Salamon pecsétje

(Bevezetés a mágiába I.)

„Everything is magic here. Except for the magician.”1
Mágia szó alatt általában két különböző dolgot érthetünk. Egyik egy ősi, tradicionális tudomány és művészet, a másik valaminek illuzórikus volta – ez utóbbi rendelkezhet pejoratív értelemmel is. A szónak e két értelme szoros kapcsolatban áll egymással, de e kapcsolat természete messze nem merül ki irodalmi vagy történeti megállapításokban. Az illúzió mibenlétének kérdése a valóság mibenlétének kérdését implikálja, a mágia szempontjából pedig ez a kérdés másként vetődik fel, mint ahogy általában szokott. Napjaink embere számára a valóság és illúzió kérdése leginkább abban merül ki, hogy melyik az a mérhető adat, ami a többség számára azonos módszerek, eljárások által, amennyire ez lehetséges, egyformán elérhető. Ami e kritériumnak nem felel meg, az – valamilyen mértékben – illúzió. E nézőpontból a mágia teljes egészében illúziókkal operál, mely következtetésnek e formában, a mágia gyakorlatának szempontjából egyáltalán semmi jelentősége nem lenne, ha e nézőpont nem lenne már eleve olyan, ami a mágiának bármilyen szintű elméleti megértését teljességgel lehetetlenné teszi.
Ahhoz, hogy a mágia működésének alapjait megértsük, először arról a szemléletmódról kell fogalmunk legyen, amire a mágia tudománya és művészete épül. Ez a szemléletmód a metafizikai tradicionalitás jegyében fogalmazható meg a legteljesebben, azon belül pedig egy egyetemes érvényű doktrína formájában időtlen idők óta ismert. Valóság és illúzió kérdése e szemléletben egy, a szó szoros értelmében hierarchikus, alárendeltségi viszonyban merül fel, melyben teljesen valóságosnak csak az önvaló minősül, vagyis az, aminek önmagán kívül semmilyen más oka vagy meghatározója nincsen. Minden más – valamilyen mértékben – illúzió, pontosabban illuzórikus valóság, mert éppen annyiban van, amennyiben az önvaló létéből a maga módján, vagyis illuzórikusan részesül. Az önvalónak egyik lényegi aspektusa a végtelenség. Végtelen lehetőségeinek létben való kibontakozása a végtelen univerzum, melyen belül az említett alárendelődési viszonynak mintegy visszhangja a létszintek hierarchiája. Egy ilyen létszint az emberi individuumé, aki a maga világában centrális helyet foglalva el, közvetítő szerepet lát el az adott szinthez képest függőlegesként elképzelendő világtengely mentén, a magasabb szintek és saját létezési síkja között. Ez utóbbi megközelítés egyben fundamentális alkalmazása a metafizikai tradicionalitás azon ősi, geometrikus szimbolikájának, ami a mágiában is alapvető fontossággal bír.

