Svábnak lenni újra?

Magyarország. A címkét illetően keserű szájízzel maradunk a Tiszta sváb című dokumentumfilm megtekintése után. Némi irónia is kicseng így az országnévből. Mert színtisztán magyar lényegében sosem volt, illetve ma magyarabb, mint bármikor. Most legmagyar. Ahhoz pedig, hogy azzá legyen, a népeken átgázoló 20. századra volt szüksége. Ezt most úgy mondtam, mintha a század egy szolgáltató lett volna, az ország pedig a kedvezményezett. Mint egy szolgáltatói szerződésben.

Mintha nem egyének tették volna egyénekkel azt, hogy immár alig él Magyarországon más nemzetiségű állampolgár. Pedig emberek szenvedtek kegyetlenül attól, amit más emberek eldöntöttek. A nemzetiségi arányok megváltozása, illetve erőszakos megváltoztatása szülte a többségi nemzeti államokat Európában. És bár a folyamat korábban elkezdődött, igazából a 20. század teljesítette be az „örök álmot” – mondják az intézményi szerveződés létrejöttéről létüket az ősrobbanástól levezető nemzetek.

Sós Ágnes roppant hatásosan úgy indítja 109 perces Tiszta sváb című dokumentumfilmjét, hogy Magyarország nyugati felének valamely egykor valóban tisztán svábok lakta településén a falu házait és temetőjét kakofón párbeszédbe elegyíti. Tehát vannak a 19. század közepén-végén épült házak, amelyek egykori lakói, vagy roppant kis mértékben mai tulajdonosai, magyarral kevert sváb nyelvű képzelt párbeszédet folytatnak a temetőben nyugvókkal. Túlvilági, mégis vidám csacsogás derül, ami lenyugszik és egyetlen nénibe sűrűsödik bele, aki azonban rövidesen meghal. Vele és utána halnak meg sorban a forgatás elején még élő és mesélő, de időskorukra való tekintettel pár évvel később létezni már nem tudó nagyszülők és dédszülők, akik vidéki, német anyanyelvű fiatalokként élték meg a második világháborút és azt, ami utána következett. Ezekről az időkről mesélnek a sváb gyökereiket kereső unokáknak, vagy inkább a dédunokáknak. Kíváncsi fiatalok ők, a középiskolából éppen kijöttek, családalapítással vannak elfoglalva, és közben rácsodálkoznak az elődök nyelvére, szokásaira, kitartására, és persze arra, amitől ez a kitartás szinte emberfeletti volt.

A nénik és bácsik húsz-huszonvalahány évesekként a Volksbund (Magyarországi Németek Népi Szövetsége) ifjúsági szervezetében szocializálódtak ártalmatlanul, lényegében bulizni jártak bele, mivel „ekkor már szabad volt a szex”, nem számolva azzal, hogy a Volksbundban eltöltött idő és a népszámláláskor bátran bemondott „német” nemzetiség és anyanyelv mily kegyetlen éveket hoz nem sokkal később számukra. A Volksbundban önfeledten ismerkedő, udvarolgató férfiakat ’44-ig a magyar honvédségbe sorozták be, menniük kellett a frontra. A kiugrási kísérlet és a megszállás után viszont már a Wehrmacht környékezte meg őket, a vércsoportot feltetoválták a karra, és aktívan részt kellett venniük a szervezett visszavonulásban. Ha míg a háború zajlott, vagy még előtte, valami fura okból nem sikerült magyarosítani a családnevet, és mondjuk a háborút is túlélték, akkor egymás után két újabb problémával szembesültek: ’45-ben, mint német kollaboránsokat, a nőket és férfiakat egyaránt elvitték a Gulagra, és ha ott azt a 2-3-4-5 évet (egyéne válogatja) túlélték, s a túlélést valóban szó szerint kell érteni, mert könnyen halállal végződő betegségek tizedelték a földeken, bányákban és üzemekben dolgozókat, hazatérésük alkalmával a magyar állam kitelepítette takaros házaikból. Kollektív bűnösség, náci kollaboráció – mondta erről akkor az ideiglenes magyar kormány. Népességcsere – így nevezi az utókor. Helyükre pedig jöttek a Csehszlovákiából, Romániából, Jugoszláviából elüldözött magyar családok és a föld nélküli vidékiek.

A dokumentumfilm nem foglalkozik ez utóbbiak szemszögével, de nem is feladata. Itt a svábok pokoljárásának felidézésén van a hangsúly, illetve azon, ahogy erről az utódok értesülnek és reagálnak rá. Mert alapvetően könnyű idős beszélő fejeket nézni, ahogyan felét szemérmesen elhallgatva, másik felét megkönnyezve mesélnek régvolt személyes tragédiákról, elveszített gyermekekről és a véget érő jólétről, és hogy helyette a fagy, a halálfélelem, az állandó gyász és éhezés köszöntött be, s ennek a hangzó emléknek minden súlyát vagy érezzük, vagy nem, és megint más ezt úgy hallgatni, hogy közben a kérdező, fiatal, érzékeny, a mesélőnek rokona ezt zokogva fogadja be. Ekkor ugyanis áttéttel a leadó és befogadó együttes gyászára kényszerülünk reagálni, s a torok önkéntelenül elszorul.

A fiatalok időnként egymásnak is mesélnek. Arról, amit hallottak az öregektől, és arról, ahogyan a haveri körük reflektál újonnan felfedezett svábságukra. Arra a svábságra, amelyben már svábul nem is tudnak. Őriznek valamit, amihez mindössze érzésben vagy a tárgyi emlékek szintjén tudnak kapcsolódni, a megéléséhez szükséges belső párbeszédet viszont más nyelven, éppen az őseiket kitaszító állam nyelvén kénytelenek lefolytatni. Néha találkoznak németországi fiatalokkal, akiknek nagyszüleit egykor Magyarországról telepítették ki. Azok az idős emberek, jóllehet nem zárták le teljesen magukban viszonyukat a szülőföldhöz, nem kívánnak már oda visszatérni. Megbántottságuk érthetően annál erősebb.

Svábnak születni Magyarországon ma már nem reflex és természetes állapot, hanem hosszú tanulás eredménye lehet, és az iskolapadban elkezdődhetne, ha a tankönyvek nem hallgatnának annyira mélyen a kitelepítésről. Ennek a rendező személyesen jár utána, történészekkel.

Sós Ágnes hosszú időn át forgatott, legalább négy-öt éves táv az első kockák és az utolsók között eltelt idő. Közben egyes mesélők eltávoztak, történeteiket kivitték a temetőbe. Onnan tovább mesélnek, s a ház válaszol. De ez nem puszta épületek és sírkövek párbeszéde, tehát nem az agyag, a mész és a beton mondja. Igazából a szülőföld csacsog az egykor becsapott, meghurcolt, de utólag némelyest békét talált lelkekkel. A szülőföld sem tehet arról, és az egykori lelkek sem, hogy rajta végiszántott és bennük traumákat okozott egy kegyetlen korszak, amelyet emberek hoztak létre, emberek vittek véghez és emberek nem könnyítik a rá emlékezést. Sós Ágnes ehhez az emlékezéshez járul hozzá, szerény eszközökkel, de annál hatásosabb érzelmi utazással, amely során magunkba nézhetünk, s ha másról nem is, de legalább egy jobb jövő megtartásának szándékáról halkan ígéretet tehetünk.

Tiszta sváb, magyar dokumentumfilm, 109 perc, 2022. Rendező: Sós Ágnes. Operatőr: Sós Ágnes, Petróczy András, ifj. Petróczy András. Vágó: ifj. Petróczy András.

‍