Tamási Áron hazatérései (adatok az 1970–1989 közötti romániai Tamási-kiadások történetéhez)

Tamási Áron 1944. október 8-án, néhány nappal azt megelőzően hagyta el Kolozsvárt, hogy a szovjet csapatok birtokba vették a várost, mert – amint az naplójából is kiderül – úgy gondolta, hogy a deportálások alól mentességet kapott feleségét és annak szüleit biztonságosabb helyen tudhatja Budapesten. A háború utáni hazatérése azonban áthághatatlannak látszó akadályokba ütközött: a kibontakozó új magyar politikai életben vállalt szerepe miatt olyan támadások érték a romániai sajtóban, másfelől olyan minősítésekkel „értékelték” korábbi írói munkásságát és az 1944 előtti közéleti szerepvállalását, hogy egészen a Sztálin halála után bekövetkezett „olvadás”-ig nem kockáztathatta a hazatérést. Erre ugyan mégis sor került 1955-ben, majd 1956 őszén, sőt ekkor visszhangos írói bemutatkozásokra is Marosvásárhelyen és Kolozsváron, s tervbe került újabb műveinek kiadása is. Az 1956-os magyar forradalom idején játszott közéleti szerepe okán azonban (a Magyar fohász, illetve a Magyar Írószövetség hivatalos nyilatkozatává vált Gond és hitvallás miatt egyfelől a magyar állambiztonsági szervek tanúsítottak iránta különös érdeklődést, másfelől – a Bolyai Egyetemen 1956. október 17-én lezajlott találkozót követően – a Szekuritáté. Így aztán, mint annyi sok más, akkoriban született ígéretes terv, műveiben történő hazatérése is elmaradt.

És ezt csak halála és test szerinti végső hazatérése tette lehetővé: 1968-ban megjelent – Sütő András válogatásában, Szervátiusz Tibor kiváló borítójával – egy novelláskötete, a Rendes feltámadás, és a Drámák sorozatban az Énekes madár, 1970-ben a kolozsvári Dacia Kiadónál pedig az Ábel a rengetegben, majd 1972-ben a Bölcső és bagoly, mindkettő a Tanulók Könyvtára sorozatban, Izsák József bevezető tanulmányaival. Ő különben Tamásiról már 1969-ben írt egy kismonográfiát is.

Ilyen előzmények után körvonalazódhatott a Kriterionnál, a Romániai Magyar Írók sorozaton belül egy nagyobb vállalkozás, egy Tamási Áron-életműsorozat. Az ebben megjelent kötetek kiadástörténetét szeretném az alábbiakban felidézni – különös tekintettel arra, miképpen viszonyult a cenzúra abban az időben az író szövegeihez.

Úttörés az Ábellel

A Romániai Magyar Írók sorozat belső rendje szerint a sorozatba bekerült írói életművek első kötetében átfogó tanulmánynak kellett készülnie a kiadásra kerülő íróról-költőről, s ezt követően alakulhatott ki az eltervezett belső életműsorozat. Ennek a tanulmánynak a megírását a kiadó reám bízta, s az Ábel-trilógia 1973-ban ezzel a tanulmánnyal meg is jelent. Hogy mit ér, azt nem az én tisztem minősíteni, pláne közel ötven év távlatából. A szöveggel viszont nem volt különösebb gond: azt a magyarországi cenzúra-­elvárásoknak engedve már korábban „szalonképes” formába öntötte maga Tamási Áron, a Szépirodalmi Kiadónál 1960-ban megjelent kiadás számára. De egy mondat azért mégis maradt benne, amellyel meggyűlt a bajunk: éspedig mindjárt a trianoni változást és így Ábel sorsát is időben elhelyező első mondat. Az pedig az 1933-as első kiadásban, és sokáig a későbbiekben is így hangzott:

„Egy esztendőre rá, hogy a románok kézhez vettek minket, az én életemben is igen nagy fordulat állott bé.”

