Pokoltó

Azon az őszön, amikor anyám Danilovicsnénak adott a Pokoltóra, hogy többé soha vissza ne kérjen, visszajöttek a magyarok. Addig is itt voltak, sőt, el sem mentek, de azon a szombaton, 1940. szeptember 17-én örökre ide jöttek, mert akkoriban mindenki az örökkévalóságban hitt. Anyám is. Azt hitte, örökre ott hagyhat Somlyón a Pokoltó fürdőn. De én tudtam, hogy az örökké meg a sokáig nem felcserélhetőek, még ha olykor úgy is tűnik, hogy igen. Nem volt mellettem, hogy ezt elmondhattam volna neki.

Hogy hol mászkált akkoriban? Nem tudnám megmondani, sokféle hír keringett róla. Látták táncolni egy konstancai kikötői revüben, asztalokból ácsolt alkalmi színpadon, ami bűzlött a haltól és a kanmacskák húgyától. Egy országos szórású napilap társasági rovatában táncórákat hirdetett Temesváron és Aradon, valaki pedig ugyanabban az időben megkérte a kezét egy bécsi fellépése után.

Úgy tűnt, Bartók Bébi mindenhol ott volt, csak éppen Szilágysomlyón nem, és nem tudtam felfogni, miért, hogy neki miért nem kellettem.

A magyarok szombaton jöttek vissza, de már pénteken olyan érzésem támadt, mintha ott lennének, mert a piacon mindenki róluk beszélt. Péntek piacnap Somlyón, és Danilovicsné a készleteit ekkor szokta feltölteni. Az utolsó fürdős hétvégére készültünk Pokoltón, mert már jócskán vége volt a szezonnak, szeptember 16-át mutatott a naptár. Danilovicsné nagy mulatságot akart rendezni, zenészekkel, tánccal. Méltóképpen búcsúzni a nyártól.

Reggeltájt végül késve ereszkedtünk le a fürdőtelepről a városba, mert Jónás, a kocsisunk nehezen került elő. Danilovicsné rettenetesen lehordta. Én is siettem volna, ezért magamban igazat adtam Danilovicsnénak, pedig máskor szinte soha.

Imádtam bemenni a városba, mert ritkán lehetett. Somlyó mindentől messze volt, ahol azelőtt éltünk, de elsősorban anyámtól esett megnevezhetetlen távolságokra. Hallottam beszélni, hogy Váradtól éppoly messze vagyunk, mint Kolozsvártól. A legközelebbi város, ami egyébként ugyanakkora, mint Somlyó, az Zilah. Hogy a vasút kerülőn ér el ide, saját folyóját pedig egy másik kisvárosról, Krasznáról nevezték el. De mégiscsak ide hozott az anyám, tehát itt is fog keresni majd, ha értem jön, ezért nekem a világ közepe lett. Bemegyünk a városba, mondtam, és ez már-már azt jelentette, találkozni fogok anyámmal.

A szekéren hátul ültem. Jónás válla fölé ágaskodva lestem az utat, ahogy kanyarjait legyőzve felbukkannak előttünk az első városi házak Somlyócsehi peremén, jóval túl a vasút kanyarján és a téglagyáron. Már láttam is az első szalmafedeleseket, aztán az első nagyobbat, aztán megint egy szerényebbet, olyan volt, mint a kétségbeesés, végül egymás után sorra, megszakítás nélkül a szebbnél szebb, magas homlokúakat, pont úgy sorakoztak egymás után, ahogy egy idő után a remény kinyílik.

Ha meglátom a várost, az anyámat látom meg.

A kora hajnali esőtől permetezett széles főutcán a szekérkerekünk vasalása szikrázva csikorgott.

A főtérre vezető kaptató előtt veszítettük el a patkót, és engem szalasztottak vissza érte. Hallottam, hogy egyszer csak felemásra sikeredett a patakoppanás, kihagyott ritmusra, bicebócára.

Egy jó darabon futnom kellett a szekér után.

De előtte visszafelé loholtam, eltávolodva, mert azt hittem, biztosan tudom a helyet, ahol a ló először lépett patkó nélkül, mégsem volt ott az az átkozott vasdarab, így aztán távolodni kényszerültem.

