Robert G. Elekes versei

Árkossy István: Mátyás és Mohács II.

mic drop

a hate-erek csak kussoljanak.

azok a self-help könyvek, amiket az ágyban

illatgyertyák fényénél zabáltam,

az önfejlesztő tréningek és konferenciák,

amik a hormonháztartásomat rendezik át,

az ASMR-bizsergés, amit az ember érezhet

a tesók közt, akik tagjai az RMDSZ-nek,

a vegán receptek, amiket olyan éjszakákon

főztem,

amikor minden életcélom elpárolgott a gőzben,

azok a végigmeditált hatha-jóga órák,

amikor magamban szavaltam octavian gogát,

ezek, amióta kiadtam az első kötetem,

mind-mind segítettek.

régebben szép voltam,

most már végre csak

saját magam vagyok.

kakofóniák

cacofonii

valaki szarát mosom a vizeletemmel

az IR1622-es vonat budijában.

timișoara nord – bucurești nord,

via brașov.

érzem, hogy én is hozzájárulok,

amikor kimegy a biztosíték

és leáll az agyam fotoszintézise.

izmaim ösztönösen feszülnek meg,

ijedtemben megáll a vizelet,

meghal a térerő, meghal a wifi,

elnémul a manele, az ujjak görgetés közben

kövülnek meg,

én meg, ott,

a semmi egyházának védőszentje.

szeretem nézni

az embereket, ahogy kiérünk az alagútból.

a néhány tizedmásodpercben,

amíg a hálózat visszaáll,

még gyorsan betaggeli őket egy képen a halál.

egy nap majd itt, ezen a

mindenki életének faláról törölt poszton

építem fel a templomom.

de most kézmosás nélkül jövök ki a budiról,

egyenesen a napba nézek,

leejtem

a kiflim, várok több mint öt másodpercig,

majd a számat tömöm:

extrém sportokat űzök.

számat a vonat ablakának nyomom,

meleg levegőt

lehelek rá, amíg teljesen bepárásodik,

és írok rá

valamit, ami majd el fog tűnni.

ezalatt egy

koszos képű, véres térdű

gyereket bámulok, labdával

a kezében, aki félbehagyta a játékot,

hogy nekünk, akik épp haladunk valamerre,

könyörtelenül beintsen.

kiddo

radunak szilánk van a papucsában,

valaki másnak habosít

tejet egy bögrében.

radu gyümölcsöt facsar, mert

nemtudomkinek egy kurva fresh kell,

pedig biztos látta arcán a fáradtságot.

radunak táskás a szeme és bűzlik belőle a sör,

a dunhill és a keserűség.

hallgatja, ahogy az emberek mondják neki,

hogy

ő csinálja az ország legjobb smoothie-ját.

radu ajkát bámulom,

a száraz, csókolatlan, másnapos,

fekete ajkát.

megfogadtam, hogy vele maradok a váltásig,

egy átalvatlan éjszaka után

felmostuk együtt a helyet,

kipucoltuk a budit,

leoltottuk a villanyokat és ott maradtunk.

holnap, amíg ő dolgozik, én

ihatok mellette,

mert 1-kor szabadul és utána elmegyünk,

csak mi ketten,

apám sírjához,

ahol azóta nem jártam, amióta

besepertük őt a föld alá.

várok.

radunak szőrösebb a keze,

mint nekem és ristrettót főz

egy cocălarnak, akiből siker sugárzik.

rámosolygok, megijed.

apám érzi a földet.

legjobb férgeivel érinti meg,

és tetszik neki.

radu nekimegy valinak,

vali elkezdi kiosztani,

én meg átszólok a pulton, hogy minden oké,

egy óra múlva úgyis mindketten

a temetőben leszünk.

apám nem látta a kill bill 2-t.

nem látta, ahogy beatrix kiddo

kezét ökölbe szorítja,

és kijön a sírból.

radu elvan egy dupla kávéval.

apám csontjai ütnek egyet,

a fa, amiben eltemettük, azt mondja: nem.

radu épp azt hallgatja,

hogy az oké, hogy bekattansz,

de azt saját szabadidődben csináld,

nem a tipografiaban.

próbálom magyarázni valinak, már ahogy

sikerül,

hogy most egy állati jó verssort produkált,

és hogy bele fogom tenni egy versbe.

apám beleüt a fába,

de csak egy porfelhő marad utána.

radu befejezi az utolsó lattét,

felöltözik és karon fog.

jön, hogy megcsókoljam, de na,

talán egy másik életben.

apám üt egyet,

és a playlist a következő dalra ugrik.

apám üt egyet,

és a temető kutyái abbahagyják az ugatást.

apám üt egyet,

érzem a vizeletemben.

radu betuszkol egy taxiba a temető felé,

rájövök, hogy már nem is tudom,

hová temettük.

apám üt egyet,

és én odafordítom a másik orcám is.

apám üt egyet,

és én radu vállán alszom el,

közben a korpáit számolgatom

és hallgatom a lélegzetét.

apám üt egyet,

és én azt álmodom, hogy amikor megtalálom,

rádőlök a sírjára,

és én egész testtel, mindent beleadva,

a legtökéletesebb hóangyalt csinálom neki.

apám üt egyet,

és odakint

a hóhullás

a helyünkre tesz minket.

ANDRÉ FERENC fordításai

Robert G. Elekes Brassóban született 1985-ben. A szebeni Lucian Blaga Egyetemen doktorált romániai német irodalomból. A brassói Transilvania Egyetemen és a marosvásárhelyi ­Sapientia Egyetemen tanít irodalmat és műfordítást. Első kötete 2015-ben jelent meg aici îmi iau dinții-n spinare și adio címmel a Tractus Arte kiadónál. Számos díj kitüntetettje, a Dactăr ­Nicu’s Skyzoid Poets irodalmi kör alapítója és vezetője.

‍