A létszintek hierarchiájának egyik legegyszerűbb megközelítési módja a három világ doktrínája: a szellemi, numenális világé, avagy az okok és eredetek világáé, a szubtilis világé, illetve az anyagi világé, mely utóbbi a szubtilisnak egy, az emberi létszinten kialakult koagulációjának tekinthető. Ugyanez egy másik megközelítésből: ahogyan az emberi test „benne van” egy anyagi világban – bár szempontunkból helyesebb lenne úgy fogalmazni, hogy együtt van vele, vagy hogy a kettő feltételezi egymást –, hasonlóan a finomabb, pszichikus funkcióknak, mint a képzelet, a gondolkodás, érzés, de a rejtettebb, ösztönösebb, úgynevezett tudatalatti aspektusoknak is az emberi egyénhez köthető része „benne van” egy szubtilis világban, avagy szervesen fűződik egy szubtilis világhoz, melynek egy, az emberi egyénként megnyilvánuló átmeneti erőkonglomerátum sajátos opacitása által jelentősen korlátozott részét képezi. Ez a világ összemérhetetlenül élénkebb, szabadabb, sokrétűbb az anyaginál, és körülöleli, mint tenger a hajót, de ezen túlmenően tartalmazza közvetlen eredetét is. A kettő együtt jelenti a tág értelemben vett természeti világot. Végül pedig e szubtilis világ is, a maga rendjén produktuma vagy lefokozott eredménye egy még magsabb, még élénkebb, még szabadabb világnak, mely minden egyéni formával bíró megnyilvánulás fölött van, és minden megnyilvánult dolog eredetét, sőt, magát a lét és tudat esszenciális gyökerét képviseli.2 Ezek a világok közötti korrespondenciák a mágiában használt szimbólumok hatékonyságának okai. A mágia alapvető működési elve, hogy az aktivitás nem horizontálisan, ugyanazon létezési síkon belüli változásokban merül ki, hanem e síkokon átível, és első sorban fentről lefelé, egy magasabb létszintről egy alacsonyabb felé, vagyis, a három világ doktrínájának megfelelően a szellemi síkról a szubtilis, illetve a szubtilis síkról az anyagi felé fejti ki hatását. Ezt megelőzően persze a mágusnak fel kell emelkednie arra a szintre, ahonnan a szóban forgó aktivitást uralmi pozícióból végrehajthatja. Ez egyfelől tudatfunkcióknak, másfelől – és egészen konkrétan – ontológiai minőségeknek a többszörös átalakítását feltételezi. Ezek az átalakítások, melyek néha tartamhoz kötöttek, máskor pedig kvázi-véglegesek, főleg ez utóbbi esetben, egy tradicionális értelemben vett beavatási út és praxis stációival, megvalósítottságaival egyenértékűek. A mágus aszcenziója lentről felfelé – vagy egy másik, ekvivalens szimbolika szerint kintről befelé, vagy a meghatározottságból a szabadság felé, a kötött testi-emberi individualitás saját meghatározottságainak eredetére irányuló tudatlanságából ezeknek megismerése és birtokbavétele felé – a mágia lényegi törzsét képezi, a partikuláris alkalmazások és gyakorlatok esetleges ágazataival szemben.
A világ létesülése és a mágus aszcenziója – olyan, mint a három világ hierarchiájának két különböző irányból való végigkövetése, e komplementáris viszony képi ábrázolása pedig két, közös centrummal bíró, felfelé, illetve lefelé tekintő háromszög, avagy közismert nevén Salamon pecsétjének szimbóluma. Miként a tradicionális szimbólumok nagy részét, ezt a szimbólumot is egy meghatározó alapelvből kiindulva sokféleképpen lehet alkalmazni. Általánosan véve a mikrokozmosz és a makrokozmosz, avagy az egyéni forma és a kozmikus teljesség lényegi azonosságának szimbóluma, mely azonosság lét és tudat lényegi azonossága révén a mágus aszcenziójában aktualizálódik. Egy másik megközelítésben az ég, vagyis a szellemi világ, és a föld, vagyis a természeti világ között fennálló analogikus, inverz tükröződési viszonynak a jele. És valóban: a földi világban, a természet erőinek hatékonysága mellett láthatatlannak, már-már észrevehetetlennek, vagy végtelenül távolinak tűnik az a szellemi kiindulópont, ami a létnek fényes, aktív birtokoltságát jelenti. Ez a szellemi kiindulópont a magas mágia végcélja. Tudnunk kell azonban, hogy nem minden esetben áll a mágia tudománya és művészete ily egyértelműen a metafizikai tradicionalitás elveinek megfelelően tételezett megvalósítás jegyében. Bizonyos ágazatok e megvalósítás szöges ellentétét szolgálják. Mi több, a metafizikai megvalósítás szolgálatában álló mágia útja is olyan veszélyeket hordoz, melyek ellenkező eredményt okozhatnak. A mágikus operációk során az operátor mind nagyobb és nagyobb mértékű ellenállással szembesül a kozmikus és a kaotikus erők részéről. Amennyiben ezzel az ellenállással szemben nem állja meg a helyét, az elsodortatás, elvesztődés és végső soron a visszaút nélküli kioltódás tetteinek következménye.
Legyen bármennyire is távoli a mai emberiség általános mentalitásától, a lét szövedékébe való beavatkozás nem egy romantikus kaland, ami néhány vakmerően kiejtett varázsszóval kezdődik, és nem a társadalom peremén tanyázó különcök önkényes fantáziája, ahogy nem is az irodai dolgozó titkos hobbija. A mágia nem a „sikeres élet titka”, nem egy lottónyeremény, nem a párkapcsolati boldogság kulcsa, és nem egy könnyed narkotikum. Bármely arculatát nézzük, a mágia minden esetben a három erény útja: a tudásé, a merszé és a hallgatásé.