Futottam, egyre csak futottam, minduntalan abban bízva, hogy azonnal meglátom az úton heverő patkót, ha nem most, kicsivel arrébb, a kanyar után, vagy még kijjebb, a mészáros előtt, az iskolán túl. A szekerünket már alig láttam, ellenben a városból kivezető, Csehi felé tartó út házai már tisztán látszottak. Megijedtem, és elkezdtem visszafelé futni, a rémület repített. Olyan volt, mintha Danilovicsné a reggeli indulás előtt közölte volna velem, hogy aznap nem visz magával, attól ugyanígy megijedtem volna. Vigasztaltam magam futás közben, hogy hiszen csak elmehettem a patkó mellett, nem voltam elég figyelmes, most majd a visszaúton megtalálom, belebotlok, ha nem más, keresztülesem rajta, belerúgok a lábujjammal, fájni fog. Vagy valaki járókelő rám kiált, hogy itt van a patkó, te lány, vigyázz, el ne fuss mellette, nem látod.

De semmi ilyesmi nem történt.

Már-már a kaptató tetején jártam, ahol eltűnt a szemem elől a szekér. Tudtam, hogy rettenetesen le fognak hordani, azt a patkót a napokban tetette föl Jónással Danilovicsné, és hiába a kocsis bűne, hogy leesett, az első szidást én kapom, mert nem találtam meg. Pedig erre a napra készültem. Olyan lesz, mintha hazaküldtek volna, szidás, csúnya szavak, ne élvezzem, hogy bent vagyunk a városban.

Ahogy kiértem a kaptató tetejére, észrevettem, hogy Jónás megállította a szekeret. Rám vártak, sóhajtottam megkönnyebbülten, bár tudtam, a szidást attól még megkapom.

Jobbra, ahol a Bem tér kiszélesedik, csodálkozva vettem észre, hogy az obeliszk elé dobogót ácsolnak. Háttal futottam pár lépést, futás közben csavartam egyet a testemen, hogy jól megnézhessem, mi zajlik a téren. Az ácsok sietve dolgoztak az egykori sóvámház épületei gyorsan rövidülő reggeli árnyékában, mert hiába késtünk, még mindig reggel volt, de már nem hajnal, amikor rendesen a piacra szokás menni, ha az ember első osztályú árut akar venni.

Csak most mondom azt, hogy Bem tér, akkor még nem így hívták hivatalosan, bár azt hiszem, az emberek sosem nevezték másképpen.

Mihály Vitéz térnek.

Tudtam, ki az a Bem József, akiről elnevezték, és azt is, hogy a segesvári csatába menet toborzót tartott itt a téren. Most ennek nyoma sem volt, nem ugratták a lovaikat színes csákójú huszárok, nem csörögtek a kardok, csak a kalapácsütések ritmustörő acélhangjait dobálták ide-oda a teret körülálló házak falai.

Megbabonázva álltam az út szélén.

Nem is hallottam elsőre, mert nem lehetett jól hallani Danilovicsné ideges, sürgető kiáltását. Csak akkor tértem magamhoz, amikor láttam, hogy Jónás rácsap a lovakra, azok meg lustán meglódítják a szekeret. Most aztán tényleg ott akartak hagyni, visszacsavartam a testem a hátrafutásból, gyerünk, érd utol.

De további akadályok gátolták futásomat.

A tér elején, az út kétoldalán egy-egy faoszlopot ástak be, és tartókötelekkel rögzítették, míg a keresztgerenda a helyére került. Lassítottam. Egy szekéren örökzöld ágak a díszítés elkezdésére várakoztak. Elvettem egy szúrós fenyőágat, csápoltam magam előtt az utcát. A házak homlokzatára pár ág már föl volt tűzve, az utcán végigcsorgott a gyantaillat. Papírból kivágott rózsát és krizantémokat is hoztak, kosárszámra, meg háromszínű szalagokat nagy kokárdába tűzve. Az oszlopokat rögzítő munkások vigyorogva tartották a köteleket, vidáman kiabáltak oda Danilovicsnénak. Nem értettem pontosan, hogy mit, mert románul mondták, pedig magyarok voltak. Átizzadt hátukon lassan gőzölgött a pára. Fölugrottam a szekérre, azt is megéljenezték, mert fürge voltam, mint a macska. Danilovicsné mogorván nézte őket, aztán a szekerünk a városháza elé ért, eltűntek a szemünk elől. A könyv- és papíráru-kereskedés ajtajában Lázár segédje levette a lapos sapkáját, és a szekerünknek pimasz szörömunát köszönt. Senki nem válaszolt rá, majd a zsidó templom előtt a sarkon végre befordultunk. Danilovicsné megkérdezte, hogy megtaláltam-e a patkót, sietve azt feleltem, hogy igen. Szerencsémre nem kérte el, pirulhattam.

