Szerelem első látásra (Csehov novellisztikája)

Mostanában nincs jó kedvem. Pontosabban szólva: nem érzem jól magam. Hamarosan virrad (igen, napról napra egy vagy két perccel előbb jön a napkelte), Tyihon bá’ kocsmájában pedig már lassan éjszaka van. Itt csak papírhalmok, hozzájuk kapcsolódva még tartott és már kifutott határidők, és olyan könyvek sorakoznak, amelyeket már végigolvastam vagy amelyeknek a közepénél járok; meg nyomtatott sajtótermékek. Ott, a kialvatlanságtól és vodkától bedagadt szemű parasztember csapszékében fuvarosok és búcsújárók tanyáznak, egyikőjük megázott harmonikán játszik, aztán fásultan odébb teszi a hangszert. Csehov orosz embereit öli az unalom, cikázik keresztül bennem, majd sietve hozzáteszem: a szesz, a fásultság és a kilátástalanság a nyomában.

Hát, ez biztos nem segít az egyéni helyzetemen. Aztán mégis szabadkozom: ilyet kizárólag olyanféle mondhat(na), aki nem olvasta még Anton Pavlovics novelláit és povesztyként ismert kisregényeit. „Egyébként azt egyszer mondd már el nekem, hogy te mi alapján választasz könyveket!” – vetette fel alig néhány héttel korábban az egyik barátom. Ha szeretném, most itt lenne a kínálkozó alkalom, hogy leírjam (nem szeretnék erről beszélni), bár inkább csak azt elevenítem fel, hogy egy januári délutánon benyomultam az Írók Boltjába, és amikor már fizettem a folyóirataimért és valahogy megálltam, hogy ne kezdjem el végigolvasni Graham ­Greene Idő kérdése című rövidprózáját a kasszánál, valamiért megfordultam, hogy aztán a hátam mögött rápillantsak Paál László erdei festményére a Magvető friss Csehov-kötetének borítóján. A szerelemről és más történetek, ezzel a címmel az olvasó még akkor is rávetné magát az újdonságra, ha nem a csehovi kisepikával találkozna.

Már hazafelé tartok, amikor nemcsak nekiugrok az Osztriga című kisprózának, hanem egy szuszra végig is olvasom. Talán romantikus túlzás, de valóban: elfelejtek leszállni a trolibuszról. Alig néhány oldalas novella, benne egy nyolcéves, aki felnőve visszaemlékszik arra a napra, amikor az édesapukája már öt hónapnyi munka reményében tett fővárosi kóborlás után, jobbra már nem számítva, kiáll az egyik széles moszkvai sugárútra koldulni. A gyermek mellette, szemben kettejükkel egy vendéglő, aminek tábláján különös felirat: „osztriga”. Az éhezéstől már az ájulás küszöbén álló nyolcéves az apját kérdezi, mit takarhat ez a „furcsa szó”, és nem vagyok meggyőződve róla, hogy amikor a férfi – alig figyelve rá – elkezdi magyarázni, hogy milyen is a tengeri állat, vajon tényleg látott-e már, netán evett-e már osztrigát életében. Végül odavetődik egy jól öltözött alak, aki elképedve látja, hogy a fiúcska már-már lázálmos állapotban erről a „gusztustalannak, undorítónak, ijesztőnek” elképzelt állatról beszél, és heccből vagy szánalomból befizeti egy adagra. A gyermek, attól tartva, hogy „csillogó szemek, olló, éles fogak” leselkednek rá, le sem pillant a tányérra, vadul rágja, ami a keze ügyébe akad. Mindent elropogtatna, amit csak bír a foga. A körülötte összesereglettek azonban kinevetik: már a külső héjréteget harapja. Mi mást tehetne, egyszerű muzsik gyermeke, aki a nem evéstől már se nem hall, se nem lát, de ha nem így lenne, akkor sem tudná, eszik-e vagy isszák az ínyenc polgár- és nemesember kagylóféléjét.

