Rémtörténet (rövidprózák)

Rémtörténet

(Cuento de horror)

A nő, akit szerettem, szellemmé változott. Kísértetjárásainak színhelye én lettem.

Szabadság

(Libertad)

Ma kikiáltottam cselekedeteim függetlenségét. Az ünnepségen csak néhány hamvába hullt vágy és két-három kiforratlan mozdulat vett részt. Bár előtte a nemes elhatározás részvételi szándékát fejezte ki, az utolsó pillanatban azonban mégis kimentette magát szerényen – vagy inkább szegényen. Minden baljóslatú csendben zajlott le.

Úgy vélem, a zajos kikiáltás volt a bajok forrása: harsonák, harangozás, petárdák és dobpergés. Befejezésképpen pedig jött valami ostobácska játéka a tűznek és a morálnak, amely ráadásul pont a legrosszabb pillanatban mondott csütörtököt.

A legvégén egyedül maradtam saját magammal. Diktátori allűröktől kiüresedve, éjfélkor már csak közönséges írnokként körmöltem. Hősiességem utolsó morzsáival vágtam bele az alkotmánymódosítás fáradságos munkájába, amelyet majd holnap fogok a nemzetgyűlés elé tárni. A feladat valamelyest szórakoztatónak bizonyult, és egy pillanatra sikerült elszakadnom a mindent belengő bűzölgő kudarctól.

A lázadás könnyed és kétes gondolatai éjszakai pillangókként repkednek a lámpa körül, miközben néha a Marseillaise lágy dallamai suhannak át a jogi szövegem szövevényes törmelékei fölött.

Párbeszéd Borgesszel

(Diálogo con Borges)

Utolsó találkozásunkkor Jorge Luis Borges és én már halottak voltunk. Hogy elüssük az időt, az öröklétről kezdtünk el beszélgetni.

Házi recept

(Receta casera)

Két pletykát fog elterjeszteni. Az egyik az lesz, hogy hamarosan megvakul, a másik pedig az: varázstükröt őriz otthon. A nők maguktól fognak a karjaiba omlani.

A kapu mögött fogja várni őket, és mindegyiknek azt fogja mondani: csakis ő a szíve csücske; persze ügyelni fog, hogy a többiek ezt ne neszeljék meg – majd csak sorra kerülnek ők is.

Varázstükröt könnyűszerrel lehet barkácsolni, csak le kell ereszteni egy sima tükröt a fürdőkád fenekére. Mivel minden nő alapvetően narcisztikus, kíváncsiságtól hajtva hajolnak a házi készítésű mélység fölé.

Akkor lehet majd fojtogatni őket, ha ehhez van kedvünk; vagy játszadozni velük, ha kéjünk ezt diktálja.

Tűzszünet

(Armisticio)

Mai dátummal kivonom csapataimat az életedből. Felfüggesztem a test és lélek megszállását. A senkiföldjén majd találkozzunk. Ott, ahol egy angyal távolról int felénk – hívogatva −, hogy lépjünk be: „Romokban álló édenkert kiadó”.

Az egyik

(Una de dos)

Én is küzdöttem angyallal. Szerencsétlenségemre ez az angyal erős, érett és visszataszító volt − bokszolóköntösben.

Nem sokkal az összecsapás előtt mindketten hánytunk, külön-külön persze: mindenki a saját mosdójában. Mivel az állófogadás, vagyis inkább az össznépi züllés egyszerűen pocsék volt. Otthon várt a család: távoli múlt.

Amint felvetette ezt az ötletet ez az alak, azonnal fojtogatni kezdett határozott mozdulatokkal. A harc – jobban mondva az én esetemben ez csak védekezés volt − azon nyomban gyors és burjánzó önmarcangolássá vált. Pillanatok töredéke alatt elemeztem a veszteség és a megváltás összes lehetőségét: ragaszkodtam volna az élethez − esetleg az álomhoz; hezitáltam a megadás és a halál között. Ez tulajdonképpen csak halogatás volt, hogy ne kelljen metafizikai lépéseket vagy bármilyen más jellegű erőfeszítést tennem az ügyben.

