Származni, hej! (II.)

Árkossy István: Piero della Francesca
(Folytatás előző lapszámunkból)
Mottó:A száj, a száj, a nagy száj, csak megvan.De az erkölcs csak fogyatkozatban,Hej…(Piber J. 1611 Mandics)

IV.
„Hej, bezzeg… amikor még!” – minden romantikus emlékezés, felsóhajtás általában emígyen kezdődik; regősök, hegedűsök, énekmondók ajkán, kivéve a hunfalvista akadémizmus torkán, amely a költő (József Attila) huszadik századi látomását visszavetíti az őskezdettől a középkorig:
Dudvaszedő nemzet vagyunk, értünkmezítláb jön foltozott halál.
A „régi dicsőségünk” és az ősi nyomorunk két olyan történészi rejtjel-kulcs, olykor meg éppen „eszmei tolvajkulcs” volt, amely korszakosan akadályozta, hogy a történetírás propaganda helyett tudomány lehessen! (A tizenhetedik század eleji mottót hasonlók előzik meg és követik, végtelen sorozatban!)1
Ez a hol történészi, hol borosasztal melletti sóhajtozás, történészi kajánság vagy búslakodás még fokozottabban érvényes a székelyekre, kezdve az „Attila népe” volt büszkeségétől a XII. századi hadi jelentésig: a „gaz besenyők és hitvány székelyek seb nélkül a király sátoráig futottak!”
Mindent úgy látunk, ahogy szeretnénk látni, vagy ahogy mások akarják, hogy lássuk! Annyi bizonyos, hogy az annyiszor emlegetett és vitatott jogi kiváltságaik mellett anyagilag, életszínvonal dolgában sohasem voltak kiváltságos helyzetben. Három „rendjük” közszékely, lófő és főember… – de még a főemberek („primores”) életszínvonala is a hazai mágnásoké alatt marad.
Ami különben a „lófő” elnevezést illeti, Horvát István szerint ez volt a székelyek „nemzeti neve”, s hivatkozik arra, hogy az ókorban a szkithák egyik csoportját lófejőknek hívták (hippomplgi) ebből képződött a lófő, a „székely” szó pedig általánosan „határőr” jelentésű volt Horvát szerint. Akik erre nem figyeltek fel, azok ezt is a nevetségessé tételére akarták kihasználni. Szerb Antal irodalomtörténetében olvasni, hogy Horvát szerint a bibliai Dávid király is székely származású volt. Holott csak arról beszélt, hogy Dávid, amikor egy ízben a polgárháborús helyzet miatt a filiszteusokhoz menekült, azok az „őrgróf” rangot és címet adonyányozták neki (praefectus provinciae, azaz Markgraf), amit Horvát „határőr parancsnok”, azaz „székely nagy” alakban magyarosított, a hadnagy mintájára. (Többünk szerint azonban a lófő szó olyan képzés, mint pl. a legény meg a fáraó. Ez a le szótag tulajdonképpen ugyanaz, mint a leány és legény szavak első tagja!
A szumír nyelvben a lu szó „ember” jelentésű, kiejtése sokak szerint lő volt; „lugal” szumírul „embernagy” (lásd hadnagy), de olvasták gallunak is (lásd: Gyalu) „rendes” képzéssel. Magyarul ez a lő, le szótag a „levő” (lény) szónak változata! Vesd össze: vevő : vő, pl. vőlegény! A „leány” értelme anya-lány; a szumírban pedig a „gin” egyik jelentése „szolga”, így tehát a „legény” szolgának értelmezhető! A fáraó szót a legtöbb egyiptológus „nagy ház” értelműnek hiszi, mivel phar az ház, ao pedig „nagy”, s az indogermánban megszokott sorrend szerint értelmezik. Ám lásd a magyarban: „hadnagy”, nem azt teszi, hogy nagy hadsereg, hanem valaki, aki a hadseregben „nagy”, azaz a főnökök közé tartozik. És így, ha a „fáraó” összetételt pl. magyaros észjárással olvassuk ki, egyszerűen házna­gyot és nem nagy ház-at jelent! Esetleg várnagyot!