Ez az indítás alakult át a Szépirodalmi Kiadónál megjelent új kiadásban a következőképpen:

„Abban a nevezetes ezerkilencszáz és huszadik évben, vagyis egy esztendőre rá, hogy a románok kézhez vettek minket, székelyeket, az én életemben még külön is igen nagy fordulat állott bé.”

A mi cenzoraink azonban érzékenyek voltak az „áthallásokra”, s a Tamási Áronnéval, Ágotával való egyezkedés eredményeként így született meg a Kriterionnál 1973-ban a megjelent Ábel nevezetes első mondatának Romániában akkor „szalonképes” változata:

„Abban a nevezetes ezerkilencszáz és huszadik évben az én életemben is igen nagy fordulat állott bé.”

A kötet – ma már hihetetlennek tűnik, de ott szerepel az 1973. évi Kriterion-katalógusban – 45 000 példányban jelent meg. De ennek az indulásnak számomra volt még egy nagy hozadéka: ekkor kerültem közelebbi kapcsolatba Tamási Áron özvegyével, Ágotával, aki aztán a további Tamási-kötetek előkészítése során, mint az életmű lelkiismeretes gondozója és a Petőfi Irodalmi Múzeum kutatója, nagy segítségemre volt nem csak a felmerült filológiai problémák tisztázásában, hanem a sorban következő, Zeng a magosság című novelláskötetnek (1980), majd az 1923–1940 közötti időszak publicisztikájából összeállt Tiszta beszédnek (1981) a véglegesítésében, rendelkezésünkre bocsátva a teljes Tamási-életművet átfogó, általa összeállított bibliográfiát.

Gyötrelmes folytatás

A sorozat második köteteként 1976-ban az önéletrajzi fogantatású írásokat egy kötetbe foglaló kötet következett, amely A bölcső és környéke címet kapta, benne a Szülőföldem, a Bölcső és bagoly és a Vadrózsa ága. Csakhogy amit a Szülőföldem szövegében 1939-ben az akkori román cenzúra szó nélkül átengedett, annak forgalomba kerüléséről 1976-ban, az akkori Romániában szó sem lehetett: a „régi román világ” megannyi jellemző részlete (az utazás Kolozsvártól Udvarhelyig), azokkal a részletekkel, amelyekkel annak idején Tamási Áron oly színesen megírta, kiadhatatlan volt.

A kötet szerkesztői példányát annak idején – az utókorra gondolva, de a magam filológus-lelkiismeretét is nyugtatandó – „preparáltam”, azaz visszaírtam belé a cenzúra áldozatául esett szövegrészeket, s ez ma is őrzi annak a nyomát, miképpen torzult el Tamási szövege.

Első menetben a kifogások jó néhány nagyobb szövegrészt érintettek, főképp az első részben, amelyben az író hazafelé utazásának eseményeit idézi fel, Kolozsvártól a Székelyudvarhelyre érkezésig. Az utazás néhány epizódja ugyanis igencsak sértette a közel 40 évvel későbbi cenzor fülét.

Kezdődött a fennakadás mindjárt a kolozsvári állomáson azzal az epizóddal, amelyben a hordárnak az újságírói szabadjeggyel I. osztályra felszálló író iránt megváltozott magatartását villantja fel, aztán folytatódott ott, ahol Tamási a segesvár–udvarhelyi kisvonat fülkéjébe melléje felszálló – s feltételezhetően a „kultúrzóná”-nak kijelölt székely városba utazó – román fiatalember láttán támadt gondolatait idézi vissza. Ideiktatom ízelítőül az inkriminált szöveg egy részét:

„Valahogy eszembe jut, hogy a román hivatalos közművelődés kultúrzónának jelölte ki a tiszta Székelyföldet, mert égetően fontos feladatnak tartotta, hogy az ország eme részében fokozott irammal terjesszék a román kultúrát. Keresem magamban, hogy honnét jutnak effélék az eszembe, éppen most; aztán rájövök, hogy az útitársam idézte fel ezt a gondolatot. Valóban olyan ő, mint aki küldetésszerűen megy a zóna felé, amelybe én is tartozom. De én még zónátlan időben születtem és nőttem fel: olyan esztendőkben, amikor közművelődés dolgában válogatás nem volt.

