„Sem vers, sem más nem tükrözheti a Gulág szörnyűségét” - beszélgetés Dupka György íróval

– Dupka György nevét szinte minden kárpátaljai településen ismerik, de talán nincs ez másként a Kárpát-medence nagyobb magyarlakta településein sem. De hogyan lesz egy ugocsai kis faluból, Tiszabökényből induló emberből Kárpátalja mindenese? ‍

– 1952. április 11-én születtem Kárpátalján, a Nagyszőlősi járási (egykori Ugocsa megyei) Tiszabökény községben. Édesapám parasztember volt, édesanyám óvónő. Amellett, hogy – mint minden kárpátaljai gyereknek – már igen korán ki kellett vennem a részem a falusi munkákból, lehetőséget kaptam az olvasásra is, így szinte minden könyvet elolvastam, ami a falunkban fellelhető volt. Magyartanárom, Fórizs Emma volt, aki elsőként felfedezte, hogy nyitott és kíváncsi vagyok a világra és az írott szóra. Külön foglalkozott velem, ma is nagy szeretettel gondolok rá. Amikor az első verseimet megírtam, emlékszem, nagyon büszke volt. Tiszabökényben fejeztem be az általános iskolát, ezt követően a tiszapéterfalvai középiskola diákja lettem, ahol leérettségiztem. Ez már egy egészen más környezet volt, amellett, hogy nagyobb volt az elvárás a diákokkal szemben, mint szülőfalumban, a lehetőségek tára is bővült. Akkoriban 75 diák érettségizett, az egész Tiszahát legjobb tanulói tanultak ebben az iskolában. Az itteni magyartanáromnak köszönhető az, hogy részt vehettem életem első élőirodalom-óráján, amikor is egy ukrán és egy magyar költő látogatott el iskolánkba. Kovács Vilmos, későbbi mentorom és egy Tomcsányi nevezetű ukrán szerző voltak a vendégek. Azt hiszem, az volt a fordulópont az életemben, ekkor tudatosult bennem, hogy az irodalom közelségében akarok élni. Az első írásaimat egy iskolai faliújságban publikáltuk, ezt megmutattam Kovács Vilmosnak, aki meghívott egy találkozóra a többi írogató fiatallal, köztük Vári Fábián Lászlóval, Füzesi Magdával, S. Benedek Andrással.Érettségi után – mivel akkor nem vettek fel az egyetemre –, 1969–1970-ben fizikai munkát végeztem: voltam a tiszapéterfalvai Határőr Agrárcégnél dohánytermesztő, kosárfonó, a tiszaújlaki sütődében pék, az Odessza megyei Kotovszki járásban idénymunkás. 1970 májusában részt vettem a tiszai árvízkárok helyreállítási munkálataiban (a folyó árhulláma családi portánkat is elárasztotta). Azok egészen más idők voltak, teljesen másként indult egy fiatal élete, mint manapság.

– Irodalmárként indult, mégis inkább történészként ismerjük. Hogyan szeret bele egy lírikus a történelembe, a Gulág-kutatásba?

