Orientalizmus a századforduló magyar irodalmában

Kopacz Mária: Hajnali bombázás
„Orientalizmusnak nevezem azt a gyűjtőfogalmat, amely felöleli a Kelet megközelítésének valamennyi nyugati módozatát” – írja Edward W. Said az 1978-ban megjelent, nagy port felkavaró Orientalizmus című művében.1
A palesztin származású amerikai gondolkodó szemléletében inkább európainak tekinthető, hiszen míg Amerika számára a Kelet főként a Távol-Keletet jelenti, addig az európai ember gondolkodásában – a több évezredes történelmi tapasztalatokon alapulva – az arab világ, azaz a Közel-Kelet a mérvadó. Said egyik általánosabb meghatározása szerint az orientalizmus „az Oriens, vagyis a Kelet, és az esetek többségében az Okcidens, vagyis a Nyugat közötti ontológiai és episztemológiai különbségeken alapuló világlátás”.2 Többféle értelmezését, szűkebb és tágabb definícióját adja a jelenségnek, gondolatmenete rendkívül sokszínű, és nem véletlenül adott okot számos vitára.
„Az orientalizmus tehát nem egyéb, mint a Kelet meghódítását, átformálását és a felette való uralom megszerzését célul kitűző nyugati viselkedésminta3 – írja Said, aki szerint a fogalomnak alapvetően három pillére van:
– a szorosan vett „tudományos” orientalisztika, a keleti stúdiumok – filológia, nyelvészeti, történeti stb. – művelése,
– a költők, írók, filozófusok, politikai gondolkodók és a gyarmati tisztviselők Kelet-képe az ókortól napjainkig,
– a 18. sz. végétől a Keletről való gondolkodás számos intézményben művelt és terjesztett legtágabb módja.4
Az orientalizmusnak ez a tág meghatározása teszi lehetővé az imperializmus, illetve a gyarmatosító kapitalista Nyugat és a Kelet túlpolitizált, ideológiai kapcsolatát, amelyen belül a szorosan vett tudományos orientalisztika csak néhány szereplőre redukálódik. A továbbiakban viszont csak a második kategóriával foglalkozunk, vagyis a 19. és 20. század fordulója táján élt magyar írók és költők műveiben megjelenő Kelet-motívum értelmezésével. Ehhez is támpontot ad Said egyik definíciója a sok közül: „Szóhasználatomban az orientalizmus (…) felöleli azon álmok, képek és szavak halmazát is, melyek közül bárki szabadon válogathat, ha a két világot elválasztó határvonaltól keletre elterülő térséggel kapcsolatban kíván megnyilatkozni.”5


