Sztrigoj a hálóban

Ahogy teltek az évek, Sábán egyre nehezebben bírta előcsalogatni emlékezete rejtett zugaiból az anyja vonásait, amelyek Budán aztán már végképp kikoptak belőle. Ha behunyta a szemét, eleinte látta maga előtt az asszony sudár, szálfaegyenes alakját, egy ideig még a mozgását és a járását is föl bírta idézni, ám az arcát egyre kevésbé. A hangjára sem emlékezett. Azt tudta, hogy szokatlanul magas nő volt: termetével (de sok más dologban is) nemegyszer a férfiak fölé nőtt, akikben éppen ezért gyakorta meghökkenést, sőt riadalmat keltett, amit csúfolkodó és tiszteletlen megjegyzésekkel igyekeztek palástolni. Hogy az ebből adódó összezördüléseket elkerülje, Bali bég arra törekedett, hogy a felesége minél kevesebbet, a többi nőnél is ritkábban mutatkozzék az utcán. Amúgy se volt ilyesmire szükség: a piacolást és az egyéb beszerzéseket elvégezték a szolgák – akkor még elég sok volt belőlük, tekintélyes méretű háztartást vezettek, nem úgy, mint sok esztendővel később Budán –, amikor meg a dzsámiba mentek, soha nem a főúton haladtak, a tömeggel együtt, hanem mellékutcákon, mintha rosszban sántikálnának.

Ha Sábánnak pontosan működött volna az emlékezete, fölidézhette volna, hogy az anyjának hosszú, egyenes szálú, fekete haja volt, és markáns, erőteljes vonásai, valamint mély hangja, amilyen időnként úgy búgott, akár egy távoli hajó kürtje a Márvány-tengeren. Később, amikor már megvolt az elegendő esze ahhoz, hogy az ilyesmit fölfogja, az apja elmondta neki, hogy az anyja egy, a birodalomtól északra eső, a fényességes padisahhoz régóta hű országban született, amelyet Sábán anyjához hasonlóan magas termetű, erőteljes testalkatú emberek laknak. Ráadásul abból a családból származott, amelynek tagjai – amikor éppen nem hányták kardélre egymást, és persze amikor a szultán erre engedélyt adott – a tartomány trónusán ültek. Ioana (ez volt Sábán anyjának a neve) ajándékként került Isztambulba, akkor, amikor ez a vazallus ország átmenetileg nem akarta magát a szultán alattvalójának elismerni, ezért a fényességes padisah kénytelen volt keményen megbüntetni őket. Sábán anyja az ottaniak kiengesztelő ajándékának a része volt, kicsiny korától fogva a szultán udvarában nevelkedett, majd őfelsége nagy kegyesen Bali bégnek ajándékozta.

Ugyanúgy, ahogyan az anyja vonásait és hangját nem tudta maga elé idézni, Sábán az évek múlásával nem látta a dzsinneket sem, akikkel pedig – erre biztosan emlékezett – gyermekéveiben gyakorta találkozott. Jószerivel mindjárt életének első lépéseitől kezdve a dzsinnekkel együtt ismerte meg a világot, és nagyon csodálkozott, amikor rá kellett döbbennie arra, hogy azok nincsenek ott mindenki szeme előtt. Holott ő tisztán látta őket mindenütt: odakint, az utcán, ahogy az emberek között jártak-keltek, anélkül, hogy azok tudomást vennének róluk, a házban, amelyben velük együtt egy egész dzsinncsalád is lakott, és ugyanúgy élték az életüket, ahogyan ők, valamint a hálószobájában, még csecsemőként is, amikor az anyja a bölcsőjét ringatta, közben egy messze földről származó dalt dúdolt neki, Sábán pedig az anyja mögé nézve bámulta a mögötte fölsorakozó szellemlényeket.

– Tudom, hogy látod őket, Sábán – mondta neki ilyenkor az anyja. – Egykor én is láttam. Mostanra már nem, de érzem, hogy itt vannak. Nem kell félned tőlük. Ők is a világ részei, akkor is, ha más módon, mint mi.