– A Kárpátalján működő irodalmi stúdiók közül először a Forrás tagja lettem, azonban ez az pályaszakasz korán átalakult: elvittek katonának, ahol komoly sérülést szenvedtem. Mire három év múltán hazajöttem, már a József Attila Stúdió volt az aktuálisan működő közösség, aminek szintén tagja lettem. 1973-ban beiratkoztam az Ungvári Állami Egyetem Nagyszőlősi Előkészítő tanfolyamának orosz nyelv és irodalom szakára, majd a sikeres évzáró vizsgák után még 1974 tavaszán átiratkoztam az Ungvári Nemzeti Egyetem magyar nyelv és irodalom szakára. Itt folytattam tanulmányaimat a nappali tagozaton. Közben Ungvárra költöztem, családot alapítottam. Itt újabb lehetőségek nyíltak számomra. Új barátságok szövődtek, új tudásra tehettem szert. 1979-ben magyar nyelv és irodalom szakos középiskolai tanári, illetve bölcsészdiplomát szereztem. Szakdolgozatomat a kárpátaljai magyarság első világháború utáni, illetve 1918–1979 közötti kisebbségi helyzetben kialakult irodalom- és művelődéstörténetéből írtam és védtem meg.Valójában 1988-ig versírással foglalkoztam. Egyik estén az édesapámmal szerettem volna interjút készíteni, a Gulágról, a „malenykij robot”-ról beszélgettünk. Apám akkor elmondta, hogy valójában sem vers, sem dal, sem semmi nem tükrözheti azt a szörnyűséget, amit ott átéltek az emberek. Akkor gondolkodtam először azon, hogy behatóbban, tudományos szinten kellene foglalkozni ezzel a témával. Később Váradi-Sternberg János professzor diákjaként újabb biztatást és kutatási lehetőséget kaptam. A „malenykij robot” szörnyűségeiről egyre többet megtudva, úgy éreztem, hogy nem maradhat többé tabu egy olyan téma, amely minden kárpátaljai magyar és sváb lakost érintett. Segített abban, hogy megérthessem ezt a korszakot. Akkor már a Kárpáti Kiadónál dolgoztam, és tagja lettem annak a rehabilitációs bizottságnak, amely az elhurcolással foglalkozott és foglalkozik a mai napig. Az egészségi állapotom miatt az újságírással fel kellett hagynom és az Ungvári Televíziónál folytattam a munkámat. Csodálatos évek voltak, valójában nem is éreztem a kommunista korszak nyomását. A Kárpáti Igaz Szó című lapban lehetőségem volt a történelemmel foglalkozó írásaimat publikálni, történészek szempontjaival ismerkedni. Váradi-Sternberg professzor ötlete volt, hogy dolgozzuk fel a kárpátaljai elhurcolások valós történetét, a zsidó elhurcolást és minden igazságtalanságot.  Aztán már nem írtam verseket, a történelemkutatás került előtérbe, bár az irodalomszervezés mindmáig a szívügyem.Fodó Sándorral, egykori egyetemei tanárommal és korábbi versíró barátaimmal megalapítottuk az első magyar érdekvédelmi szervezetet, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetséget. Egyik napról a másikra lettünk tollforgatókból politikusokká. Így kerültem be a városi és a megyei tanácsokba. Ebben az időben jutottam hozzá azokhoz az információkhoz, levéltári anyagokhoz, amelyek mindaddig titkosak voltak. A „malenykij robot”-tal kapcsolatban megjelentetett kiadvány mégis inkább kötődik a lírához, mint a történelemhez –  lágerversek és -balladák gyűjteménye volt.

‍
– Milyen körülmények között dolgozott, hiszen egy ilyen balladás kötet összeállítása nem kevés munkával jár, folyamatos kutatást igényel…

‍– Hetente két-három túlélővel beszélgettem, beszélgettünk, imákat, verseket, nótákat gyűjtöttünk. Tudtam, ha akkor nem gyűjtöm össze ezeket a gyöngyszemeket, máskor nem lesz rá lehetőségem. 1989-ben a „malenykij robot” kapcsán megszervezett beregszászi konferencián még több mint kétszáz túlélő jelent meg. A tavalyi rendezvényen már csak hárman voltak. Első dolgom volt a levéltári munka, majd a túlélőkkel való interjúk készítése, a naplóik feldolgozása, magnófelvételeket készítettem, ezeknek utánanéztem a levéltárban.  Akkor már a Kárpátaljai Magyar Könyvek sorozatát gondozó Intermix Kiadó igazgatójaként tevékenykedtem, s elhatároztam, hogy a lágerirodalom kutatása és megjelentetése elsőbbséget fog élvezni Kárpátalján. Több szerző írt ebben a témában, különböző szörnyűségek kerültek napvilágra, eddig közel 70 kötet jelent meg ebben a témában.A tudományos kutatásokat jómagam is magasabb szintre emeltem. 2006–2008 között magyarországi egyetemi képzésen vettem részt, majd 2008 őszén az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Karán kulturális mediátor szakos másoddiplomát szereztem. 2014. szeptember 19-én pedig a Pázmány Péter Katolikus Egyetem történelemtudományok doktori iskolájában A kollektív bűnösség elvének alkalmazása a kárpátaljai magyarokkal és németekkel szemben (A 4. Ukrán Front Katonai Tanácsa határozatainak végrehajtása az NKVD-jelentések tükrében, 1944–1946) címmel megvédtem a doktori (PhD) disszertációmat summa cum laude minősítéssel.

