Szárnyaló vonalak (Linien beschwingt schreitend)

Horváth Levente munkája.

A szürke. A szürke árnyalatai. A szürke fokozatai. A szürke derűje, a csipegető, turbékoló szürke és a melankóliával telített szürke. A búcsú, a hajlott korúak, a füst szürkéje. Kiszellőztetett, magasröptű felhőszürke és ütésálló bunkerszürke. A borús gondolatok szürkéje. Szürke zuzmók, melyek szürke sziklákat borítanak be. A jeges víz szürkéje, amely hegyi patakokban habzik tejszerűen. Valószerűtlen ködszürke, amely Merlinként, gólemként, vagy a villikirály képében jelenik meg a könyvekben.
Végy napfényt, keverd össze éjszakával vagy éjféllel, és szürke jön létre. Mivel ez a szürke hihetetlenül illékony, és sehol sem tapad meg, a festő a sötétség helyett fekete pigmentet vesz, csontfeketét, lámpakoromfeketét vagy venyigefeketét, amit szőlőtörkölyből vagy szőlőkacsokból nyernek. A festő veszi tehát a kedvenc feketéjét és összevegyíti kedvenc fehérével. A legszebb szürke azonban a komplementer színekből jön létre, krapplakkból és smaragdzöldből például, ahogyan Matisse tudta vegyíteni. Morandi neve is felmerül, csendéleteit, tájképeit szürke fátyol borítja, felső-olaszországi fény és felső-olaszországi szagok suhannak végig. Szürke árnyalatok Bolognából, Grizzanából. És ne feledjük a képeket, amelyeket magunkban hordozunk. Képek, szürke a szürkében, a legáttetszőbb, legsebezhetőbb szürke, pigmentek nélkül, kötőanyag nélkül megfestett, alapszínnel gondosan bevont, anyagiság nélküli festővásznon.
*
Nem olyan provokatív, mint Malevics fekete négyzete fehér alapon, amely 1915-ben megrendítette a világot, de március és április odafent nálunk is fekete-fehér volt. Fekete-fehéren olvadt a hó. A dombok lejtőin a hófoltok hihetetlen formagazdagságról, óráról órára változó mintákról tanúskodtak. Keskeny pallókon szabálytalan oválisok egyesültek lekerekített háromszögekkel, ezek pedig hűvös hóujjakkal paralelogrammákba és szabad körökbe kapaszkodtak. Minden egyes forma örökös változásnak volt kitéve. Ami reggel még nem tűnt késznek, a napsugarakkal magába zárt műalkotássá alakult. Megkapóak a kölcsönhatások, a hó és a táj, a hideg és a meleg kölcsönös feszültsége. Úgy tűnt, ez a lélegző, folyamatosan újrateremtődő geometria maga is megdöbben a véletlen ötletgazdagságán. És ez a véletlen heteken át ott táncolt a dombokon. Sötét és világos, törékeny és testes, puha és szögletes. Olyan volt, mintha a nem és az igen táncolt volna egymással, egyre vadabb ritmusokra ingerelve egymást.
Egy vita jutott újra az eszembe. Egyre jobban belehevültünk a vonalról való beszélgetésbe. Vajon a vonal választja el a felületet, vagy pedig akkor jön létre, ha két felület összeér? Önálló vagy csupán rabszolga? Bizonyára volt valami az eszmecserében a tyúk és a tojás kérdéséből. Én arra hajlottam, hogy a vonal autonóm, és a többiek nevetése közepette azt állítottam: hogyha valaki egy egyenest húzna egy semmin át, azáltal két kisebb, kétségtelenül kézhezállóbb semmi jönne létre. Nos, a házam előtt ilyen kis semmik ezrei terültek el, a vonalak és felületek összes lehetséges válfaja. És bármennyire is igyekeztem, bármilyen alaposan odafigyeltem, nem tudtam megfejteni, ki teremt meg kit.