Végül megszabadultam a rémálomtól, mint bűvész, aki miután lerázta béklyóit, szabadon lépett ki a páncélozott koporsóból. De a nyakamon még érzem riválisom kezének halálos nyomait. Közben tudom, sőt bizonyos vagyok: ez csak fegyverszünet; lelkiismeret-­furdalásom van, amiért megnyertem egy banális csatát egy eleve vesztes háborúban.

III. Klauzula

(Cláusula III)

Ádám vagyok – egy a sok közül −, aki az édenkerttel álmodik, de mindig ép bordákkal ébredek.

A világítótorony

(El faro)

Amit Genaro tesz, az borzalom. Olyan, mint valami időzített bomba. A helyzetünk förtelmessé vált.

Tegnap az ebédlőasztalnál egy házasságtörésről mesélt. Tulajdonképpen jópofa volt a történet, de még időnk sem volt Ameliával elnevetni magunkat, mert Genaro azon nyomban erőltetett hahotázásban tört ki. Közben ezt mondogatta: Van ennél viccesebb? A kezét a homlokához emelte, ujjait behúzta, mintha keresne valamit. Megint nevetett: Milyen lehet szarvakat viselni? Oda se hederített, hogy mi mennyire zavarba jöttünk.

Amelia elkeseredett volt. Kedvem lett volna sértegetni Genárót, beleüvölteni az arcába az igazságot, majd elrohanni, és soha vissza nem térni. De mint mindig, akkor is meggátolt valami. Talán pont Amelia, aki akkor már romokban hevert a lehetetlen helyzet miatt.

Jó ideje, hogy Genaro viselkedése meghökkentő volt. Minden nappal egyre bolondosabbnak tűnt. Szó nélkül fogadta el a leghihetetlenebb magyarázatokat, készségesen állt rendelkezésünkre, bármilyen őrült programmal is rukkoltunk elő. Legalább tízszer játszotta el nekünk, hogy elutazik, de aztán pont időben „tért vissza”. Távollétében terméketlen önmarcangolásba süllyedtünk. Amikor Genaro visszatért, aprócska ajándékokat hozott és szemérmetlen módon ölelgetett minket, még a nyakunkba is belecsókolt, erősen a mellkasához szorítva bennünket. Amelia az ilyen ölelgetések után mindig elájult az undortól. Az elején nagyon óvatosak voltunk, mintha nagy veszélyben lennénk. Attól való félelmünkben, hogy Genaro leleplezhet bennünket, a szerelmi életünket is az ijedtség és a szégyen irányította. Ilyen szempontól a helyzet világos és egyértelmű volt. A dráma ott gubbasztott a vállunkon, és örökös bűntudatban éltünk. Genaro tett az egészre. Most minden annyira zaklatott, sűrű és nyomasztó. Az intim együttléteinket a kelletlenség és viszolygás jellemzi. Lassan, némi keserű szájízzel ugyan, de hozzászokunk ahhoz, hogy elviseljük Genarót. A jelenléte tűrhetetlen, mivel már egyáltalán nem zavar minket, pont ellenkezőleg: felszabadultabban teszünk-veszünk a mindennapokban, és jóleső érzéssel pihenünk a házi munkák elvégzése után.

A küldönc, aki a bevásárlásaikat hordja ki, azt mondja: eldöntött tény, hogy ezt a világítótornyot felszámolják. Mi titokban örülünk. Genaro látványosan szenved. Hova fogunk menni? – kérdezgeti. Itt olyan boldogok vagyunk. Nagyot sóhajt. Aztán később a tekintetemet keresve mondja: Téged magunkkal viszünk, bárhová is megyünk. Majd bánatosan bámulja a tengert.

MAGYARY ÁGNES fordításai

‍