Szabó Lőrinc cinegéjétől Fazekas Sándor fülemüléjéig

‍William Shakespeare szonettjeinek legújabb fordítása‍

‍

A Shakespeare-szonettek Szabó Lőrinc kanonizált változatában került be a magyar műfordítás-történetbe. Már csak azért is kimagasló munkának könyvelhető el, mivel fordítása során nemcsak újrafordította a szonetteket – többször is, míg elérte a kívánt jambusokat –, hanem folyamatosan javította és korrigálta őket. Szabó T. Anna Shakespeare szonettjei Szabó Lőrinc fordításában című doktori értekezése rendkívül komplex és részletes egybevetést tár fel a kezdetleges szövegváltozatokat és változtatásokat figyelembe véve. Ahogyan azt Fazekas Sándor is elmondja előszavában, érdemes Szabó Lőrinc változatát is kézbe venni, mielőtt a Fazekas-fordítást elkezdenénk olvasni. Mindazonáltal a két fordítást nem egymáshoz viszonyítva kell olvasni, hanem sokkal inkább úgy tekinteni rájuk, mint egymást kiegészítő fordításváltozatokra.

A Fazekas Sándor Szonettek-fordítás más fordítói elveket és stratégiákat követ, mint a Szabó Lőrinc-féle kultikus szöveggyűjtemény. A folyamatosan gyarapodó Shakespeare-kultusz és -kutatás nagymértékben elősegítette az új fordítás megszületését, hiszen az angol nyelvű jegyzetapparátusok, kommentárok, kritikai kiadások, illetve recenziók mind az újrafordítás létrehozásának kedveztek. A Szonettek asszociációs struktúrájának feltérképezése és nyelvi játékainak, illetve jelentésrétegződésének egyértelműsítése érdekében Fazekas több forrást is felhasznált fordításának alaposságát bizonyítva. Elsősorban Katherine Duncan-Jones javított kiadását használta fel párhuzamosan a Paul Edmondson – Stanley Wells-féle kiadással, amely a Fazekas-kiadáshoz hasonlóan magyarázó jegyzetekkel rendelkezik, illetve parafrazált szövegváltozatokat is tartalmaz. Fazekas is olykor prózában közli a problematikusabb szöveghelyeket.

A szegedi származású irodalomtörténész előszavában kijelenti, hogy „én sem eltörölni nem szeretném nagyszerű elődeim munkáját, sem feleslegessé tenni a jövőbeli fordítók új olvasatait” (16.). A merőben elfogult Fazekas Sándor „elörökölte” Szabó Lőrinc perfekcionizmusát, mely egy műfordító(-kritikus) számára elengedhetetlen kvalitásnak bizonyul, főleg az ehhez hasonló versgyűjtemények fordításakor. A fordítás – mint minden nyelvhez kötött konstrukció – többértelműségéből veszíteni látszik a nyelvi átültetés következtében. Fazekas Sándor ezt a veszteséget jegyzeteivel kárpótolja, amelyek segítenek megteremteni a szonettekben rejlő jelentésrétegek érthetőségét. A szonettjegyzetek közvetlen az adott angol és magyar nyelvű vers után szerepelnek, azokat pedig sorértelmezés és -magyarázat követi. Az utóbbi tartalmazza a forrásnyelvi szavak magyarázatát (pl. az 52. szonettnél: „13 Give scope: set ­phrase (állandó szófordulat), azt jelenti, hogy »engedi nekem, hogy…«”). A magyarban furcsán hangzó sorokat prózában is feltüntetni igyekszik, mindezt akkor, amikor az angol sor erős tartalmi sűrítéssel rendelkezik (ld. a 82. szonettnél: „7–8 A két sor prózában a következő lenne: »és ezért arra kényszerülsz, hogy keress újra frissebb pecsétnyomatokat az időt megjavító napokról«”). A kötet rendelkezik egy olyan szerkesztői egzaktsággal is, amely az olvasás megkönnyítését szolgálja; a szonettek feltüntetése kétféle betűszínnel történik: feketével és egy halványszürkével. Az utóbbi arra szolgál, hogy a Fazekas-féle jegyzetapparátus és kommentár – amely nem fér el egy-két oldalon – követhető legyen a versekben visszalapozás nélkül, ám megkülönböztetve azt az első szonettolvasattól, amely fekete betűszínnel van írva.

Fazekas strukturális szövegkezelését és magukat a versszövegeket tekintve a szonettek sorrendje, időrendi keletkezése és címzettjei (Szép Ifjú, Fekete Hölgy), illetve hogy mennyire fontos betartani a nő- és hímrímek zökkenőmentes szótagszámát, mind Fazekas fordítói és shakespeare-i jártasságát tükrözik. A Fazekas-fordításban hangsúlyozva van, hogy sokkal érdemesebb a verseket mikrociklusokra osztani – amelyeket több toposz, motívum és különböző tényezők együttállása köt egymáshoz –, ugyanis ezáltal egy áttekinthető és adekvát költői kompozíció tud létrejönni.