Mi fog meg az Osztrigában, méghozzá annyira, hogy alig várom a másnap reggelt (hétvége, kész szerencse), amikor megkérdezem a madrét, hogy felolvashatnám-e neki, majd hangüzenetre mondom, hogy a szerzőért nem különösebben lelkesedő barátomhoz is eljusson? Arról lehet szó, hogy Csehovot – akármilyen hihetetlen, a szerelmes leveleit leszámítva – nem olvastam középiskolásként, vagy ha olvastam is A csinovnyik halálát, nem hagyott bennem mély nyomot – akkorát, mint a többi nagy orosz munkája, biztosan nem: Ivan Iljics spanyolországi nyaralás alatt megismert halála; a Bűn és bűnhődés, amelyet Saint-­Jean-de-Luz tengerpartján faltam; a Keira Knightley főszereplésével készült filmadaptáció idején olvasott Anna Karenina (az Európa két vaskos kötete, még Gy. Horváth László Anna Karenyinája előtt) vagy Gogol híres Pétervári elbeszélések ciklusának groteszk írásai, Az orr és A köpönyeg, amelyeken az iskolapadban mentem keresztül. Persze a drámaíró Csehov nem volt ismeretlen számomra: A sirály az Alföldi-korszak utolsó bemutatója volt a Nemzetiben, és Arkagyina szerepében Básti Juli libabőröztető alakítást nyújtott (ha akarnék, sem tudnék szabadulni attól, ahogy a darabbéli ünnepelt színésznő felemeli az orrom előtt az egykopejkást, majd belekezd a monológjába), a Radnóti három és fél órás Platonov előadására pedig úgy vállalkoztam, hogy az orvosom, aki két nappal korábban műtötte ki a vakbelemet, nem akart hinni a fülének, amikor közöltem vele, hogy már igazán kiengedhetne, mert színházjegyem van – aznap estére.

Szóval, Csehov novellisztikája. Szerelem első látásra, már világos. Na de hogy miért? Nem pusztán a szép szavak esztétikája vagy a mesteri dialógusok miatt. Nem csak arról van szó, hogy Csehov a forma mestere, akárcsak későbbi pályatársa, Hemingway, aki a taganrogi orvostól nem keveset lesett el. Itt van ez a szöveg, az Osztriga. Nem vagyok ruszista, de azt hiszem, ebből az 1884-es keltezésű írásból (vagy két másik kedvencemből: a Bánatból és a Rothschild hegedűjéből) is kitetszik, hogy Csehov nagyon értette az oroszt. Nem az egyes oroszokat, hanem magát: az oroszt. Igen-igen, a „klasszikus kisembereket” Gogol és Puskin teremtette meg, Csehov és Gorkij csak továbbmentek az úton. Mégis számomra minden benne van a tavaly ősszel megjelent prózakötetben – és most nem az Ősszel „szétivott arcú”, gumikalucsnit hordó parasztjairól, a hamis szerelembe belebetegedett, lezüllött uraságról vagy a Bűnözők (Szemtanúk elmondása) száraznak látszó, mégis elkeserítően vicces jelentésére gondolok, amelyben senki nem tudja felfogni, hogy csillagászati érdeklődés hajtja azokat az „illetőket”, akik kirívó öltözetükkel (a hódszőr kalap még hagyján, de a divatos csatos kesztyű!), fennhéjázó stílusukkal (villa a bal kézben; szalvéta rendeltetésszerű használata; panasz az ételbe kikötő legyek és csótány miatt) és gyanús ügyeletükkel (a napfogyatkozás miatt érkeztek) olyannyira kirínak a „szimpla vendégek” közül.

