni. A különféle államformákban (királyság király nélkül, királyság királlyal, köztársaság) különböző módon reagáltak a kisebbségek az új államok által szerződésben biztosított, de megoldatlanul maradt, nem egyszer elszabotált vállalásokra, melyek jelezték az érdekvédelmi munka időszerűségét. Tamási egy ízben maga ismerte el (1940-ben): „írói hivatásom érzékeny kárára, olyan természetű munkát is vállaltam és vittem, mely nyugalmasabb időben nem az alkotó író dolga…” Az erdélyi és a magyarországi (párt)politikával szemben kinyilvánított elégedetlenség nem egy szűkebb érvényű regionalitást igenel az európai távlatú gondolatisággal szemben. Éppen ellenkezőleg: az alsóbb osztályok érdekképviselete, a kívánatos, elvi alapon teremtendő (magyar) egység távlatos, ha úgy tetszik, európai nézőpontot igényel; a kultúrafelfogás Tamási nézetrendszerében nem provinciális, nem önmagának elégséges, befelé forduló tényezők érvényesülnek, hanem integratív szándékok. A népi hiedelmek, babonák, előítéletek olyan átvilágítással értelmezhetők, amelyekhez segítséget Róheim Géza könyvéből kaphat; Európa nem azonos az „úri rend”-del, „számunkra mindig európai volt az is, melyet felső réteg alatt a nép őrzött és tartogatott arra az időre, amikor megcsuszamlik a kéreg, ha úgy tetszik, mély kultúra ez, vagy, ha úgy tetszik, csupán kultúra, mely nem vibrál ugyan mozivásznakon, s nem szolgál eledelül nagyvárosoknak, de van és él rendületlenül. S kész arra, hogy az idők változatával, mint áldás elöntse Európa földjét.” Szükséges ehhez hozzáolvasnunk, hogy Tamási a Duna táji gondolkodásnak is szószólója volt, nemcsak a népek kölcsönös érdekeiből következő kölcsönös elismerését nyomatékosította, hanem a magyarság kezdeményező szerepének felismerését is sürgette az egymásra találáshoz vezető úton. Bartók Béla „vezéreszméje” tetszhet föl a népek „testvérré válásáról” és az Apolló folyóirat (1934–1940) fiatal szlavistáinak, romanistáinak igyekezete a kulturális közvetítés ügyében. Tamási „a szellem eszközeivel és a művészet hódító erejével” megtámasztott igyekezetről beszél. A múltba tekintve Jókainak egy már 1855-ben publikált írására lehet hivatkozni, mely szerint a magyar irodalom „missio”-ja a kulturális közeledésen keresztül a népek közös céljait elősegítendő összefogás eszméje.
Nem kevésbé radikális tételeket bocsát közre (szóban és írásban) Tamási Áron, szemlélvén a magyar és az erdélyi társadalmi berendezkedést. Hogy miféle magyarságot fogad el, talán a leghatározottabban az IGE (Írók Gazdasági Egyesülete) balatoni gyűlésén fogalmazta meg, Albrecht főherceg jelenlétében (1932):
„Mi Erdélyben nem vagyunk magyarok a vallásfelekezetek közötti háborúk szításában; nem vagyunk magyarok a magyar feudális birtokrendszer fenntartásában; nem vagyunk magyarok a kapitalista bankpolitika védelmében és nem vagyunk magyarok az olcsó és a nekünk ártó irredentizmus űzésében és elfogadásában.”
A megdöbbenést keltő szavak negativitását követőleg egy pozitív (nem utópiát, hanem) programot vázol föl:
„Magyarok vagyunk az osztálykülönbség megszüntetésében; magyarok vagyunk abban a törekvésben, hogy a paraszt- és munkásrétegekből egy új és egészséges középosztály nevelődjék; magyarok vagyunk abban a hitünkben, hogy végre elérkezett az igazi magyar nép társadalmi és kulturális alkotó erejének ideje; és magyarok vagyunk az emberi hitnek, a tiszta meggyőződésnek és az alkotó szellemnek határozott védelmében.”
A beszéd jelentékeny visszhangot váltott ki, a jóbarát Szántó György önéletrajzi műve, az Öt fekete holló erről is beszámol.
Tamási Áron publicisztikai kötete hírül adja az 1930-as évek magyar választási – irányított – rendszerében megélt tapasztalatot, hív krónikája a Vásárhelyi Találkozónak, amely egy új típusú politizálás, érdekegyesítés lehetőségét célozta meg. Tekintélye egyszerre nyugodott a szépíró és a gondolkodó teljesítményén. Szépírói munkálkodásának regionalizmusában nem volt helye a merőben sérelmi magatartásnak, a divatossá vált, érzelgős Erdély-siratásnak, az olcsó legendásításnak, ellenben regionalizmusával modellt épített, amely a helyiben, a körülhatároltban személyiségés nyelvelgondolásával más európai irodalmi regionalizmusokkal párhuzamos ajánlatának egy szuverénül működő változatát alakította ki. Olyan külön út a Tamásié, melynek irodalmában a különös az egyetemesre nyit, az egyetemes pedig munkálkodik a különös alakzatain. A különösnek és az egyetemesnek általa kikísérletezett összejátszásához nyelvet talált: a nyelvi történésben szóhoz jut a nehéz körülmények közötti helytállás létesülése, valamint a személyiség olyan kiteljesülése, amelynek hitelességét a megfelelő nyelvi alakzatok szavatolják. Tamási alakjainak beszéde bőségesen merít a hazai, jól ismert fordulatokból, de nem rögzül a nyelvjárás (másoknál a merő tetszetősségre törően túlstilizált) dekorativitásába, hanem a beszélt és az irodalmi nyelv egyénivé és személyessé alakított formájával hoz újat és utánozhatatlant. Tamási novellái egy nép életének epizódjait viszik színre, de sem a regények, sem az elbeszélések nem zsánerképek, nem a népélet puszta „tükrei”. Éppen a regionalizmus Tamási alkotta változata tanúsítja, hogy ebben a perspektívában kiegészülhet Európa irodalmi térképe, „vidéke”, megannyi irodalmi tája, alakjai rárajzolódnak erre a térképre. Amellett, hogy önmagukat képviselik.
Egy európai irodalmi történéssorba helyezett Tamási Áron-életmű módosít(hat)ja a regionális kánont, nemcsak tárgyánál fogva, hanem a létrehozódás mikéntjében mutat messzebbre, mint ahogy eddig elkönyvelődött. Egy terjedelmesebb monográfiának föladata lesz, hogy ebből a tág horizontból tegye szemléletessé, miért gondolható joggal számottevőnek és mellőzhetetlennek a Tamási-oeuvre (természetesen a magyar irodalomban, de) az európai irodalomközi folyamatokban (is).
