Szelek és vitorlák. (Tanulságos, fiatalító évek a kilencvenéves Korunk történetéből)

Már az új szerkesztőségi postacímet (Mócok útja 3.) feltüntető, 1974. októberi Korunk ezzel a kérdőmondattal kezdődik: „Milyen város Kolozsvár-Napoca?” A kérdés fölött egy furcsa cikkcím: 1850. Átköltöztetésünk hónapja egybeesett a város hivatalos nevének megváltoztatásával; október 16-tól románul Cluj-Napocát kellett írni (ez máig így maradt), a magyar „megfelelője” pedig Kolozsvár-Napoca. (Utóbbi 1989 decembere után visszaváltozhatott Kolozsvárrá.) A római múltat így akarták a Nicolae Ceauşescu vezette ország nacionalista történészei, hatalmi döntéssel, román jelenként tudatosítani.
Folyamatról volt szó. A Kulcsok Kolozsvárhoz 2000-ben a Korunk Baráti Társaság – és a szegedi Mozaik – kiadásában megjelent kötetből, a Gaal György által összeállított kronológiából másolok ki néhány jellemző adatot, a hetvenes évek közepére vonatkozólag. 1974-ben állították fel a Rákóczi út elejére (az utca nevét akkor még meghagyták) Horea, Cloşca és Crişan magasra emelt emlékművét, 1975-ben a Bethlen-bástya elé, volt iskolám, a Református Kollégium közelébe Baba Novac bronzszobrát, 1976-ban pedig az egykori Széchenyi térre Mihai Viteazul lovas szobrát – amelynek tervezésekor alapszempont volt, hogy magasabb legyen, mint Mátyás és vezéreinek főtéri, Fadrusz János készítette szoborcsoportja.
Tehát a Korunkban is vissza kellett térni a frissiben fölfedezett „kerek”, azaz 1850. évfordulóhoz. A szerkesztőségi vezércikk természetesen Ceauşescu ünnepi beszédéből idéz, Kolozsvár históriájából sajátosan válogatva, annyit azonban hozzátesz a hivatalosan elvártakhoz, hogy „És volt Kolozsvár fejedelmi székhely, főváros”, a forradalmi emlékekből Budai Nagy Antalra és Dózsa vezérére, Mészáros Lőrincre utal.
Ha nem közvetlenül, közvetve – legalábbis így éltük meg – ebbe a sorba illeszkedett eltávolíttatásunk Mátyás királytól. Ráadásul a megyei tanács épületének második emeletén jelöltetett ki a Korunk szerkesztőségének két vagy három, viszonylag szűk szobája, elzárva a közönségtől. Ki fog ide feljönni, egyáltalán hogy fognak ránk találni? Összedobált bútoraink, a ládák közt búslakodtunk adminisztrátorunkkal, Kassay Miklóssal egy kora délután, csak ketten voltunk bent, amikor megjelent az ajtóban a volt megyei propagandatitkár, a megyei tanács aktuális alelnöke, Roman Morar, és kedélyesen ránk kérdezett, meg vagyunk-e elégedve az új helyiséggel. Kitört belőlünk a panasz, soroltuk az érveket, miért elfogadhatatlan ez a döntés, a kiutalás. Legnagyobb meglepetésemre a mérnöki végzettségű aktivista fölvetette, hogy a földszinten is volnának még üres szobák, nézzük meg, hátha azok megfelelőbbek.
Lejöttünk Morarral a második emeletről – és rövidesen lejöhetett maga a szerkesztőség is. Használatba vettünk egy 41 m2-es termet, ahonnan egy kis (külön bejárattal rendelkező) szobácskán át a nagyobb szobába lehetett átmenni (az lett a főszerkesztői szoba), onnan nyílt egy másik kis szoba, szintén saját bejárattal (a gépírónőnek biztosított helyet). Ez hát a Korunk birodalma, majdnem húsz évre; 1993 nyarán kényszerített távozásra Gheorghe Funar, Kolozsvár fura ura. Sok minden történt persze időközben, jó is, rossz is. A jót mindenekelőtt az jelentette, hogy tágas térhez jutott a Korunk Galéria, illetve ugyanitt, a rovatszerkesztők használta hodályban lehetett egyéb összejöveteleket is tartani, például a szintén népszerűvé lett Korunk-délelőttöket, könyvbemutatókkal, tudományos, irodalmi vagy művészeti tanácskozásokkal.
Ilyenformán a kényszerű címváltoztatás, átmenetileg, javunkra vált. A Korunk Galéria programját úgy lehetett alakítani (adódott még egy nagy előtér is, külön folyosórész), hogy legjelesebb festőink, grafikusaink, szobrászaink meghívásával ide szoktassuk a látogatókat, öregeket és fiatalokat. Fülöp Antal Andorért (1975 januárjában), Nagy Albertért (áprilisban), Gy. Szabó Béláért és az első önálló bemutatkozásán (92 évesen!) Kós Károlyért sokan nyitották ránk az ajtót. Szervátiusz Jenő szobrait megnézni 1976 januárjában százak jöttek el, vidéki iskolákból szerveztek kirándulást, csak ezért, Kolozsvárra.