Jónás a zsongó piactérre torkolló görbe utcába hajtott. Danilovics­né bezörgetett Veresékhez, hogy megjöttünk, de csak a hadirokkant öreget kapta otthon. Jónás abrakos zsákot kötött a lovak fejére. A házból kijött az öreg Veres, kihozta a kisszékét és leült a kapuba, ahogy mindig is szokta. Óstén papa, így nevezték, mert időnként elrikkantotta magát, hogy aufstehen. Idegbetegség kínozta a háború óta, nem bírta abbahagyni a fejével a bólogatást. Jónás cigarettát gyújtott neki és a szájába tette.

Vereséket gyakran láttam Pokoltón, el-el hozták Óstén papát fürdőkúrára, hátha használ rajta valamit, de sok változást nem vettem észre. Az ingyen fürdőért cserébe beállhattunk az udvarukra, olykor Jónás még be is kötötte a lovakat Veresék üres pajtájába.

Aznap úgy döntöttünk, a kapualjban várakozzon a szekér. Ha nincsenek otthon Veresék, nem állhatunk be az udvarra. Az öreget nem tekintette Danilovicsné olyan személynek, aki engedélyt adhatna bármire.

A vesszőkosarakat a karunkra akasztottuk, üresen is nehezek voltak, mert azon a nyáron fonták őket.

Óstén, kiáltotta az öreg Veres, és elindultunk.

Először sajtot vettünk Brumárnétól, a rátonvölgyi csobán feleségétől. Danilovicsné elbeszélgetett volna még az asszonnyal, de az már minden portékáját eladta a nekünk félretetten kívül. Csak ránk várt eddig és sietett haza. Azt mondta, hogy a sajtokért jövő héten szekerezzünk ki az esztenához, mert ha ekkorát változik a világ, ő nem jön be darab ideig a városba. Danilovicsné ostobának nevezte a csobánnét, amikor odébbálltunk. Ugyan, mitől fél, morogta, és a kirakott gyümölcsöket fürkészte. Tudtam, hogy korán érő őszibarackot keres, mert azt szerette a legjobban, de nem kaptunk. A jégeső a szőlő javával együtt azt is elverte abban az évben.

Veresékkel a második fordulón találkoztunk össze, de úgy tettek, mintha nem vennének észre minket. Danilovicsné hangosan szuszogva nézte őket, míg arrébb nem vonultak, lesütött szemmel, mintha a kiterített árukat vizsgálgatnák. Danilovicsné rám nézett, láthatta, hogy én nem értek semmit, engem ne kérdezzen. Később összefutottunk egy másik ismerős házaspárral, Csókáékkal, ők viszont szívesen szóba álltak velünk.

Ugyan, normális, hogy utálnak, magyarázta Danilovicsné, nem volt ez egy dicsőséges húsz év.

A házaspár egyetértően bólogatott, a férfi kijelentette, hogy a kórházat teljesen kifosztották. Még az ágyakat is elvitték, tette hozzá szörnyülködve. Én ebből megint nem értettem semmit, engedelmesen álldogáltam, amíg Danilovicsné kibeszéli magát Csókáékkal. Abban maradtak, hogy vasárnap délutánra előkészítünk számukra két kabint, azután mentünk a magunk dolgára.

Lejjebb, a bodega környékén belefutottunk Katona Mártonékba, akik a kocsma elé kitett mindkét asztalt elfoglalták, és cigányt is szereztek, aki húzta nekik. Danilovicsnét nagy kurjongatással fogadták.

Hát kié ez a kislány, csak nem a magáé, Danilovicsné, csipkelődtek, mert persze pontosan tudták, hogy én kapott gyerek vagyok. Danilovicsné nagy ülepének felszabadítottak egy széket, poharat tettek elé és töltöttek neki. Mindenki meg van ma veszve, mondta szuszogva Danilovicsné, mire harsogó nevetésbe törtek ki és nézték, a fürdősnő hogy hajtja fel egy mozdulattal az italt. A cigány egy nótát kezdett húzni, mire a férfitársaság torkaszakadtából énekelni kezdett, ahogy Pokoltón is szokták, hogy hegyen-völgyön lakodalom, ünnep lesz.

Csak Pokoltón este vagy éjszaka énekeltek, nem kora délelőtt, az ünnep stimmelt.