Ioana nemcsak magas, de erős asszony is volt, akiről szálfaegyenes termetét tekintve és nyugodt, soha föl nem emelt hangját hallva azt lehetett volna gondolni, hogy semmiféle baj nem érheti soha. Mégis, egyszer csak hirtelen ágynak esett, és többet nem is kelt föl. Bali bég javasembereket és orvosokat hívott, ám azok csupán a fejüket csóválták, amint Ioanát meglátták. Ugyanígy tett a Topkapi Szeráj nagy hírű arab orvosa is, aki a szultán parancsára kereste föl házukat, ám amint megpillantotta a beteget, fejét lehajtva és idegesen, ismeretlen szavakat mormolva sietve távozott. Ioana döbbenetes gyorsasággal zsugorodni kezdett. Bőre megsápadt, haja megfakult, tekintetéből kiveszett a csillogás. Napról napra, óráról órára látható módon fogyott belőle az erő. Étvágytalan lett, hiába tukmálták belé az orvosok és Bali bég is, se ételt, se italt nem fogadott el. Életének utolsó néhány napja úgy telt el, hogy mozdulatlanul feküdt a bespalettázott szobában, tekintetét a plafonra szegezte, és zihálva, kapkodva, időnként furcsa, mélyről jövő mormogások kíséretében kapkodta a levegőt.

Bár nem engedték, sőt az apja egyenesen arra utasította, hogy tartsa távol magát tőle, Sábán néha a szolgák éberségét kijátszva mégis belopózott a hálószobába, amelynek levegője a betegség orrfacsaró bűzével volt tele, és olyan sötét volt benne, hogy Sábán nem látott semmit, csupán az anyja szemét, amely úgy izzott, akár a kihunyni készülő parázs. Sábánt megbabonázta ez a tekintet: teljesen más volt, mint korábban. Régebben fekete volt, de nem bántóan, hanem puhán, bársonyosan, védelmet nyújtóan fekete – most viszont riasztóan vörös. Akárhányszor látta, mindig félelmet keltett Sábánban, mégse bírta elfordítani a fejét, egyre csak ezeket a vöröslő, furcsa szemeket bámulta, és közben olyan érzése volt, mintha az, aki az ágyban fekszik – a kinti forróság ellenére reá dobált takarók alatt is reszketve –, nem is az anyja lenne, hanem valami távoli, ismeretlen világból származó lény.

Egyszer Sábánnak pont sikerült néhány tiszta pillanatot elkapnia. A vörösség akkor hirtelen kihunyt, és az anyja nem a plafont, hanem őt, a fiát nézte.

– Sábán – ahogy Iona váratlanul megszólította, Sábán összerezzent, mint akit rajtakapnak valamin –, kerüld el ezt a szobát. Nem akarom, hogy a sztrigoj, aki éjjelente idejár, találkozzon veled, és végül neked is azt a sorsot adja, amelyet nekem. Kérlek szépen, tartsd magad minél távolabb tőlem. Nekem már úgyis végem. Te viszont jegyezd meg jól, fiam, hogy amint az írva van, a menny és a pokol létezik, és nagyon erősnek kell lennünk és állhatatosan követnünk kell Isten üzenetét ahhoz, hogy ne tántorítsanak el utunkról a gonosz erők.

Olyan keményen és határozottan mondta ezt az anyja, hogy Sábán önkéntelenül is hátrébb lépett. Nem nagyon értette, miről beszél, de ez a pár mondat akkora erővel vésődött az agyába, hogy évekkel később is szóról szóra föl tudta idézni őket. Így aztán azon a végtelenbe nyúló késő őszi, budai estén, amikor az apjával olyan dolgokról esett szó közöttük, amelyekről se azelőtt, se később soha, Sábán föltette a kérdést Bali bégnek, hogy tudja-e, mi az a sztrigoj, és hogy voltaképpen miféle betegség sorvasztotta el az addig oly erős és megrendíthetetlennek tűnő Ioanát, aki akár a rajta kuncogó és a reá ujjal mutogató férfiakkal is elbírt volna.