Nem csoda, hogy a Szekuritáté felfigyelt rendezvényeinkre, elkezdődtek a szigorítások, tiltások, az úgymond szerkesztőségen kívüli tevékenység fokozatos, aztán teljes letiltása. De addig még akadt néhány jó Korunk-év.

Árnyaltabban? Másképp?

Az ötvenegyedik esztendőről közölte gondolatait Gáll Ernő a 1976-os évet nyitó duplaszám élén. A pártirányítás és népfrontpolitika a Korunk két világháború közötti történetében ugyanúgy szóba került itt, mint az 1957-tel kezdődött második folyam tárgyi és anyagi feltételeinek biztosítása „a Román Kommunista Pártnak a nemzeti kérdésben alkalmazott politikájának eredményeként”; ám kétségtelen, hogy a szöveg egészében az „árnyaltabb” szónak érdemi jelentése van. Mindenekelőtt a Dienes érdemeként betudható kezdetek vonatkozásában („nagyobb hangsúlyt kell kapnia Dienes László lapalapító és szerkesztői munkásságának”), az 1926–1929 és 1929–1940 közti szakaszok arányításában. A folyóirat funkcionalitása kapcsán Gáll Ernő kiemeli „az adott keretek igényes, a minőségi szempontokat következetesen előtérbe helyező” kihasználását; utókori, egyben kortársi olvasatban az „adott keretek” bővebben kifejthetők – lásd akár a Korunk-vezércikkek sorát, nem szólva a nemzeti kérdésben alkalmazott pártpolitika alakulásáról, már a hetvenes évek közepén (például: Kolozsvár elrománosításának fokozódó ütemét). És a cikk vége felé egy rövid, de fontos bekezdés: „Jövőt tervezni csak ifjúsággal lehet. Az ötvenegyedik év küszöbén fiatal olvasóinkra és munkatársainkra gondolunk. Nekik és velük szeretnénk törekvéseinket megvalósítani.”
Ugyanebben a lapszámban, a Fórum rovatban öten válaszoltak „Milyen legyen a Korunk?” öt kérdésére, a folyóirat klasszikus hagyományával, jelenével és jövőjével kapcsolatban. Balogh Edgár, már nyugdíjas státusban, nyitja a sort: „Jómagam hovatovább csakis emlékirataim részleteivel kívánok jelen lenni a lapban, bár nemegyszer érzem szükségét, hogy azzal, ami számomra üres általánosságnak tűnik, vitába szálljak.” Korban, illetve tekintélyben, Edgár után Sütő András következik, Gaál Gábor személyiségéhez kötve az „Igazmondó Írás” igényét. A folytatásban Sütő sejteti, hogy az igazság hangoztatásával könnyű visszaélni, „keresésében gyakorta félrevezetjük önmagunkat”. A szatmárnémeti magyar gimnázium igazgatója (Villányi Tibor) a Korunk közelebbi kapcsolatát igényli a középiskolával. A fiatalabb, sőt egészen fiatal munkatársakat ketten képviselik az ankétban: Horváth Andor, 32 évesen A Hét főszerkesztő-helyettese, és a nála tíz évvel ifjabb filozófia-hallgató Egyed Péter (az egyetemi diáklap, az Echinox magyar oldalainak felelős szerkesztője). Egyed elkötelezett Korunk-olvasóként nyilvánít határozott véleményt. Az értékrendszer-alakításban nagy hatást tulajdonít a folyóirat Madách-, Apáczai-, Jókai-különszámainak, a számára nagyon kedvesek között említi az 1974. februári képzőművészeti számot. A pozitívumok közé sorolja, hogy a Korunk műveltségmodellt mutat fel olvasóinak. „Elkötelezettségünk nemzetiségi feladatainak szociografikus irodalomközlésével, az ebben kompetens vidéki értelmiség tevékenységének felkarolásával és következetes irányításával tesz – és tehetne legtöbbet. Ugyanakkor a Korunkban közölt irodalom java része az önismeret nagy problémáinak irodalma.” Mint filozófushallgató, nosztalgiával gondol Bretter György és Molnár Gusztáv Korunk-beli disputájára („milyen régen volt”). Mindezek után jön egy hosszabb, folyóiratunk szempontjából igen lényeges gondolatfutam:
„Azt hiszem, nincs még egy romániai magyar folyóirat, amelynek többet köszönhetnének a diákok, mint a Korunknak – nevezzük őket fiatal, nevelkedő félben lévő szocialista értelmiségnek. Mit köszönhetnek? Szakmai tájékoztatást, kultúránk problematikájába való bevezetést és nem utolsósorban közlési lehetőséget. A kulturológiába való bevezetésnek van azonban egy vonatkozása, amivel a diákok nem egészen értenek egyet: a Korunk minduntalan korrigálja nyelvünket. Túl a jogos (faktikus-stilisztikai) szempontokon van egy, amire érdemes felfigyelni: »Minden nemzedék önmagát szervezi meg, de a szervessé válás mindig meghatározott nyelvi kontextusban zajlik le.« (Bretter György: Hipotézis a nemzedékek kettős nyelvéről) Van, aki a nemzedék álszociológiai kategóriáját bűnös, mert határoló kategóriának tekinti, amely határol ott, ahol folytonosság van. A nemzedékfogalom ezen az igazságon túl módszertanilag jogosult, ez a fontos.”