*
Szárnyaló vonalak, szabadon lebegő vonalak, csendesen győzedelmeskedő vonalak, az ismeretlen felé nyújtózkodó vonalak. De meggörbülő, gyötrődő, begubózó, magukat kioltó vonalak is. Tudom, hogy vannak adottságok, nagy tehetségek, melyek pár ceruzavonással, alig érintve meg a papírt, láthatóvá tudják tenni egy táj, egy test, egy jellem vagy akár egy érzelem lényegét. Sőt mi több, az ilyen szabadkézi rajzok magukban hordozzák a művész rejtett sajátosságát, és vonalaik a félelmeit körvonalazzák, nevetnek azon, ami szent, kigúnyolják azt, ami tiltott, dicsérik azt, ami megvetett. Világossá lett számomra, hogy nem csak a rózsák, az énekes madarak vagy a farkasok, de a vonalak is megszelídíthetők. Az omlás, az esés, a keringés vonalai.
Kezdetben tapogatózva keresgélő vonásokkal próbálkoztam, melyek csak tétovázva és félénken haladtak tovább. Ezeknek a vonalaknak nem volt saját hangjuk, nem volt kifejezőerejük, és magabiztosságuk sem. Ezek a vonalak mindig szétnéztek, hogy meggyőződjenek afelől, hogy az irány, amelyet vettek, vajon helyes-e. De mégis szép volt ezeket a vonalakat meghúzni, hogy végigtáncoljak rajtuk. Szép volt alakot adni a gondolatoknak és az érzéseknek, vagy elrejtőzni a vonalak bozótjába.
Hamarosan az arcokhoz is odamerészkedtem, az emlékarcokhoz. Hogyan nézett ki szeretett lánytestvérem, aki az első szerelmem volt, de korán meghalt. Megpróbáltam megformálni a szemeit, amelyek rám néztek, és amelyek sosem csukódnak le. Különös nehézséget jelentettek az ajkak. Egy kissé erősebb nyomás a ceruzával, és máris egy durcás vonás mutatkozott a szája sarkában, túl lapos vonalú szemöldök, és máris egy idegen nézett rám. Később több vázlaton is üresen hagytam a szemeket, nem rajzoltam többé pupillát, és az arcok sajátos vonzerejű kifejezéstelen, mintegy lélektelen, lélekkel bíró maszkokká lettek. Úgy tűnt, készenlétben várakoznak, egyféle sajátos időtlenségben. Valami megérinthetetlent sugároztak, ami miatt vonakodtam attól, hogy ezeket a lapokat kitűzzem a falra.
*
„Akvarell“, egy szó, amely felüdíti az ajkamat, hogyha kimondom. Mintha egy hegyi patak partján ülnék, lábamat a vízbe lógatva. Frissesség, közvetlenség, élénkség. A felszín és a mély fénye, amely mesterien és ugyanakkor játékosan együtt működik, emitt áttetszeni hagyja az alapot, amott színittas visszfényeket fektet egymás fölé, kábító világítóerejű átmenetekkel. Színek, melyek valójában a költészethez tartoznak. Az áttetszőség, a könnyedség volt az, ami elbűvölt az akvarellben, a vízárasztotta illat. Megfigyelni, hogy mit kezd egymással a víz és a színpor, messze több mint időtöltés és több mint élvezet.
Kalandvágy és vakmerőség fogott el, amikor egy fényes cinóberen egyik levélszélről a másikra vitorláztam, vagy egy indigó felé sodródtam, ki az ismeretlenbe. Sem virágokat, sem gyümölcsöket, sem naplementéket nem fogadtam el, csupán egyszerű színfelületeket. Fodrozódó, hullámos felületeket, melyeket alig látható tollnyom fed be. Volt bennük valami a felhők tünékenységéből, az evezők bemerítéséből. Nem akartam semmit elmesélni, semmit kitalálni, semmit hozzátenni. A színek színjátéka elég volt számomra. Izgalmas volt jelen lenni, hogyha egy unott zöld élénkké vált egy apró pötty pirostól, egy szigorúsötét berlini kék akarata ellenére könnyűvé és könnyelművé vált a száradáskor.