– Sztrigoj – ismételte a szót félhangosan, érezhetően félve Bali bég, és mielőtt hosszabban válaszolt volna, perceken keresztül csak a szakállát simogatta. Látszott rajta, hogy erősen gondolkodik, mintha ügyelni akarna arra, hogy mit fog és miként fogja azt mondani. Közben kopasz fején csillogtak a falon lévő olajmécsesek fényei, és az apja háta mögött táncot járó árnyakat látva Sábán akár azt is hihette volna, hogy ismét megjelentek gyermekkorának dzsinnjei. – A különböző népek különféle módokon hiszik Istent – mondta végül Bali bég, már erőteljesebb hangon, ám tekintetét nem a fiára, hanem valahova a mögé, a messzeségbe szegezte. – Ki-ki a saját véleménye, hagyománya és elképzelése szerint. Ezek a módok olykor hamisak, máskor meg vitatkoznak egymással, és nem egyszer ellenségei is lesznek egymásnak. Abban azonban valamennyi vélekedés egyetért, hogy azon a világon túl, amelyben nap mint nap élünk és mozgunk, és amelyet napról napra, de óráról órára és percről percre is megtapasztalunk, létezik egy másik valóság, amely számunkra elképzelhetetlen és fölfoghatatlan teremtményekkel van tele. A mi tudósaink szerint ezeket a teremtményeket ugyanúgy Isten hozta létre, mégpedig tűzből, amelynek nem volt füstje, hasonlatosan ahhoz, ahogy bennünket, embereket formált meg agyagból. Vannak azonban népek, amelyek úgy vélik, hogy ezek a lények Isten ellenségei, és az ő országuk örök harcban áll Isten országával. Anyád egy olyan népből származott, amely ugyancsak ebben hitt. Az ő szülőföldjén ezeket a lényeket sztrigojnak nevezik, és anyádnak az volt a meggyőződése (és bizonyára nem ok nélkül gondolta ezt), hogy a betegségét, amely végül a halálához vezetett, egy ilyen lény okozta. Tudod, fiam, sokan úgy tartják, hogy minden embernek van egy saját, személyes, láthatatlan dzsinnje, aki árnyékként követi lépéseit. A sztrigoj anyád népének vélekedése szerint egy különösen gonosz dzsinn, aki a szó szoros értelmében kiszívja az életet az emberekből. Anyád léptei nyomába pedig sajnos egy ilyen lény szegődött.

Sábán megborzongott. Napok óta hol gyöngébben, cseperészve, esetleg szitálva, hol erősebben, szakadatlan zápor formájában esett az eső. Most éppen megint hangosan kopogott az utca kövén, ráadásul föltámadt a szél, rázta az ablakot, és a házba is beférkőz­vén úgy süvített keresztül az ajtó résein, akár egy másik világból érkezett jeges fuvallat.

– És gondolod, hogy egy ilyen sztrigoj vette el anyám életét? – kérdezte Sábán, nagyon ügyelvén arra, hogy ne remegjen meg közben a hangja.

– Mondtam az előbb, fiam, hogy létezik egy számunkra ismeretlen világ, telis-tele olyan lényekkel, akiket mi nem érzékelünk, ők azonban látnak bennünket, és amennyiben nem vagyunk elég erősek, azt teszik velünk, amit csak akarnak. A dzsinnek között van gonosz és jó egyaránt. Azt is mondják róluk, hogy némelyik képes piócaként rátapadni az emberre, és elszívni annak minden erejét. Miután a szultán udvarába került, anyád még gyermekként fölvette az igaz hitet, ám ez nem jelenti azt, hogy a lelke kellően megerősödött ahhoz, hogy képes lett volna ellenállni egy gonosz dzsinn, vagy ahogy ő mondta: sztrigoj támadásának.