A mikrociklusokat tekintve a versek ciklusokon belüli egymásutániságát fokozati sorrend övezi. A 118–120. versek esetében a fűszer-metaforikától indulva haladhatunk a méregig: „Hogy étvágyunk még mardosóbb legyen, / vad fűszerekkel ingereljük azt” (397.), majd később, a 120. szonettben: „Egymásnak csak mi adtuk volna meg / a szert, mely írt sebzett szivekre nyújt” (407.). Azonban az ehhez hasonló metaforika átültetése is olykor ellehetetlenítő hatást generálhat. A „Will-szonettekben” – ahol a Will ’keresztnév’ és will ’vágy’ szavakkal történik a shakespeare-i nyelvi játékosság – nem lehet ugyanazt a hatást generálni a magyar fordításban, mint a forrásnyelvi szövegben, mivel ez nyelvspecifikus tényezőnek tekinthető. A szerző ebből a gondolatból kiindulva az elsődleges jelentésre koncentráló fordítást igyekszik megadni, majd a jelentésárnyalatok tükrözéseképp a jegyzetekben tünteti fel azokat a problémás részeket, amelyeket nem sikerült kiváltképpen átültetnie a fordításba. Ilyenek a szexuális szójátékok és testiségre tett célzások, példa a 136. szonettből:

„Swear to thy blind soul that I was thy Will,

And will, thy soul knows, is admitted there;

Thus far for love my love-suit, sweet, fulfil.

Will will fulfil the treasure of thy love,

Ay, fill it full with wills, and my will one.” (464.)

A „will”, „Will”, „fill”, „full”, „fulfil” hangsorhoz hasonló rímszavakkal való játék gyakori a Szonettekben és a Shakespeare-drámákban is egyaránt (ld. now, sorrow, woe, morrow, throw a 90. versben; vagy tomb-womb a Titus Andronicusban), amely Shakespeare zsenialitását tükrözi a nyelv manipulálásában. A Fazekas-fordításban stilisztikai pontossággal vándorolnak a rímcsoportok a quatrainek között, mégpedig úgy, hogy a nő- és hímrímek is nagyon közel állnak egymáshoz. A will-szójáték a magyar fordításban így hangzik:

„mondd vak lelkednek: Will – a vágy – tiéd,

a lelked engem elfogad, tudod,

te töltsd be vágy-ügyem szerelmemért.

Szerelmed kincs, és Will betölti majd:

igen, magom magában sokra megy.” (Fazekas 2023. 465.)

A fordító figyelembe vette az eredeti szöveg rekonstruálható jelentését, mégpedig a „Will” (William keresztnév becézése), „will” (vágy, akarat) és „will” (jövő idejű segédige) homonimák lehetséges jelentéseit. A humoros szójáték magyar nyelven olykor nem adható vissza egzaktul, ezért a fordító kompenzál, és alliterációval próbál hasonló érzést generálni az olvasóban.

A Fazekas-féle fordítást megelőző Szabó Lőrinc-féle lírai átköltések olykor – tévesen – más érzelmeket ragadnak meg, mint az angol Shakespeare-versek. Ami a Szonetteket illeti, Szabó Lőrinc 1943-as (harmadik) fordításváltozata – amit 1955-ben fejezett be¹ – tekinthető a leghívebb és formailag legközelebb álló versfordításának. Viszont így is kifogásolható, hiszen előfordul, hogy trocheussal kezd sort (ld. 144. szonett első quatrainjében: „Két szerelmem van, az gyötör s vigasztal”), nem veszi figyelembe a metaforikahasználatot egymástól távolabbi szonettek esetében, és többnyire a soráthajlások is problematikus szövegszerkesztési támpontokként szolgálnak. Megállapítható, hogy Fazekas fordításában – és a fentebb említett Shakespeare-kutatásoknak köszönhetően – törekedett mindezek elkerülésére. Sikerült a forrásnyelvi szöveg összefüggésrendszerét megragadni, és nem csak lokális, hanem strukturális utaláshálózatokat és metaforakezelést fenntartani, illetve korrigálni mindazt, amelyet az előző fordítás(ok)ban hiányolni véltünk. Például az 5. szonettben megjelenik a természet-, rózsa-, illetve illat-motívumrendszer, amelynek bővebb kifejtése a 15. és 53. versekben folytatódik. Ez egy magában egységes hangvételű, képi világú és szövegszintű metaforikát feltételez. Shakespeare természetesen ezt más motívumokkal más szonettekben ugyanígy elvégzi, és azokat Fazekas ugyanolyan természetességgel és odafigyeléssel közli a magyar olvasóközönség számára (ld. a 99. szonett rózsa- és virágszimbolikája). Az értelemadó soráthajlások – amelyek olykor Szabó Lőrinc fordításában igencsak megbontották a reneszánsz verszenét és ritmikát – a Fazekas-fordításban nem kerülnek elmulasztásra:

„And shalt by fortune once more resurvey

These poor rude lines of thy deceasèd lover,” (134.)

A magyar fordításban a szerző így jár el:

„lesz alkalom rá, s újra átfutod

halott szerelmed sok szegény sorát:” (135.)

Fazekas Sándor figyelemre méltó pontossággal, formacentrikussággal és szöveghűséggel igyekszik egy erős műfordítói hagyományhoz csatlakozni, amellyel a Shakespeare-szonettek jambikus lüktetésű szabályosságát tükrözi. Kötetében aktualizálja az elődei által kialakított képet a Shakespeare-kultuszról. A szonetteket stilisztikai, retorikai és hatástörténeti szempontból könnyed fordítói eltökéltséggel kezeli. A szerző kellőképpen megtalálta a kompromisszumot Shakespeare szonettjeinek és a magyar fordítás szonettjeinek szerkezete között. A forrásnyelvi versanyag összefüggésrendszere érzékelhetőnek bizonyul a célnyelvi szonettgyűjteményben. Mindezt bizonyítja a szerző fordító-kritikusi hozzáállása a shakespeare-i képek és szóképek változatosságához, a konvencionális rímhasználathoz, és intertextuális asszociációkhoz.

‍

Fazekas Sándor: William Shakespeare szonettjei. Magyar Művészeti Akadémia Kiadó, Budapest, 2023.

Jegyzetek

¹          Szabó T. Anna: Shakespeare szonettjei Szabó Lőrinc fordításában, 2004. 91.