Gondoltam, míg Danilovicsné megpihen, elviszem a teli kosarat a szekérhez. Máskor, ha megtelt valamelyik kosár, azt rendesen nekem kellett őriznem, amíg a kocsis arrafelé került és el nem vitte a szekérig. Ám ez a péntek más volt, mint általában lenni szokott. Az emberek lépten-nyomon megszólítottak, megöleltek, mintha az én véleményemre is kíváncsiak lennének, hogy mi lesz itt holnaptól, hogy visszajönnek a magyarok.

A lány a Pokoltóról, kiabálták a fülembe. Mindet ismertem látásból, fent a fürdőn soha nem mondtak egy szót se nekem, csak gyanúsan pislogtak rám. Most meg mi lett velük, nem tudtam volna megmondani. Nagyokat kurjongató emberek borultak egymás nyakába, mintha máris a fenyves alatt közelednének a harci masinák a katonákkal. Fogócskázó gyerekek futottak belém, mert hamarabb kiengedték őket az iskolából, a szüleik pedig már meg sem próbálták hazakergetni őket.

Nem győztem forgatni a fejem. Csak pár hete voltam Pokoltón, és a városban összesen kétszer jártam, mégis rögtön láttam, hogy valami megváltozott. Kurjongatás és a szüntelen tanakodás mormogása hallatszott, bekúszott a piacot körülfonó utcákba, az egész városba. Belém is belebújt, hallottam, ahogy a dobhártyámon dörömböl. Innen tudtam, hogy senki emberfiát nem került el.

Ha nem lett volna az a fene nagy kínlódás a kosárral, legszívesebben én is kurjongattam volna. A kipirult arcomat a hideg tenyeremmel hűtöttem, ha valamelyik kezem felszabadult.

Óstén, azért csak elkiáltottam magam. Óstén!

Mire leadtam a kosarat Jónásnak, és visszatértem a bodegához, Danilovicsnét már nem találtam ott. Amikor utolértem, majdnem pofon vágott, hogy hol időztem olyan sokáig. Itt már a sűrűjében álltunk, nehezen haladtunk a tömegben a kosarakkal a karunkon, kínszenvedéssé vált a bevásárlás. A földről és ponyvák alól áruló kofák körül sereglő népek, de olykor a kofák is csoportokba verődve osztották az észt, úgyhogy alig lehetett a kiterített áruhoz hozzáférni. Vagy ha hozzáfértünk mégis, nem volt kinek fizetni, ezért az őrizetlenül hagyott standoknál egy idő után meg sem álltunk. Danilovicsné haragos képpel kerülgette az izgatottan tereferélő embereket, és amikor leverte a hátára vett nagy kosarával egy férfi kalapját és az felháborodottan utána szólt, megmondta neki a magáét. De nem nagyon törődtek vele mégsem, velem, egy alig tizenhárom éves lánnyal pedig még annyira sem. A férfi gyorsan leporolta a kalapját. Soós mészárosmesterrel, akinek köpenyén alig száradt meg a hajnali vágásból származó vér, éppen azon vitatkoztak, hogy a céhes engedélyeket, amiket a románok állítottak ki, nem fogja hitelesnek tekinteni a magyar adminisztráció. A kalapos azt állította, kötelezően meg kell újítani a szerződéseket, felülvizsgálni, a mészáros pedig fölösleges bürokráciának tartotta, ami mindenkit meg fog fojtani. De abban mégis mindketten egyetértettek, hogy a magyarokkal együtt visszatér a régi világ. Össze is ölelkeztek rajta.

Én nem tudtam, milyen az a régi világ, de azt vettem ki az emberek szavaiból, hogy a régi világ a jó világ. Ezt meg tudtam volna erősíteni bármikor. Az én régi világom is jó világ volt, igaz, hogy az Bécsben a Ronacher orfeumban, itt meg mindenki azt értette alatta, hogy Somlyón.

Somlyón arra a hétvégére várták eljönni a jó világot, én meg nem is reménykedhettem, bár kétségtelenül az emberek öröme rám is átragadt, és az innen is, onnan is felkapó énekek szövegével próbáltam lépést tartani. Nem igazán ment, de mosolyogtam, mert az ő jó világuk némileg az én jó világom boldogságára hasonlított.