Sol Niger az 1999. augusztus 11-i kedvező körülmények során született a Kárpátok lábainál, Romániában. Azóta önkéntes száműzetésből él.


Jegyzetek
1 „Itt minden varázslat. Kivéve a varázslót.”2 Érdemes külön kihangsúlyozni: a valódi mágikus létszemlélet határozott ismérve, hogy végső soron (de nem kizárólag végső soron) szolipszisztikus. Ezt majdnem minden hiteles forrás tartalmazza.A három világ doktrínájáról, illetve a létszintek hierarchiájáról bővebben lásd René Guénon következő műveit (angol kiadásaik címei szerint): The Symbolism of The Cross (Luzac & Co. Ltd., London, 1958), Multiple States of the Being (Sophia Perennis, 2001), Man and his Becoming Acording to the Vedanta (Rider & Co., London, 1928), mely utóbbi könyv a hindu nem-kettősség metafizikai doktrínájának szempontjából közelíti meg (többek között) ugyanezt a témát. Kihangsúlyozandó, hogy a szóban forgó doktrína nem valamely, korunkhoz lehető legviszonylagosabban is közel álló szerző sajátja, hiszen ókortól a késő reneszánszig, ahogy elszigeteltebben azon is túl, számos nyugati és keleti, filozófiai, teológiai és iniciatikus hagyomány szövegeiben találkozhat az olvasó e doktrínával, nyugati kultúránkban legkiemelkedőbben az ún. neoplatonizmus, a gnoszticizmus és a hermetikus tradíció vonalán. A késő reneszánsztól, és még hangsúlyosabban a felvilágosodás korától viszont egyre nehezebb a hiteles, vonatkozó források kiszűrése. E tájékozódásban, a szükséges óvaintések és lényeges distinkciók megtételével, a fent említett szerző szintén egy fontos autoritás. Ezek a könyvek általános bevezetést nyújtanak az általunk is röviden bemutatott létszemlélet alapjaiba, de nem kifejezetten a mágia tudományáról és művészetéről szólnak. Ugyanezen doktrína, kifejezetten a mágia területén való, hiteles tájékozódási pontokat nyújtó ismertetésében, illetve számos további vonatkozó infrormáció forrásaként is, melyekre jelen gyors áttekintésben nincs lehetőségünk külön kitérni, a következő referenciák a kiemelten jelentősek: UR csoport: Bevezetés a Mágiába I., II. és III. kötet – Persica kiadó, Budapest, 2008; Giuliano Kremmerz: Bevezetés a Hermetika Tudományába – Persica kiadó, Budapest, 2015; Eliphas Lévi (Alphonse Louis Constant): Dogme et Rituel de la Haute Magie, I. és II. kötet. Ezek a könyvek egyfajta megalapozást jelenthetnek olyan szerzők, mint Aleister Crowley, Austin Osman Spare vagy Kenneth Grant speciálisabb perspektíváinak megértéséhez, elsajátításához.