Egyed Péter kérdésfelvetésének, az új fiatalok számbelileg és minőségben feltűnő jelentkezésének érdemes külön fejezet(ek)et szentelni, de még azelőtt kell számba venni az évfordulós Korunk-szám valóban árnyaltabb elődidézéseit. A legismertebb korunkológus, Tóth Sándor ezúttal a műfajiságot, az egykori lapbeosztást tekinti át, A Korunk (1926–1940) szemrevétele címmel. Résztanulmányok olvashatók Rácz Győzőtől (Képzőművészetelméleti kérdések a népfronti Korunkban), Köllő (Engel) Károlytól (A Korunk és a román irodalom), Kovács Jánostól (A kezdeti Korunk és Babits).
(A régi Korunk persze folyamatosan jelen volt, legalábbis felbukkant már korábbi ’70-es számokban, egy-egy szerzőhöz kötött évfordulón. A nyolcvanéves Déry Tibort sikerült megszólítanunk, újraközölve az 1927. márciusi lapból A homokóra madarait, az író most, nekünk írt soraival, így a következő mondatokkal: „Minél több tapasztalatot gyűjtök életemben, ítéletem annál bizonytalanabb. Minden cselekedetem fonákja egy-egy tévedés lehet. Ma már azt is elképzelhetőnek tartom, hogy a »Homokóra« is az. De ragaszkodom múltam tévedéseihez is, abban a reményben, hogy hátha visszafiatalítanak.” A 90 éve született és már négy éve halott Lukács Györgyről az 1975. márciusi Korunkban Angi István és Csehi Gyula közölt egy-egy tanulmányt. Brassai Viktorra és Salamon Ernőre az 1975. 6. számban Lászlóffy Aladár és Marosi Péter emlékezett. Az 1975. augusztusi lapszámban megjelent Balogh Edgár-emlékiratrészlet a szerző 1935-ös Kolozsvárra érkezését és Gaál Gáborral való első találkozását idézte fel.)
Visszatérve Egyed Péter 1976-os ankét-válaszához, a Korunkban közölt irodalom és az önismeret irodalma kortársi kérdéséhez, vessünk egy pillantást a hazai idősebb és középnemzedék január-februári közléseire, már csak azért is, mert viszonylag jó szelek és dagadó vitorlák atmoszférája fejthető fel belőlük – miközben Kettős jellegű párt és állami szervek konzultációjával untatná Tudor Drăganu és Ion Deleanu a folyóirat olvasóját (ha hagyná magát).

Irodalom a fórumon

Jól hangzó nevek és minőségi szövegek kísérik a régi Korunkról szóló tanulmányokat különböző irodalmi műfajokban – kibányászva a közelmúltból (amint Méliusz József teszi a Kassák szerkesztette Mában magyar verseket közölt Reiter Róberttel), többségben azonban a kortársi romániai magyar költészetből válogatva. Nem akárhogyan és akárkiket, hiszen – életkori rendben sorolva a költőket – Horváth István, Kányádi Sándor, Hervay Gizella, Lászlóffy Aladár, Szilágyi Domokos, Kádár János két-három verssel is jelen van, az utánuk jövők közül Markó Béla és a még ismeretlen Hadházy Zsuzsa kap helyet a főlaptestben. A „Korunk prózája” kiemelt rovatban a harmincat még be nem töltött Vári Attila szerepel. Interjút Beke György közöl, Sőni Pált kérdezi (Avantgarde, néptestvériség, nemzeti felelősség). Kányádi írja a nekrológot Kacsó Sándorról. A régebbi múltba visz Katona Ádám tanulmánya (a pályakezdő Kemény Zsigmond eszmerendszeréről). Balla Zsófia bekapcsolódik a fiatalok versantológiáiról folyó vitába, a Szemle rovat pedig ugyancsak gazdag, élen a Szilágyi Júlia jegyezte olvasmányélményekkel (a Dienes és Gaál Gábor szerkesztette Korunk-évfolyamokat lapozva fel) és Hajdú Péter már idézett elemző kritikájával, amely Szabédi László nyelvészeti könyvét veszi bonckés alá (Őstörténetiperspektívák).