Még akkor is, ha az enyémben a Ronacherben parfüm illata vegyült az izzadsággal, és fűrészpor tapadt a csipkeruhák aljára. A részegek persze kiabáltak, míg ki nem dobták őket az utcára, de leginkább nevetés, füttykoncert szűrődött át a vékony falakon oda, ahová az anyám letett a műsor idejére. Fúvós, billentyűs és ütős hangszerek egymást kereső akkordjai tekeregtek, míg boldog szvingben össze nem találkoztak és onnantól együtt dübörögtek tovább, szétválaszthatatlanul. Pont úgy, ahogy én és az én anyám, aki minden fellépésére elvitt, mert félt az olcsó panzióban hagyni, nehogy ellopjanak. Emlékeztem, hogy anyámnak púderillatú volt az arca, sietősek a csókjai, amikor az orfeum öltözőjében hagyott. Mindig rohanó dobogással futott a színpadra, mint valami gladiátor a küzdőtérre, én pedig az öltözőben ücsörögve hallgattam órákon át a falon túli zenét kísérő izgatott, tompa kiabálást.

Gondoltam én, hogy mindez holnap nem fog visszatérni a katonákkal, de azért örülni illett, hiszen mindenki boldogan várta a másnapot.

Danilovicsné a piacon egyszer csak azt mondta, ha akarom, lejöhetek Pokoltóról megnézni a bevonulást. Lesz díszkapu, tűzoltózenekar, színpad. Először nemet mondtam. Mi van, ha éppen akkor érkezik vissza anyám Pokoltóra, hogy magával vigyen?

Mi van, ha a régi jó világgal tényleg ő is eljön, én meg a városban csavargok? Bár ha van katonazene, akkor ott táncosoknak is lenniük kell, nem igaz?

Tényleg, mi van, ha a katonákkal érkezik a városba az anyám, én meg fent ülök Pokoltón? Akkor mi lesz? Mert úgy tűnt, a Pokoltóra a bevonuláskor senki sem lesz kíváncsi. Ugyan ki jönne ilyen nagy ünnepnapon a fürdőre?

Senki, vontam le a következtetést, és meglebegtettem, hogy esetleg mégis lenéznék a városba.

Danilovicsné egy szabadulni igyekvő libára alkudott, aminek sárga csőre úgy kereste a kiutat a gazdasszonya hónalja alól, mint a táncoló kígyó, ami újra és újra lecsapni készül. Mellékesen megjegyezte, hogy ne is álmodjak róla, hogy a lovakat megint befogatja.

Ámulva néztem rá, mert én ilyesmire nem is gondoltam. De Danilovicsné most már belelendült, egyenesen hálátlannak nevezett, amiért a szekérre fáj a fogam, hogy nekem nem is jó már gyalog. Pedig egy szót sem szóltam, ő meg csak mondta és mondta, mintha a libára az én bajommal alkudna. A kofára nézve beszélt, hogy lássák, mennyi baja van neki énvelem.

Gyalog kell lejönnöm, ha mégis jönnék, ezt vegyem számításba.

De az engem nem érdekelt, akkorra már ismertem egy utat a hegyen át, az erdőben, ahogy Danilovicsné váratlan felindulásait is kiismertem már.

A libát végül az ölembe nyomta a kofa. A csőre most az arcommal babrált, mintha új helyzetével akarna ismerkedni, végül undokul a fülembe csípett, majdnem eldobtam a gonosz jószágot, de mégse tettem, mert gondoltam, hogy akkor csúnyán megjárnám. Inkább jobban magamhoz szorítottam. Éreztem, hogy szorítom, szorítom, a szuszt is kinyomom belőle, mert úgy haragszom rá. A liba kétségbeesetten gágogni kezdett, mintha régi gazdájától akarna búcsút venni, vagy rimánkodni, hogy ne adják el, mert lám, már most helyben megölik.

Gondoltam, ez a jószág is pont olyan, mint én, éppen így sírtam én is, amikor anyám Danilovicsnénál hagyott a Pokoltón, ilyen rettenetesen.

Fogtam, öleltem anyámat, nem eresztettem volna el, úgy kellett lecibáljanak róla.

Rekedtre kiabálta magát a liba, ahogy a szekér felé futottam vele. Már nem szorítottam, hanem öleltem, és nem is akart elfutni tőlem, hanem csak engem nézett két apró pontba összesűrűsödő szemével. A tollai vizesen tapadtak rá a kora reggeli enyhe esőtől, olyan szaga volt, mintha máris a kopasztásra készülne, büdös, ázott tollúszag. Elhatároztam, hogy az erdőben szabadon fogom engedni, kimenekítem Danilovicsné kése alól. De aztán az is felrémlett bennem, hogy a Pokoltó körül farkasok ólálkodnak. Mi lesz így a libával?

Vagy ha bejön a jó világ, akkor a farkasok is eltűnnek?

‍