Szigetek a hömpölygésben – Interjú Balázs Imre József költővel, irodalomtörténésszel
XXXIV. ÉVFOLYAM 2023. 9. (863.) SZÁM – MÁJUS 10.„Mi volna a legjobb mértékegysége a fejnek mi a legpon- / tosabb jelző arra ami benne van egy sziget amit körülfolynak a mondatok ” – olvashatjuk legújabb, Éjszakák a zenben című könyvedben. Akár a kötet hívószavait is kiolvashatnánk az idézett részből: egyfajta utazás ez a kötet (és a Jung a gépteremben is) valahol a koponyád/koponyánk körül, amelyben nemcsak a szürrealizmus a meghatározó, hanem valamiképp a szigetlét, a nyelvhez vagy nyelv nélküli létünkhöz való viszonyunk is, amellyel megpróbáljuk leírni álmainkat, emlékeinket, önmagunkat. Milyen mértékegységgel utaztál a zen mélyére, s mit találtál ott?
A nyelv nélküli létet említetted, és azt hiszem, valóban ez volt az egyik kiindulópont. Van az a megközelítése a dolgoknak, amelyik szerint minden szöveg, mindenhez szövegként férünk hozzá. Csakhogy a magamfajta, alapból inkább hallgatagabb emberek számára ez nem ennyire egyértelmű. Úgyhogy keresem, figyelem azokat a helyeket, ahol nincsen nyelv, amelyeket inkább csak körülhömpölyög a nyelv, nevezhetjük ezeket akár szigeteknek, archetípusoknak, képi intuícióknak is. A tévedés esélye talán ott van, ahol abszolutizálni próbálunk (például hogy csak a szöveg a fontos vagy csak a kép a fontos), és akkor, helyesbítésképpen a dialóguslehetőségek feltárása, az egyensúly keresése válik relevánssá. Ebből persze úgy tűnhet, mintha a verseskötetemben teoretikus problémákat akartam volna megoldani, holott lehet, hogy csak arról van szó, hogy érdekel a zen csendje, és úgy általában a nyugalom. A huszonegyedik századi életformánk a hömpölygésről szól, de kellenek a szigetek.
Nyolc évvel ezelőtt jelent meg a Jung a gépteremben – a két kötet valamiképp együtt olvasható – ez alatt a nyolc év alatt viszont, ha jól számolom, több mint 10 köteted látott napvilágot: szövegkiadások, szerkesztett és tanulmánykötetek, gyerekirodalom: nyilván adja magát a kérdés, hogy lehet ezt az utazást szusszal bírni?
Lehet, hogy ez soknak látszik, de én mégis inkább a természetes növekedéseket, ritmusokat érzékelem az egyes kötetek esetében: vannak köztük olyanok, amelyek tíz évig készültek, vannak, amelyek mondjuk hét évig, vagy vannak nagyon koncentrált projektek is, amelyek akár egyetlen év alatt is eljutnak a kötetformáig. Úgyhogy van ebben sok ötletszerűség is – azzal foglalkozom, amihez éppen kedvem van, ami éppen fontosnak tűnik, másrészt mondhatom azt is, hogy azt kerekítem le, ahol azt érzem, valamiképpen megérett az anyag. A két verseskötet között eltelt nyolc évet például belülről úgy éltem meg, hogy időt adtam egy újabb anyagnak – persze közben foglalkoztam az egyéb dolgaimmal is, ezekből is lettek könyvek. Nem hiszem, hogy a multitasking korszakában különösebben magyarázatra szorulna az, hogy valaki sokféle dolgot csinál. Az egyetemi oktatói munkát például viszonylag konzervatív foglalatosságként könyvelik el, de ha azt veszem, hogy a bölcsészkaron hat különböző tantárgyat tanítok, önmagában már az is egyfajta multitasking.