Így együtt ez alighanem egy „tisztán” irodalmi folyóiratnak is becsületére válna. Kiemelkedővé azonban két esszével válik e sokfelé tekintő lapszám „szépliteratúrai” része, de mondjuk inkább így: önismereti irodalma. Az egyiknek szerzője, a másiknak tárgya Szi­lágyi István. Az elsőben Szilágyi a költő Lászlóffy Aladár regényét, Az ólomkatona hadifogságát méltatja, és „igen-igen magyarul írott szövegnek” nevezi. Valamivel kisebb terjedelemben fejti ki véleményét Bretter György a Kő hull apadó kútba című Szilágyi-műről (Marosi Péter már írt a Korunknak a regényről, 1975 augusztusában), megállapítva, hogy „Egyik csúcsa annak az irodalmi vonulatnak, amelyet romániai magyar írásművészetnek nevez a történelem”); érdekes módon valahol összecseng a két esszé, például a stiláris értékek kiemelésében. Szilágyi István bizonyára regényt írt – olvassuk a sajátosan bretteri címet, a harmadik oldalon meg ezzel a félmondattal találkozunk: „tehát bizonyos értelemben regényének tárgya maga a nyelv” – és itt mindjárt Bodor Ádám novelláira utal, valamint az előző Szilágyi-regényre, az Üllő, dobszó, harangra; a Bretter-mondat folytatása: „majd ebben a regényben találkozunk leginkább ilyen törekvéssel: mondatokkal, illetve a mondatszerkesztés sajátosságaival ábrázolni azt, ami a nyelvben a világ kifejeződéseként óhatatlanul jelen van. A nyelvhez képest a cselekmény másodlagos jelentőségűvé válik, és a téma közvetlenül a nyelvi viszonyokban mint e viszonyok következménye jelentkezik. A téma tehát nem ürügy többé, nem valamilyen rejtett tartalom hordozója, hanem közvetlen nyelvi megnyilvánulásában maga a tartalom, amely mindenekelőtt nyelvi forma.” Miközben látszólag a forma filozófiai értelmezésére koncentrál, Bretter valójában az esztétikumban megvalósuló társadalom-, azaz történelem-értelmezés felé közeledik, és szigorú logikával végigvezetett elemzése végén be is vallja, hogy az eddig megjelent kritikákkal ellentétben, azokat kiegészítve, a Kő hull apadó kútba szociológiai megközelítésére törekedett. És közben „meghatva” figyeli a pozitív olvasói reagálást, a regény tömegsikerét. „Ilyen típusú írásnál erre nem számítottunk, tehát valamiképpen itt az ideje annak is, hogy dekódoljuk véleményünket az olvasóról, aki a róla alkotott ilyen vagy olyan elképzelésektől függetlenül – olvas.”
Szilágyi István esszéje a Bretterétől lényegében különböző megközelítéssel szól írótársa, Lászlóffy regényéről: a lélektani motívumok kiemelésével tud érdemlegeset mondani Az ólomkatonahadifogsága történelmi hátteréről – és Lászlóffy Aladár alkotói módszeréről. Amit egyaránt érvényesnek lát a prózaíró és a költő munkájában. „Lászlóffy hőse egy helyütt azon morfondírozik, hogy egyre gyűlnek a végiggondolnivalók. Szerencsére ez a könyv, mert építkezésnélküli, nem igényli a gondolatfonatokat. Különben Lászlóffy lírájában sem a vershelyzet a rendezőelv, ehelyett inkább valami versállapot, néha verseszme az, ami mágnesként rántja magához gondolattöredékek versreszelékeit.”
Ritka szerencsés összetalálkoztatás e két kitűnő esszé egymás közelében történő közlése, de voltak és lesznek még hasonló társítások a hetvenes évek Korunk-történetében. Persze az alkalom is szükséges szerkesztői döntésekhez. A Madáchról szóló magyar és nemzetközi irodalom gyarapodása és Szabó József izgalmas nagyváradi Tragédia-rendezése ilyen lehetőségnek mutatkozott az 1974. decemberi számunkban; Vásárhelyi Géza költői alapállással fogalmazta hosszú írásba „a fiatal Madách legyűrhetetlen optimizmusát sugárzó Ádám fejlődésrajzát” (A „szerepjátszó” Ádám és a madáchi személyiség) én Rendezőtárs: Madách cím alatt foglaltam össze újabb Madách-olvasataim tanulságait és a váradi előadás nyújtotta élményt. (Weiss István nagyszerű színházi fotói műmellékletre kerültek.)


(Folytatása következő számunkban)