Valami egészen más: a parasztok, polgárok és nemesek vodka nélkül is elviselhető, de vodkával jobban bírható élete. („Ezek betegek! Láncra kötheted őket, ütheted, vághatod, de vodka, az legyen!” – állítja az Ősszel.) A paranoiára, amelyet az oroszok száz évekre – bőven a cári időkbe – visszanyúló titkosrendőrsége kódolt nem csak a Bűnöző bírói tévedéstől tartó parasztemberébe, a Koldus magát besúgás áldozatának tartó szereplőjébe vagy a Sötétben rettegő feleségére. A hatos kórterem üldözési mániás Gromovjára és az állapotát a „mindenkinek megvan a joga ahhoz, hogy megőrüljön” szemlélettel nyugtázó életunt orvosról, Andrej Jefimicsről, aki tisztességtelen, mert tisztességtelen a kor is, amiben él, és nem jár be a „kis helyi Bastille-ba”, vagyis a lepukkant városi kórházba, amelynek a működése korrupcióra épült. „A múlt kiábrándító, jobb nem is emlékezni rá. A jelenben meg ugyanaz van, mint a múltban” – fogalmazza meg, miközben élete főtevékenységeként a szobájában elmélkedik, már ha éppen nem uborkát majszol, vodkát gurít le és azt várja, hogy étkezésre csengessenek neki. „Ha kétszáz évvel később születek, nem ilyen lennék” – még csak két és fél oldalnyira vagyunk az előbbiektől, végül mégis erre jut.

A jelenben arra eszmélni, hogy a kórház „a lakosság egészére nézve fokozottan ártalmas intézmény”, még akkor is, ha messze vagyunk a cári birodalom kisvárosától, ahol a hülyék tartományi tan- és nevelőintézete működik, időben pedig mintegy százharminc évre. A melihovói birtokán, az 1892-es kolerajárvány idején írt, világosan tagolt hosszú elbeszélés megjelenése óta eltelt évszázadban változtunk volna, ezt firtatja a Magvető borítóján olvasható fülszöveg; én is ezen gondolkozom.

Azt hiszem, az általános emberi dolgok tekintetében nem igazán. Abban az olvasókörben, amelynek a Csehov-novellákkal foglalkozó alkalmára befizetem magamat, a háromórás beszélgetés moderátora sorra kérdezi a résztvevőket: milyen a viszonyulásuk a feladott szövegekhez? A többség átverve érzi magát, nem számítottak arra, hogy Csehov ennyire jó; egyvalaki szájbarágósnak gondolja, és csak egy mondja: „kedv kell hozzá”, majd a dolgok tisztázása végett hozzáteszi, „azért nagyon bejött neki”. Valaki arról beszél, hogy a közigazgatásban dolgozik, számára a bürokratikus hatalommal foglalkozó Csehov a valóság írója.

Belelátjuk-e a kelet-európaiságunkat Anton Pavlovics szűkmetszetű novelláiba, merül fel bennük. Bizonyára, de hogy ettől kevesebbet érne az új kötet tizenhét novellája, amelyeket az idén elhunyt Morcsányi Géza fordított és rostált össze, erősen kétlem. „Vajon, ha valaki újrafordítaná Csehovot, ma is császármadarat írna?” – kérdezte másfél évvel a kötet megjelenése előtt Patak Márta műfordító a Палата № 6 előző átültetésére utalva az 1749 világirodalmi portálon megjelent esszéjében. Szőllősy Klára (egyébként helytálló) császármadara Morcsányinál már olvasóbarát, de ugyanolyan találó fácáncomb; nála már nincsenek a korábbi fordításokra jellemző bakik vagy sikerületlen megoldások (pl. Devecseriné Guthi Erzsébet munkájában Eugénia császárnő; magas állású emberek stb.), ellenben a szöveg egésze úgy hat modernnek és komplettnek, hogy bennem fel sem merül a kérdés, hogy Csehov ne lenne a kortársunk. (Például ami Szőllősynél: „Ez Mojszejka, az öreg, ártalmatlan, bolond zsidó, aki húsz éve háborodott meg, amikor a kalaposműhelye leégett.”, Morcsányinál frappánsabb: „Ő Mojszejka, a kis bolond zsidó, körülbelül húsz éve dilizett be, amikor leégett a sapkakészítő műhelye.”)

Mire végére érek a háromszáz-valahány oldalnak, újabb napok rohannak el. Szerencsésnek érzem magamat, hogy megismerhettem Csehov a nyomorból csak a mesélésben kiutat látó világát. Olyannyira, hogy most először ceruzával keresztülgyalogolok a fontos sorokon. Kevéske bűntudatot ébresztek magamban.

Mostanában nincs jó kedvem. Pontosabban szólva: sokkal jobban érzem magamat.

‍