Bezzeg most, zóna tekintetében kedvencek lettünk!

Különben rokonszenvvel igyekszem nézni ezt a fiatalembert s elgondolom magamban, hogy az ő feladata sem lehet valami könnyű, mint ahogy mindenféle feladat nehéz. Mondják ugyan, hogy kétszeresen fizetik az ilyen kultúrzónás szellemi erőket, de ezen az én útitársamon nem látszik kereken mind a kettő…”

Aztán az író megérkezik Székelyudvarhelyre, s amíg testvéreire vár, a városban sétálgatva, szemébe ötlik a változás, amelynek jelei szintén zavarták a cenzort. Ki is húzatta őket:

„Őgyeleg egy-egy diák is, de nem tudom a forma-sapkájuk után, hogy melyik az én utódom a katolikus gimnáziumban, s melyik a román líceum növendéke. Bezzeg a mi időnkben báránybőr sapkát viseltünk télen, s ilyenkor tavasszal kalapot, ha volt. S a román embert szinte csodának néztük, ha nagyritkán eléfordult egy-egy. Most román gimnázium van itt, s növendék elegendő, csak az ember azt nem tudja, honnét verődnek össze, hiszen a megye lakossága kilencvenöt százalékban mind székely most is. Igaz, a tisztviselők, s kiknek általában az állam ad kenyeret, azok mind románok. Ezeknek gyermekeiből gyűl össze jórészt a létszám; aztán ingyeneseket is hoznak, úgy hallom, s magyarok is adják ide elvétve gyermeküket.”

Folytathatnám az idézetek felsorakoztatását, de talán ennyi is érzékelteti azt, mi is bántotta a cenzor szemét.

A hozzám visszaküldött kéziratnak ebben az első részében annyi volt a „törlendő”-nek ítélt szövegrész, hogy én inkább vállaltam a Szülőföldem teljes első részének elhagyását, mint hogy összevissza faragjam a szöveget.

Persze a további részekben is akadtak megpirosceruzázott szövegrészek, amelyekben némely jelzőknek, néhány szavas szövegrészecskének még a helyét – a „mundér becsületé”-nek a romjait védve megjelölő szögletes zárójelt a három ponttal – is törölni kellett.

Hogy mire volt érzékeny az 1976-os cenzúra, azt ismét egyetlen szövegrésszel próbálom érzékeltetni. (Az idézetben kövérrel emelem ki a törölt szavakat, szövegrészeket.)

„…a történet, amelyet elbeszélt János bácsi, újult erővel juttatja eszembe, amiket nemzetem manapság lázasan hordoz. Utána azonban hálával és bizakodással gondolok a népre, amely ezer esztendőn keresztül védte földjét és őrizte lányait. Együttesen és faluk szerint is külön. Csak az a réteg, amely a nép felett áll és állítólag vezérli őt: csak az nem védte gazdaságát és az nem őrizte lányát. Bizony két utat járt a kétféle magyarság, s akik most ennek az eredményét látjuk, félelem és kétség kínoz minket, hogy mit hoz a jövendő. Sokan keressük, nyíltan és titokban, a megtisztulás útját: s annyit máris biztosan tudunk, hogy a kétféle magyarság közül helyesebben a nép cselekedett. Pedig őt nem tanították történetírók, mint az úri magyarokat, sem filozófusok és más tudósok.

Mit csináljunk tehát?

Gondolom, forduljunk vissza a néphez és tanuljuk meg tőle, ami jó. S ami jót tanulunk, tömjük bé azzal a szakadékot, amely sötéten tátong a két magyar közt. Jobb, ha ezenmódúlag mi csináljuk ezt, minthogy álorcás idegenek mérges jelszavakat ültessenek a szakadékba. Pedig ma ez történik. S holnap talán már holttestek hullanak a két magyar közé, s akkor temető fogja elválasztani azokat, akiknek jó és közös sors szerint egymáshoz kéne tartozniok.”