V.
Általában a műkedvelő nyelvészek főhibája, hogy – sokszor csak elképzelt – nyelvrokonságok „felfedezésénél” csakis szókincsbeli egyezésekre figyelnek; a hivatásosak, a katedra-nyelvészek pedig csakis a nyelvtanra összpontosítanak, a szókincsbeli egyezéseket két „nemrokon” nyelv között véletlennek tekintik. Így alakul ki az a „térkép”, amelyen a szomszédos, de nem rokon nyelvek között a „véletlen” egyezések számára két-három százalék lehet, de a földrajzilag nagyon messzire – világrésznyire – eső nyelvek között csak 2-3 ezrelék a „véletlen” egyezések száma! Ezért aztán amíg az amatőrök így szidják a hivatalosokat, hogy „nem veri ki a szemüket az a sok hasonló szó”, addig a katedranyelvész őrjöng: „hogy nem képes felfogni, hogy abban a hettita szóban nem rövid, hanem hosszú í van!”
És valóban furcsa a valóság: például amíg a latin és magyar nyelv között sok a hasonló alakú és azonos vagy közeli jelentésű szó – pl. fiu : fiu, vir-fér-fi; fascinum: (többek közt) férfi nemiszerv; fluo: folyik (egyáltalán lásd Berzsenyi és Szabédi szójegyzékeit), a nyelvtana pedig annyira különbözik a magyartól, amennyire csak lehet, például a főnevek és melléknevek ragozása a nyelvtani nemek szerint stb. Egy zavarba ejtő és a katedra által soha elfogadhatóan meg nem magyarázott kivétel: az andó, endő, a jövőidő ragja. „Epistola scribenda est” – levél írandó... ! „jövendő, teendő, leendő stb. – úgyhogy végül is átok alá helyezték: „andó-endő: kerülendő, „andó, endő: a magyarban nem használandó!”
Avagy a még idegenebb német nyelvben: „Feld”: mező, tábor, Seele: szellem, lélek (szellő), Geist: szellem: „gőz” (vesd össze „spiritus”). Ecke: sarok, azaz „ék”, vagy essen: eszik stb., és még sok ilyesmi. Na most már: ha történetesen szláv a hasonló szó, mi sem könnyebb, mint kimondani: ez a magyarban átvétel, főleg nyugati vagy déli szláv nyelvből! Ám ha nyugati nyelv szavához hasonlít a magyar szó: akkor kijelentik, hogy aki észrevette: ámokfutó, őrült, délibábos, hóbortos, zavaros agyú és így tovább. Vagy pláné: a szanszkrit Agni: tűz és magyar „égni!” És még sok szanszkrit szó, lásd pl. Kőrösi Csománál. Vagy pláne „tej” és egyiptomi Tej: dajka! És ha már Egyiptomnál tartunk, „Erpati”: „régensherceg” és: Árpád! Natori: valami ügyészféle és „nádor!” Kén: sárga, és kén!... Kin: hegyes eszköz és kínozni! És Egyiptom szomszédságából: ózsidó „jabad”: szolga, szolgálat és: jobbágy! Valamint angol jábad: állás! Héber „bárim” és magyar barom. „Gadje” és „gödölye!” „Eloah” és Élőisten stb.
Persze, mindez nem az én felfedezésem, de nem sorolhatok itt fel egy fél könyvtárat, ahonnét mindezt vettem! Kevés a saját felfedezésem: pl. ha megfordítjuk a „csillag” szó első tagját: a lics feltűnően hasonlít a német „Licht” és a latin „lux”: fény jelentésű szavakra!
A magyar tudományos nyelvészekkel kapcsolatos élményeimből nem tartom fontosnak elmesélni, hogyan, miként próbáltak ártani nekem nyelvészkedő cikkecskéimért, „bekiabálásaimért a pálya széléről”. Volt azonban egy valóban megrendítő élményem. Akkoriban, amikor megjelentek első „délibáboskodó” cikkecskéim, és már elhangzottak az első „Tolvaj, fogják meg” és „rendőr, rendőr” kiáltások: például, amikor dr. Varga Zsigmond a Nyugat-ázsiai népek művelődéstörténete c. könyve alapján ismertettem, hogy a finnugor népek etnológiai képzeteire hatással lehettek a szumírok vallási fogalmai, egy Kovács János nevű vulgármarxista kritikus bukaresti illetékes helyeken az íróasztalokat döngetve üvöltözte, hogy „a szélső nacionalizmus zászlait lengetem”, nos, akkoriban felkeresett egy nyelvész, egyetemi tanár, Szabó Zoltán, aki stílustörténetet tanított, ha jól tudom, a kolozsvári egyetemen, és gratulált a cikkeimhez, de azt mondta, hogy feltétlenül utána kell néznem a magyar nyelvészet néhány alapvető művében egy s másnak!
Csakhogy, becsületszóra meg kellett ígérnem, nem árulom el soha senkinek, hogy ő velem szóba állott és tanácsokat adott. Ő ajánlotta figyelmembe a Czuczor-Fogarasi Nagyszótárat és Lugossy József írásait a hangrendi párhuzamokról; én addig nyelvészeti munkát magyarul csak Bárczi Gézától olvastam; németül Wundt, Köhler, C. Abel műveit, meg Révay Miklóst, sőt a meghamisítva tanított Sajnovicsot és Otrokócsi Fórist latinul – de nehogy eláruljam őt! Megfogadtam tanácsait, „egy új, más világ” nyílt meg előttem!
Mivel már régen halott, most nyilvánosság előtt is köszönetet mondhatok neki! Az a jó „nyilvános” egyetemi tanár, aki titokban is tanít!

(Befejezése következő számunkban)

Jegyzet
1 Mandics György Janus Pannonius és a rovásírás című könyvéből kiszemelve. Budapest, 2015. Remélhetőleg még sokat fogunk olvasni e műről!