Oriens versus Okcidens

„Az orientalizmus nem öröktől fogva létező jelenség. (…) Nem önmagától létezik, mint ahogy a Kelet sem önmagától létező fogalom. (…) Geográfiai fogalomként, térségként, régióként ugyanis mindkét földrajzi és kulturális egység – a dolgok történeti vonatkozásait nem említve –, a Kelet, az »Oriens« és a Nyugat, az »Okcidens« is az emberiség alkotása.”6 Said szerint a történet valamikor a görög–perzsa háborúk idején kezdődött. A Kelet lakóiról az ókortól kezdve készülnek etnográfiai, antropológiai jellegű leírások, gondoljunk Hérodotosz, Strabon, Plinius műveire. A középkorban Marco Polo, Evlija Cselebi és a többiek útleírásai közvetítik az ismereteket.
A nagy felfedezések korától kezdve kiszélesedik az európai ember világképe, ettől kezdve nehezen választható el az orientalizmus a primitív, illetve az egzotikus kultúrák iránti vonzódástól. A távoli földrészek lakóiról nemcsak leírások keletkeznek, hanem már az ókorban (ld. Aiszkhülosz, Lukiánosz), ők maguk is irodalmi művek hőseivé válnak, s ez a tendencia a 17. századtól felerősödik. Ugyanekkor filozófusok vállalkoznak e népek szellemi kultúrájának általános értékelésére (pl. Montaigne, Lafitau, Rousseau, Montesquieu, Voltaire). Elsőként Herder ismerte fel a keleti népek és irodalmak szellemének jelentőségét a Nyugatra nézve. Gondolatok az emberiség történetének filozófiájához c. munkája, valamint népdalfordítás-antológiája jelentik a primitivizmus, illetve az orientalizmus elméleti kiindulópontját. A 18. század vége felé fedezték fel az angolok, majd a németek a szanszkrit költészetet. Európa-szerte a romantika hozta meg a keleties irodalom fellendülését. Ezt Friedrich Schlegel és Goethe munkássága, az átvett keleti irodalmi formák terjedése jelzi. A romantika a vágyott egzotikum világát kereste Keleten, s a 19. század második felében feléledő újromantikus hullám a filozófia, a művészet minden területére kiterjedő Kelet-kultuszt bontakoztatott ki.
A 19. század derekán nyugati nyomásra Kína és Japán megnyitotta kikötőit, és ezzel egy addig soha nem tapasztalt kulturális kölcsönhatás kezdődött meg. 1854-ben áruk borítópapírjaként japán fametszetek kerültek Párizsba, Európa kulturális fővárosába. Innentől számítható a japán művészet nyugati felfedezése, az impresszionizmus, majd a posztimpresszionizmus japánkultusza. Az orientális motívumok váltak a műalkotás megújulásának fő forrásaivá, s az egzotikum iránti vágy lett a század utolsó évtizedeiben Európa-szerte kibontakozó szecessziós mozgalmak egyik esztétikai alapelvévé. „Európában, különösen a művészi és irodalmi produkció területén, lassanként kialakult egy elképzelt ’Kelet’, amelyben kínai, török, indiai, perzsa, arab, héber, babiloni, asszír és óegyiptomi elemek az ’orientálisnak’ egy teret és időt átfogó meta-képzetében egyesültek.”7
A magyarországi Kelet-divat a millennium táján

Miként egész Európában, úgy Magyarországon is élt a Kelet iránti érdeklődés. Egy mozzanatban azonban élesen elkülönül egymástól a nyugat-európai és a magyar Kelet-kultusz: a magyarok nem csupán az egzotikumot, hanem saját múltjuk megtestesítőjét is látták a Keletben. „A nyugati romantika azonban a keletiségben csak tartalmi elemeket keresett. S midőn az orientalizmus e sajátságok hangsúlyozását hirdeti, ezáltal nálunk a faji vonások előtérbe nyomulását segíti elő. Ami tehát a nyugati romantikának egyik tartalmi törekvése volt, az a magyarságban mint faji vonás formailag élt.”8
A század végi, század eleji Magyarországon szinte kordivat volt a Kelet-kultusz, s itt is, mint Nyugaton, a képzőművészetben kezdődött, s a szecesszió szárnyai alatt bontakozott ki. Míg a bécsi szecesszió világvárosi kultúra eredménye, addig a magyar népi elemekből táplálkozik. Az 1880-as évek közepén lépett fel Huszka József, aki azt hirdette, hogy a magyar művészetet a keleti eredetű magyar népi ornamentika felduzzasztásával meg lehet és meg kell teremteni. A nemzeti stílusra való törekvés a századvégen elsőként az építészet területén jelentkezett. Lechner Ödön ázsiai, indo-iszlám motívumokat keresett, hogy feltámassza a lassan elfelejtődő népi formanyelvet.
A kibontakozó Kelet-kultusz egyik oka – mint Király István rávilágít – a millenniumi biztonságérzet, az annak nyomán eluralkodó nagyhatalmi mámor, a magyar birodalomról álmodó délibáb-gondolkodás. Másrészt a pángermán törekvésekkel, az egyre nyíltabb német imperializmussal szemben újra feléledt a sajátos kisnépi védekező érzés, a hagyományos függetlenségi – szabadságharcos magatartás. Széles bázisa volt a pánturanizmus jelszavával élő „ifjútörök” nacionalizmusnak is, s általában a legkülönfélébb tartalmi-eszmei tendenciák forrtak össze és kerültek egymás mellé keletiség címén. Az 1910-ben megalakuló Turáni Társaság tagjai három fő irányvonalat képviseltek: egy részüket a szűken tudományos érdeklődés, másokat az imperialista nagynépi nacionalizmus, ismét másokat a védekező, kisnépi nacionalizmus hozott együvé.9
Nagy hatást gyakorolt az akkori világtörténelem már említett, legfeltűnőbb és legjelentősebb eseménye, Japán hihetetlen gyors gazdasági és katonai fellendülése. Az elmaradt ország pár évtized alatt nagyhatalmi rangra emelkedett, s ez különösen az 1904–05-ös orosz–japán háborúban vált nyilvánvalóvá. Ezt a felemelkedést egész Európa döbbenten, sőt félelemmel figyelte. Nálunk viszont némelyekben a mongol rokonság illúzióját ébresztette.