– Te láttad ezt a dzsinnt?

– Nem láttam – Bali bég hangja egyszeriben ingerültté vált. – Ezek a lények nem fedik föl magukat mindenki előtt. De nem is kívántam őt látni. Az ember tartsa magát tőlük minél messzibbre, és maradjon csak abban a világban, ahová elrendeltetése szerint tartozik. Ezt jól vésd az eszedbe, Sábán! Ezért is parancsoltam annak idején neked, hogy miután anyád megbetegedett, ne lépd át annak a szobának a küszöbét. Nem hallgattál rám, és hálásnak kell lennünk Istennek azért, amiért nem lett belőle nagyobb baj. És most elég legyen ebből. Épp eleget fecsegtünk ezekről az ügyekről. Nekünk az a dolgunk, hogy kövessük Isten utasításait, egyébiránt pedig végezzük azt a feladatot, amelyet ránk bíztak. És most, hogy kitisztuljon a nehéz gondolatoktól a fejünk, menjünk imádkozni. Amúgy is ideje van.

Így is tettek. És amikor végeztek az esti négy meghajlással, Bali bég nem sokkal utána álomra hajtotta a fejét. Amióta Isztambulból Budára kerültek, ahol a szultán akaratának megfelelően átvette a vilajet defterdárjának nehéz és felelősségteljes tisztségét, Sábán apja rengeteget dolgozott, hogy elődjei hanyag és gondatlan munkáját rendbe tegye, úgyhogy a nap végére mindig teljesen elfáradt. Sábán viszont még sokáig nem tudott elaludni. Odakünn változatlanul egyre csak esett az eső, és rázta a spalettákat a szél. Hiába telt már el számottevő idő azóta, hogy beköltöztek a budai városmagnak otthont adó hosszúkás fennsík északi csücskébe, még mindig képtelenek voltak megszokni az isztambulinál jóval mostohább időjárást. Különösen a nyálkás és ködös ősz volt igazán elkeserítő.

A szél süvítésébe viszont mintha valami más hang is keveredett volna: egy semmi máshoz nem hasonlító, démoni kacajé. A Fethijje bég dzsámijának közelében működő mektebben (azaz elemi iskolában) Arszlán tanító bottal verte a nebulók fejébe a tudást. Beleértve Sábánt is, akinek az apja azt kérte a tanítótól, hogy a budai defterdár fiával se kivételezzen. („A húsa a tiéd, a csontja azonban az enyém” – intette Bali bég Arszlánt, jelezvén, hogy elagyabugyálhatja a fiát, arra azonban legyen gondja, hogy csontja ne törjön. Azt ugyanis a világért se akarta, hogy a fiából nyomorék legyen. A magas tisztségek betöltéséhez fontos a jó megjelenés. Kell, hogy az emberek ne csak féljék uraikat, hanem fölnézzenek rájuk és csodálják őket.) A tanító pedig időnként hátborzongató történeteket mesélt egy bizonyos, Karóbahúzóként emlegetett fejedelemről, aki egy Budáról keletre eső, a hegyek mögött elterülő országban uralkodott, és hol a török szultán, hol a magyar király kegye között lavírozott, mígnem utóbbi megunta az állandó köpönyegforgatást, és láncra verve hozta őt Budára.

– A korán sötétedő, hideg estéken manapság is lehet hallani ennek a démoni fejedelemnek a kacagását – Arszlán tanító rendre ezzel zárta ezeket a történeteket. Sábán pedig, miközben az atyja hortyogását hallgatta a szomszéd hálóból, nem tudott megszabadulni attól a nyomasztó gondolattól, hogy neki ehhez a Karóbahúzóhoz köze lehet. Jó darabig nem is merte a szemét becsukni, mert bár a kacajt nem lehetett mindig hallani, attól tartott, hogy a reá szegeződő, vörösen izzó tekintetektől úgyse bír majd aludni.