Nemcsak a két verseskötet olvasható együtt, hanem a szerkesztett vagy tanulmányköteteid is: sokat foglalkoztál a szürrealizmussal, az avantgárd költészettel. Mi volt előbb, az irodalomtudós érdeklődése az avantgárd irányzat, illetve a szürrealizmus iránt, vagy a költői nyelv változása, a különböző költészeti hagyományok hatása, az az iránti érdeklődés mozdított el irodalomtörténészként is ebbe az irányba?
Azt hiszem, az olvasói érdeklődés volt végül is a kiindulópont – és ez persze el tud ágazni irodalomtörténészi és alkotói, inspirációkat kereső irányokba is. Az avantgárd költészet már régóta érdekel, de valamikor 2010 körül elég nyilvánvalóan beleszerettem a szürrealizmusba, és egy afféle befelé vezető útvonalként éltem meg, hogy ezzel foglalkozom versben, tanulmányban, fordításokban. Ez a Jung a gépteremben anyagában már ott van szerintem, az új kötetben már csak egységesebb formát öltött. Nyilván nem foglalkoznék ezzel, ha nem érezném, hogy ez sok szempontból bejáratlan útvonal a magyar kultúrában, miközben a franciák, a románok vagy akár egzotikusabb kultúrák számára már belakottabb, sokakat vonzó terep. 2021-re sikerült befejeznem a magyar szürrealizmus történetével kapcsolatos könyvemet, de a nemzetközi összefüggésekről egy újabb könyvet szeretnék írni.
Minek tudható be, hogy a magyar irodalmi kánonból, s főként az erdélyi irodalomról való tudásunkból jelentős részben kimaradt az avantgárd irányzat?
Arra jutottam, hogy az erdélyi kultúra két világháború közötti korszakában, az 1920-as években ugyanúgy ott van az avantgárd, mint a hatvanas-hetvenes évek irodalmi aranykorában – Méliusz József, Szilágyi Domokos, Lászlóffy Aladár, Szőcs Géza, Cselényi Béla és mások szövegeiben. Nem arról van szó tehát, hogy ne lenne jelen az avantgárd, inkább arról, hogy az irodalomtörténet és a kritika kevésbé állítja előtérbe. Valószínűleg azokban a korszakokban, amikor erős nyomásnak, korlátozásnak volt kitéve az erdélyi magyar kultúra, nem tűnt prioritásnak, hogy egyfajta konszenzusokat romboló, azokat kritika alá vonó irányzat legyen előtérben. A mából nézve én mégis azt mondanám, hogy az avantgárd egyik nagy lehetősége éppen ez: a hamis, kiüresedett konformizmusok, a csupán megszokásból és kényelemből hangoztatott szólamok lebontása és kritikája – ami a mindenkori diktatúrák ellen is fordítható természetesen.
A kilencvenes évek közepe óta valamiképp részese vagy az erdélyi irodalmi nyilvánosságnak: LK-hallgatóként, majd a Korunk szerkesztőjeként, egyetemi tanárként, irodalomtörténészként, kritikusként. Hogyan látod, merre alakult az irodalmi nyilvánosság Erdélyben, milyen markáns, a magyarországitól elkülönülő tendenciákat vélsz felfedezni?
Nem feltétlenül arról szóltak az elmúlt évtizedek, hogy a magyarországitól elkülönülő tendenciák jöjjenek létre, sok szempontból integrálódni próbáltunk, egy egységes kulturális tér kialakításával kísérleteztünk. Ilyen értelemben a legfontosabb különbség egyszerűen az intézményesülésről szól: arról, hogy vannak csíkszeredai, vásárhelyi, kolozsvári, váradi, aradi, szatmári, zilahi kiadók, folyóiratok, és mindegyiknek megvan a maga vonzásköre. Kolozsvár helyzete abban sajátos, hogy az utóbbi évtizedben egyértelműen a nagyvárosiasodás irányába mozdult el. Ha Budapest viszonylatában nézzük, Kolozsvár mindenképp tényező, egy relatív centrum: kozmopolita, többnyelvű közegével szerintem a magyar nyilvánosságban jelenleg egyedi.