A magyar irodalom és az orientalizmus

Míg Nyugat-Európában az idegen tájak és témák a koloniál- és az egzotizáló irodalom keretein belül is megjelenhettek, addig a magyar irodalomban – gyarmati területek híján – erre csak az utóbbi keretei között volt lehetőség. A magyar egzotizáló irodalom jelentős hányadát képviselik az orientalizmus témakörébe tartozó művek, ez a történelmi hagyományozottsággal (ld. legkorábban felfedezett területek) és a relatív földrajzi közelséggel is magyarázható.
Az irodalom Kelet felé fordulása több síkon is tapasztalható. Egyrészt útleírások keletkeztek, pl. Vámbéry Ármin, Lóczy Lajos, Zichy Jenő, Bíró Lajos stb. útjairól. Keleti művek fordításai jelennek meg, s míg a romantika korszakára a gyűjteményes prózai művek lefordítása volt jellemző (pl. az Ezeregyéjszaka mellett a Pancsatantra és az Ezeregy nap c. perzsa mesegyűjtemény), addig a századforduló a költészet felé fordul. A kínai és japán versek legavatottabb tolmácsolója Kosztolányi Dezső.10 Az orientalizmus leggyakoribb megjelenése a tematikában tapasztalható, a teljesség igénye nélkül példaként említhetjük Krúdy Gyula Szindbád-történeteit (1911), Lengyel Menyhért Tájfun c. drámáját (1909), ill. A csodálatos mandarin történetét (1916).
A romantika korában kibontakozó magyar orientalizáló irodalommal kapcsolatban Staud Géza „sajátos faji diszpozíciónkról” beszél, s ez érvényes a századfordulóra is. Az irodalmat áthatotta a magyarság keleti eredetének misztikuma, elég egyetlen, az egész irodalmunkat átfogó kortörténeti dokumentumra hivatkoznunk. A millennium évében jelent meg Beöthy Zsolt Amagyar irodalom kis-tükre című összefoglaló műve, s ez elénk tárja azt a lelki típust, amely a nemzeti fejlődés változásai során és az idegen áramlatok hatásával szemben is állandó maradt. Ennek szimbolikus képe a „volgamenti lovas”, akinek alakja az egész művet áthatja.11
A magyarabb magyarság utáni vágy megnyilvánulási formája a pogány magyarság után feltámadt nosztalgia. Ez egész irodalmunkat áthatja, a századfordulón jelenik meg Herczeg Ferenc Pogányokja (1902) s Gárdonyi Géza regénye, A láthatatlan ember (1902). A korszak lírájának egyik legnépszerűbb jelzője a „pogány”. Bodor Aladár szinte közelebb érzi magát pogány őseihez, mint modern környezetéhez:

„…pogány szemébenRégen ledöntött pogány oltárokRégen kioltott, kigúnyolt lángokVisszfénye reszket.”