‍
– A kárpátaljai kisebbségek tudományos kutatói személyes érintettség miatt „másként nyúlnak” a sztálini terror témaköréhez. Az Ön családját is elérte a tragédia?

‍– Amennyiben a családom nem lenne érintett ezekben a folyamatokban, valószínűleg én is másként látnám a témát. Apám még nem volt 18 éves 1944-ben, így neki nem kellett jelentkezni a gyűjtőpontokon, de gyakorlatilag minden férfirokont elvittek Szolyvára. Apámra két év múlva került sor, ő egy munkatáborba került, ahonnan megszökött. Mint szökevény elfogták, elítélték és Murmanszkba került.
‍

– Van-e utóélete, folytatása a kutatásainak, illetve van-e olyan téma, amit szeretne még felkutatni, megírni?  

‍– Szeretném, ha minden egyes településen – ahol még nincs – emlékhelyeket, emlékműveket állítanánk a magyarságuk miatt haláltáborokba, munkaszolgálatokba hurcolt és ott elpusztult embereknek. Tovább szeretnénk kutatni azokat a helyszíneket, ahová elődjeinket elhurcolták. Most éppen egyik ilyen – az idén már a második – kutatóexpedíciót készítjük elő. Fontosnak tartom, hogy a mai fiatalok is megismerjék a „malenykij robot” igazságát. Digitalizálunk, s ezáltal mindenki számára hozzáférhetővé teszünk minden könyvet, ami az Intermix Kiadó gondozásában megjelenik.Természetesen nem szeretnék az irodalomnak sem hátat fordítani. A fiatal szerzőkkel minden évben ellátogatunk Kárpátalja több iskolájába, felsőoktatási intézményeibe, részt veszünk szavalóversenyeken, és igyekszem a tőlem telhető legtöbbet megtenni azért, hogy az Együtt folyóirat, Kárpátalja egyetlen irodalmi fóruma továbbra is működhessen, lehetőséget adjon a helyi szerzőknek a publikálásra.


Dupka György író, költő, helytörténész, irodalomszervező, szerkesztő, kultúrpolitikus. 1952. április 11-én született Tiszabökényben. Iskoláit szülőfalujában és Péterfalván végezte, majd az Ungvári Állami Egyetemen 1979-ben szerzett magyar szakos bölcsészdiplomát. 2006–2008 között magyarországi egyetemi képzésen vett részt és 2008 őszén az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Karán kulturális mediátor szakos diplomát szerzett. 1979–1986 között a Kárpáti Igaz Szó munkatársa. 1986–1992 között a Kárpáti Kiadó magyar osztályának szerkesztője. 1992-től az Intermix Kiadó vezetője, nevéhez fűződik a Kárpátaljai Magyar Könyvek sorozat beindítása. 2008-tól a Kárpátaljai Magyar Művelődési Intézet igazgatója. A kárpátaljai irodalmi élet aktív szervezője, az Együtt című irodalmi, művészeti és kulturális folyóirat egyik alapítója, felelős lapkiadója. Több magyar szakmai és érdekvédelmi szervezet – köztük a Magyar Értelmiségiek Kárpátaljai Közössége és a Kárpátaljai Magyarok Kulturális Szövetsége – alapítója. Elkötelezett „malenykij robot”- és Gulág-kutató.