A kötet másik két darabjával, a Bölcső és bagollyal és a Vadrózsa ágával nem volt baj. A példányszám (37 500) pedig jelezte, hogy az érdeklődés változatlan. Az eljárásért azonban komoly – és megérdemelt – szidást kaptam Sütő Andrástól.

A harmadik kötet Zeng a magosság címmel Tamási Áron novelláiból nyújtott eléggé bő válogatást. Példányszáma megsínylette ugyan az időközben elrendelt papír-korlátozást, de így is 30 000-re kerekedett.

Bújócska tiltott fogalmak körül

A negyedik kötet, a Tamási Áron publicisztikai írásait tartalmazó Tiszta beszéd bizonyos szempontból kedvezőbb körülmények között jelent meg. Néhány évvel azelőtt került ugyanis a megemlékezések középpontjába az 1937-es Vásárhelyi Találkozó, amelynek létrejöttében és menetében a már korábban meghatározó közéleti szerepet vállaló Tamásinak kulcsszerepe volt, másfelől akkor még élt az az elbizonytalanodás, ami a Ceaușescu által nagy hévvel beharangozott „cenzúra eltörlése” nyomán az „illetékes elvtársak”-ba befészkelte magát.

A kezdeményezés a Bernáth Ernőé volt, ő, mint a Tamási számos cikkének otthont adó Brassói Lapok egykori szerkesztője, gyűjtötte be a kiadás alapjául szolgáló kézirat anyagát, és ehhez nyújtott nagy segítséget bibliográfiájának Tamási publicisztikáját számba vevő részével Tamási Áronné. Én csak szerkesztőként segítettem be a kötet anyagának véglegesítésébe.

A Tamási Áron írói pályájának olykor igen fontos „közírói” vonulatából persze eleve csak az 1940-ig terjedő időszakot vállalhatta a kötet, amelybe azonban az akkori húsz esztendő majdnem minden fontos írását sikerült beválogatni. Nemcsak az irodalmi örökség-rész újrafelfedezése volt ez a kötet, hanem Tamási írói elkötelezettségének tanúságaként jelzés is arra, amit „az idő” az írótól a kisebbségi sorsban elvár. A húszas-harmincas évek megannyi kisebbségi gondja-feladata látszott újra előjönni (vagy legalábbis körvonalazódni) akkor, az 1980-as évek fordulóján, s a kötetnek, amely üzenetszerűen is a Tiszta beszéd címet kapta, meg is volt a várt visszhangja (bár azt nem igazán tükrözte a kiadásnak a „papírkorlátozás” ürügyén lefaragott 10 000-es példányszáma).

Persze bizonyos kompromisszumok nélkül ez sem ment. Aki ma kézbe veszi ezt az 1981-es kötetet, s összeveti a Tamási Áron teljes publicisztikai termését tartalmazó, Nagy Pál által mintaszerűen sajtó alá rendezett, s a budapesti Palatinus kiadó által 2000–2003 között megjelentetett legújabbakkal (Gondolat és árvaság. 1923–1935, Szellemi őrség. 1936–1965, Emberi szavak. Beszélgetések, vallomások, naplójegyzetek), egyúttal arról is képet alkothat, mi mindentől félt az akkori Hatalom.

Nem szerették például azt, ha Tamási Áron arra utalt, hogy a trianoni döntés a magyarság számára fájdalmat jelentett. Azon is fennakadtak, ahogyan ő a magyarság közép-európai hivatását és az ebből következő elvárásokat fejtegette. Irgalmatlanul kihúzták azokat a félmondatokat, amelyekben kimondta, hogy a magyar irodalom a politikai határok által elválasztva is összetartozik (ez már a Magyar Írószövetség által 1968-ban kinyilatkoztatott „kettős kötődés – kettős felelősség” tétel ingerült romániai visszhangja óta fekete pontnak számított). Ezért töröltetett például a következő szövegrész:

„Valljuk-e és hirdetjük-e azt a szellemi közösséget, amely a világon szétszórtan élő magyarokat egybekapcsolja és egy lelki impériumban egyesíti?