„Álmodtam én is fényes Ázsiáról, hol harcra fú a vágtató magyar” – írja Kosztolányi Dezső Magyar szonettjeiben. Honfoglalás előtt c. versében pedig pogány magyar életképet ad:

„A völgybe, lenn, tüzet rakott a táltos,Árpád a földre roskadt reszketegS zokogni kezdett, mint egy kis gyerek.”Juhász Gyula A szentesi határban írja sorait:

„Itt álmodik Attila valahol…Fölötte bús darumadár dalol,Fölötte magyar ég kék sátora,S a hunok harca áll s hunok tora.”Gyóni Géza Turáni éneket ír, s Babits is megkomponálja Turáni indulóját:

„Mi vagyunk a rónán járók,Soha napján meg nem állók,Lég fiai, röpke rárók,Messze mezőn szerteszállók.Huj, huj, huj!…………………………………Rajta széllel, zivatarral!Haj szabir az onugorral,Hajrá hét törzs hét magyarral,Nyolcadikkal, mord kabarral!Huj, huj, huj!”

E költőknek csak egy-egy versében vagy alkotói korszakában találhatóak meg a Kelet-kultusz inspirálta képek. Adynak azonban egész költészetét áthatja a Kelet iránti érdeklődés, verseit átszövik a pogány mitológia jelképei, s minderre részben prózai műveiben kapunk magyarázatot. Rajta kívül csak egyetlen költőnk van, akinek egész pályaképe e téma köré rendeződik. Egy mára már elfeledett alkotóról van szó, Zempléni Árpádról, aki számos vogul–osztják és turáni mondát, hősi éneket dolgozott fel elbeszélő költeményeiben. „A nyugati műveltségű költő a finnugor, illetve turáni népmondák, regék feldolgozásával pótolni akarja hiányzó pogány mitológiánkat és költészetünket, s fel akarja rázni a turáni népeket (beleértve a sárgákat is) az árják ellen…”12 Létrehozott rendszere történeti, nyelvészeti képtelenség, Turán jegyében összeolvasztotta Szkítiát Lappóniával, a törököket, mongolokat, japánokat a finnugorsággal. Fölfedezett a maga számára egy új szellemi tartományt, a Kelet kultúráját, s ebben a nyelvrokon népek folklórját, amelyet addig még soha, egyetlen költő sem méltatott. Turáni dalok című, 1910-ben megjelent kötetében keleti népek ősregéit szőtte újjá. Álljon itt egy példa a Bosszú című osztják hősi énekből, amelyben egy sámánszertartás folkloristához méltó leírását adja:

„Dombtetőn máglya ég, áldozat van,Ének szól, dob pereg, fő a katlan.Kalt-képes, bálványos térségen ottSörényes-lovat-ölt népség forog,…Közöttük fehérben, mint egy királyBősz Lohn-sát-jagali vén javas áll.”13

A Turáni dalok folytatása lett volna a Táltos énekek, de ez már nem készült el. Zempléni Árpád költészetének vitathatatlan értéke az archaikussá stilizált nyelvezet. Így ír A szentgalleni kaland című művében:

„Gencöl-úr, Mundzuk úr uruszágabelé tér,Vigadni telepszön áldumás tüzénél.” A Kelet Ady prózai műveiben