Sima, érdes, közepes szemcse, durva szemcse. A különböző akvarellpapírokkal való kísérletezés is örömöt szerzett. A nagyszerű olasz Fabriano, az ősi, tiszteletre méltó Wathman, amelyet Turner már ismert, a vékony rostú kínai rizspapír, melynek különösen gyenge enyvezése sajátos varázst kölcsönöz a festésnek. Önmagában mindegyik remekmű és kincs. Micsoda élvezet a fény felé tartani egy ilyen ívet, megkeresni a vízjeleket, és végigsimítani rajta az ujjammal.
*Ma újból az olajfestés kézikönyvét lapozgattam, információkat kerestem a kék pigmentekről, az ultramarinról például, a Bajkál-tó, Afganisztán és Tibet hegyeinek kék csodájáról. Ultramarin, a régi mesterek legnemesebb, legdrágább, szinte legmegfizethetetlenebb, de egyben legtartósabb színe. Nincs alávetve a változásnak, túléli az időket és a legvadabb tüzeket, anélkül, hogy elveszítené világítóerejét és szépségét. A legtökéletesebbek a tibeti kőzetek erezetének búzavirágkék ultramarin pigmentjei, amelyek az esték hűvösének és a nyári éjszakáknak a részeit is tartalmazzák, és kétségtelenül a vágyódás és a távoli idők részecskéit is – a tengereken túli kéket. Marco Polo mutatta meg nekünk, ultramarinkék nyomot hagyott a titokzatos Kitajtól a Dél-kínai-tengeren át a munkaasztalomig, amely egy északi fekvésű tetőablak alatt áll.
*
Utóirat. A tapasztalatokból okulva, némileg csalódottan és józanabbul, muszáj visszatérnem a színek jellemvonásaira. Hiba lenne érzékenységet tulajdonítani nekik, nehéz lenne mértéktartó magatartásra bírni őket. Mindegyikük előtérbe nyomul, megjátssza magát. Figyelmeztetlek, a hegemónia iránti vágyuk nem becsülhető le. Egy jottányival sem jobbak, mint a Habsburgok, a Bourbonok, a mocsaras vidékek Frigyesei és Vilmosai, de nem sokkal másabbak, mint mi a saját élőhelyeinken és halastavainkban. Akárcsak mi, egyesek agresszíven és erőszakosan fejtik ki erejüket, mialatt mások hamis engedelmességgel vagy rafinált furfanggal próbálkoznak. Terjeszkedési vágyuk a szomszédos színek éberségétől és erejétől függ, és a meleg színtónusoknál jobban kifejezésre jut, mint a hidegeknél. Alapvetően azonban minden szín mindenkor készen áll a kockázatra, és szívesen, sőt lelkesen készülődik hadjáratra a közelebbi és távolabbi környékre. A színek nem haboznak megmutatni skarlátkarmaikat, krapplakkfogaikat, nem rejtik véka alá barbár énjüket. Egy tiszteletreméltó sárgászöld szemrebbenés nélkül mérgezi meg kedvesét, az antikrózsaszínt, és a sötét ultramarin sóváran, akár egy kannibál, elnyel minden világosabb színárnyalatot.

BENŐ ESZTER fordításai Werner Lutz (1930–2016) svájci költő, író, festő, grafikus. Szépirodalmi munkásságát a svájci Schiller Alapítvány nagydíjával (1992) és Bázel város költészeti díjával (2010) tüntették ki. Az itt közölt részleteket a Hügelzeiten című prózakötetből, valamint a szerző kéziratban maradt műveiből válogattuk. A szövegekben a festő, grafikus Werner Lutz elmélkedései tárulnak elénk.