A Korunk szerepe ’89 előtt meghatározó volt ebben az irodalmi nyilvánosságban – ’89 után, mint minden erdélyi – és nem csak – folyóiratnak meg kellett küzdenie a forráshiánnyal, az olvasók hiányával. Mennyire működik ma a Korunk műhelyjellege, hol helyeznéd el az erdélyi nyilvánosságtérképen, milyen világértelmezést nyújt a tematikus lapszámain keresztül?
A Korunk a rendszerváltás előtt is és azt követően is egyfajta réteglapként próbált jelen lenni a nyilvánosságban, kiemelt szerepe abból eredeztethető, hogy a véleményformáló elit fóruma volt régebben is, és bizonyos értelemben (amennyiben a szakmai szempontok véleményformáló erejében továbbra is bízunk) továbbra is erről szólnak a tematikus számaink. Van egyfajta makacsság a szerkesztőség tagjaiban azzal kapcsolatban, hogy a tudományos eredmények közvetítése, a társadalomtudományi szempontok emészthető formába öntése hosszú távon szemléletformáló lehet. Egyensúlyra törekszünk abban, hogy a kultúra és közélet „nagy témáit”, illetve az innováció, a periféria terepeit is megmutassuk. Legutóbb éppen a rovarokhoz fűződő viszonyunkról szerkesztettem lapszámot – ez lehet, hogy periférikus témának tűnik, de a lapszámba író rovarász szakemberek meggyőztek engem arról, hogy a nagyobb ökológiai rendszerekben a legkisebb élőlényeknek is megvan a maguk szerepe.
Kántor Lajos halála után, ha jól tudom, egyetemi hallgatókkal közösen álltatok neki a hagyaték feldolgozásának. Az erdélyi hagyatékok sorsa igen problémás, ritka alkalom, hogy egy hagyaték itthon marad, feldolgozható, kutatható. A Kántor Lajosé különösen fontos – abból, ami az eddigi kutatásokból látszik, hogy véled, milyen „alternatív” irodalomkép fog kibontakozni a hagyatékból? Mi az, amiben kiegészítheti a ’89 előtti-utáni irodalomról való tudásunkat?
Már az avantgárd kutatása kapcsán ráéreztem arra, hogy az új összefüggéseket hozó irodalomtörténeti eredmények nem képzelhetőek el a hagyatékokban, archívumokban való búvárkodás nélkül. Kántor Lajos halála után viszont egészen egyszerűen megkerülhetetlenné vált számomra a kérdés: közelről követhettem, mi történik, mi történhet egy hagyatékkal, és igyekeztem a diákjaimmal együtt aktív alakítójává válni ennek a történetnek, a lehetőségekhez mérten. Kántor Lajos hagyatéka bizonyos értelemben jellegzetes példája annak, mi mindenhez kapcsolódhat egy erdélyi értelmiségi élete, illetve archívuma: irodalomhoz, képzőművészethez, színházhoz, politikához, folyóirat-kultúrához például – és hát mindeközben ott a magánéleti szál és háttér is. Ez egy sűrített huszadikszázad-történet, főleg ha azt is beleszámítom, hogy már a Kántor-felmenők is fontos szerepet betöltő értelmiségiek voltak. Meglepetések persze ezen túlmenően mindig adódhatnak. A diákjaimnak, úgy érzem, sikerült nagyon pontosan megmutatniuk a Kántor-hagyatékkal kapcsolatos kutatásaikban, ahogy kiadatlan román nyelvű szövegek (például a híres Kántor–Láng-kötet egyfejezetnyi, román nyelvű folytatása-kiegészítése), sporttörténeti vonatkozások újdonságokat jelenthetnek. A Kántor-hagyaték része ugyanakkor a Kántor Erzsébettel kapcsolatos dokumentumanyag is – az ezzel a hagyatékrésszel kapcsolatos írásokban egy korábban homályban maradt életműre láthatunk rá.