Én vallom ezt és hirdetem is. De nem is azon van a hangsúly, hogy én vallom és hirdetem, hanem azon, hogy hitem szerint minden becsületes magyar ember ennek a szellemi közösségnek az alapján áll. Sorsdöntően fontos, hogy ennek az alapján álljon, mert a politikai nemzet európai szerepét s még fokozottabb mértékben a Duna menti szerepét a szellemi nemzet értékei és erkölcsi ereje fogják végül meghatározni.”

De a néhány évvel korábban még nagy politikai hátszéllel felmagasztalt Vásárhelyi Találkozót is csak megcenzúrázva vállalta a rendszer. A cenzor piros ceruzájának például áldozatául esett mindenestől egy olyan szövegrész, amelyben Tamási Áron, pontokba szedve, a nevezetes Vásárhelyi Hitvallás lényegét 1937-ben összefoglalta, s benne a románsággal való „testvéri együttélés és megbékülés” feltételeit is megfogalmazta:

„1. A közép-európai magyarság egyetlen nyelvi és kultúrközösséget képez, melynek a romániai magyarság is alkotó része.

2. A romániai magyarság és annak itt (Marosvásárhelyen) összegyűlt ifjúsága a román néppel való testvéri együttélés és megbékülés szükségességét vallja, és ennek megteremtésére őszinte készségét és tiszta szándékát hangsúlyozza. Teszi ezt annál is inkább, mert meggyőződése szerint a román és magyar népre a Duna-medencében magasabb rendű közös hivatás vár.

3. A román nép és a romániai magyarság közötti békés együttélésnek mindenekelőtt álló feltétele az, hogy az állam biztosítsa a magyarság népképviseleti jogait, úgy is, mint állampolgársági egyedeknek, s úgy is, mint nemzeti közösségnek.

4. Az erdélyi magyar népkisebbségi élet irányítása csakis a keresztény erkölcs és demokratikus nemzeti követelmények szerint történhet.

5. A Vásárhelyi Találkozón megjelent magyar fiatalság az erkölcsi megigazulásban és szellemi megnemesedésben, a nemzeti öntudat fokozásában és az alkotóerők becsületes összefogásában látja jövőnk egyedüli útját. Elítéli azt a szellemet, amely személyi torzsalkodásokkal, mindenki elgáncsolásával és az építő erők megbontásával akadályozza meg a kibontakozás útját.”

És volt néhány olyan írás, amelyeket oly mértékben kellett volna megcsonkítanunk, hogy azt már a Szülőföldemmel bűnbe esve sem vállalhattuk. Ezért aztán olyan írások, mint Az igazi író feladata és a politika, Magyar sorskérdések, Népi szellemet a Duna mentén, Isten velünk és mindenki ellenünk, csak a kötet jegyzetanyagába kerülhettek be – legalább néhány, ott beidézett fontos gondolat erejéig.

Amikor a kiadó ilyen húzásokkal szembesül, fel kell tennie magában a kérdést: vállalhatók-e ezek a szövegcsonkítások? Akkor úgy éreztük, vállalnunk kell őket, hiszen az a szemlélet, amely a kipécézett szavakban, kifejezésekben, szövegrészekben megfogalmazást nyert, szellemét illetően tulajdonképpen benne van az egész Tamási-publicisztikában, s a Tiszta beszéd figyelmes olvasója azt is ki tudja olvasni a szövegből, ami expressis verbis hiányzik belőle.

Mentségnek talán elfogadható ez, mert nehéz elképzelni az akkori kisebbségi köztudatunkat Tamási Áron nélkül.

Ma azonban már másképpen ítélik meg az efféle kompromisszumokat.

‍