Egyre gyakrabban találkozunk általad fordított szövegekkel: Gellu Naum-, Max Blecher-köteteid 2018-ban jelentek meg: hogyan választod ki, milyen szerzőket fordítasz, mondhatni, hogy itt is határterületeket, fehér foltokat próbálsz belakni?
Volt egy olyan elképzelésem, hogy a román avantgárd költészet reprezentatív antológiáját fordítom le egyszer. Ez a projekt el is kezdődött lassan két évtizede, mára összegyűlt egy kötetrevaló avantgárd fordítás, mégis az tűnik most a legjobb megoldásnak, ha szerzőről szerzőre, kötetről kötetre haladok. Blecher után Ilarie Voronca következik, ő a román szürrealista költészet első hullámának jeles képviselője – idén jelenik meg Ulysses című verseskönyve a fordításomban, a Lector Kiadónál. Igyekszem olyan szerzőket fordítani, akikhez hasonló nincs a magyar irodalomban – egyfajta nem létező költészeti nyelvet javasolni a magyar irodalomnak a fordítások révén. Ha a lépésről lépésre haladás elvét követem továbbra is, akkor egy-egy Tristan Tzara- és Urmuz-kötet fordítása körvonalazódik számomra a következő években.
Elfeledett írói életművek, szürrealista versnyelv és tematika, rendhagyó, tízmondatos kritikák, megzenésített saját versek, amelyeket elő is adsz – a kísérletezés, a határterületek terepén jársz, akármelyik „funkciódat” nézzük. Útkeresés, még kiaknázatlan lehetőségek keresése ez, vagy a megváltozott nyilvánosságra való reakció?
Mindez egyben. Valóban igyekszem abból kiindulni – az avantgárd is ebbe az irányba mutat –, hogy az irodalmat ne feltétlenül a könyvben vagy a papíron gondoljam el. A kortárs világban a vers gyakran egyben előadott vers is, amelyikhez a saját arc is hozzátartozik. A tízmondatos kritikáim is bevallott módon az online közegből indultak ki. A megzenésített versek kapcsán egyrészt a gyerekek (és köztük persze saját lányaim) befogadási habitusához való alkalmazkodásból építkeztem, másrészt az tűnt izgalmasnak, hogy a szöveg, a zene és az előadás maga is hozzám kapcsolódik: ez kreatív folyamatként is komplexebb, és így, egyben talán hitelesebben kötődtek hozzám a szövegek, dallamok. Azt gondolom, hogy a vers nagy túlélő: bármilyen közeget be tud lakni – és ebben egyelőre, az eddigi tapasztalataim alapján nem is csalódtam.
Balázs Imre József József Attila-díjas költő, irodalomtörténész, kritikus, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem docense. Székelyudvarhelyen született 1976. január 9-én. Matematika–fizika szakon végzett a székelyudvarhelyi Tamási Áron Gimnáziumban, 1994-ben. 1994–1998 között a kolozsvári BBTE magyar–angol szakos hallgatója. 1998 óta tanít az egyetem Magyar Irodalomtudományi Tanszékén, 2014 óta docensként. 2004-ben védte meg Az avantgárd az erdélyi magyar irodalomban című doktori értekezését a kolozsvári BBTE doktoriskolájában. 1999 óta a Korunk irodalmi és kritikarovatának szerkesztője, 2008 áprilisától 2012 végéig a lap főszerkesztője, 2013-tól főszerkesztő-helyettese. 1996 óta rendszeresen publikál verseket, irodalomkritikát, tanulmányokat folyóiratokban, antológiákban, napi- és hetilapokban. Számos tanulmánykötet szerzője, szerkesztője. Legújabb verseskötete: Éjszakák a zenben (2022).