Ady is Nyugat-Európában, Párizsban találkozott a keletiség kavalkádjával, illetve a Kelet képviselőivel is. Például Bajashi, az „én sárga kis japán diákom” (Buddha temploma vár, Budapesti Napló, 1905) valószínűleg egy volt azok közül a tehetséges fiatalemberek közül, akiket Japán programszerűen küldött ki Nyugatra, hogy az ottani civilizáció technikai és kulturális vívmányait tanulmányozzák. A novella tanúsága szerint addigra már némi infrastruktúrával is rendelkeztek a francia fővárosban élő japánok, hiszen Ady karácsony estéjén Buddha templomába igyekszik barátjával.
Az Abd-El-Kader című egzotizáló novella valós alapja egy olyan jelenség, amely nem volt ritka a századforduló gyarmatosító birodalmaiban. A kolonizáló államok a távoli tájakról őslakók csoportjait szállították Európába, hogy ott – főként állatkertekben – kiállítva bemutathassák őket. A cél nem csak az idegen kultúra, embertípus, ruházat stb. megismertetése volt, hanem az európai lakosság fölényérzetének erősítése is.14 Ady hőse egy 16 éves, szép arab fiú, Abd-El-Kader, aki a nagyapjával érkezett Párizsba. Ady antropológiai jártassággal és művészi érzékenységgel ábrázolja a bennszülöttek szépségét, akik közül kitűnik a szinte az együgyűségig ártatlan fiú. Szépségét hamar felfedezik a párizsi asszonyok, és esténként elviszik a városba, ahonnan néha csak napok múlva, frakkba öltöztetve, zavartan, szégyenkezve és pénzzel érkezik vissza. A rövid elbeszélés élesen ütközteti a romlott európai város és a bennszülött fiú tiszta világát, tulajdonképpen felvonultatja a koloniális próza kliséit, mindezt ugyanakkor olyan mélylélektani megállapítások kísérik, amelyek csak tollvonásszerűen, de elkerülhetetlenül előkészítik a végkifejletet: „Egy pillanat volt, egy rémes pillanat. Egy pompás, divatos, párisi asszony jajgatott véres, összetépett arccal.”15
A török, mongol, vogul rokonság gondolata Adyt is erősen foglalkoztatta, ennek számos bizonyítékát találjuk prózai műveiben. A Japán-gondolatkör több publicisztikai írásában megjelenik. „A varázsos Japánt is szeretném látni, mielőtt az életem elaludnék…”16 Az 1904-es, Mit mond egy kicsi japán? című cikke személyes indíttatású: „van egy kicsi japán barátom. Nekem is van. Szereztem.” S az élmény kapcsán elemzi, mit jelent a korabeli európainak ez az ismeretlen keleti ország: „Ezért fordult lelkünk a kicsi japánok felé. Csömörlünk önmagunktól (…) Vonalait a nagy univerzumnak szebben és jobban látja a maga ferde szemeivel a kis japán… És mi kezdünk hódolni…” S a bámulat mellett megjelenik a félelem is: „Jaj, hogy szétver ez még közöttünk! – És vajon nincs-e »sárga veszedelem«?”17 A mukdeni lángok című, 1905-ös írásában pedig ez a félelem katartikus feloldást nyer: „Tokió diadalünnepre készül. Van oka ünnepelni, ragyogni ennek a rejtélyes, csodás nemzetüstökösnek, mely jött, hogy bevilágolja a világot, hogy elhessegesse a lidércet, mely a kultúremberiség mellét nyomta… Töröljük le könnyeinket. A borzasztó embermészárlás vérkönnytengerét a föld beissza. És engedjük, hogy a mukdeni örömtűz vidám pirosságot verjen az arcainkba.”18 (A mukdeni csata az orosz–japán háború 1905 tavaszán lezajlott döntő ütközete volt, s egyben a történelem addigi legnagyobb csatája.)
A magyar–japán rokonság ötletén is elmereng Ady, s igen tárgyilagosan: „Mióta ők csinálják a történelmet, a kis japániak, nagy a gusztusunk rokonságba lépni velük. Banzájozva vélik köztünk sokan, hogy mi is olyan kiváló nép vagyunk. Majd csak egyszer mi is megszólalunk… Holott pedig ez a vélemény a magyar nacionalizmusnak egy bogara csak. Bárcsak rokonságban volnánk velük. De nem vagyunk.”
Lírájában is találkozunk a gondolattal:

„S összekarolt a Nippon-babona,Japán-rokonság éltette a gőgünk.”(Margita Párisba jött)

Úgy tűnik, Ady teljesen elzárkózik a rokonság ötlete elől. De írásának a politikai mellett van egy kulturális vonulata is. Azzal kezdődik, hogy kiderül ezekről a „modern hunokról”, hogy „tudnak azok mindent. Még magyarul is tudnak. És mi még néhány évvel ezelőtt csak annyit tudtunk őróluk, hogy ’Yokohama, Nagaszaki, Hakodate, hajh’.” S a cikk végén Ady arról a legújabb magyar ötletről számol be, hogy néhány diákot kellene ösztöndíjasként Japánba küldeni: „Hátha igaz a hun rokonság. Hátha ott, szélső Keleten a rokonainktól könnyebben megtanulhatnók mindazt, amit itt Nyugaton kellett volna, s nem tudtunk…”19
Ady élénk figyelemmel követte kora nép- és nyelvrokonság-kutatásait, ismerhette Vámbéry Ármin munkásságát, s reagált a századfordulón még mindig dúló ugor–török háborúra: „Olvasom a Bródy Sándor lapjában a Vámbéry Ármin új tudós harckezdését a török–magyar rokonságról. Valóban turkok lehetünk mi. Fatalisták, kényelmesek és kényesek. Kalmárkodni nem tudunk, pedig a modern élet kalmárkodás.” S folytatva a gondolatmenetet, beleszövi a kor elmélyült folklórkutatásáról szóló ismereteit is: „Tegnapelőtt Vikár B., régi újságíró, ki lent járt a Székelyföldön, s belevegyült e ritka becses népbe, melyet a mai rendszer nem tart oly szükségesnek megmenteni, holott veszedelme nagyobb, mint a ruténeké, rendkívül érdekes dolgokat beszélt a nép lelkéről. Ez a világ legelhagyatottabb népe, pedig csodanép, értékes nép, okvetlenül nagyon régi fajta.”20 A török–magyar–székely párhuzam ősi gyökerekből indul, de Adynál természetesen aktualizálódik és ironizáló következtetésekbe torkollik a Murinélkül című írásban. Keleti eredetünk emlegetése több Ady-cikkben is az öngúny eszköze. A legélesebb hangot talán a Menjünk vissza Ázsiába című dörgedelme üti meg: „Néznek bennünket a kultúrnépek. Látják képtelenségünket a haladásra, látják, hogy szamojéd erkölcsökkel terpeszkedünk, okvetetlenkedünk Európa közepén.”21 E cikkben Ázsia nem a szkíta egzotikum, hanem a szamojéd rokonság helyszíne.
A keleti motívumok Ady költészetében alkotnak összefüggő szimbólumrendszert. Közel ezer verse egyetlen egészet alkot, amelyben az ősi magyar hitvilág elemei, a magyar lélekben lakozó archetipikus képek sora ötvöződik a legmodernebb lírai kifejezésmóddal. Ady születésétől fogva kapcsolatban állt a Szilágyság folklórjával, s ezen belül a saját személyéhez kapcsolódó hiedelmekkel is. A „táltosok átkos sarja” egész életművével Keletet és Nyugatot kapcsolja össze. (Részlet egy nagyobb tanulmányból) Jegyzetek 1 Said, Edward W.: Orientalizmus. Bp., Európa, 2000, 130.2 Uo. 11.3 Uo. 12.4 Uo. 12.5 Uo. 130.6 Uo. 15.7 T.Scheffler: Exotismus und Orientalismus. In Tropische Tropen –Exotismus. KultuRRevolution, Zeitschrift für angewandte Diskurstheorie, nr. 32/33, Hg. Jürgen Link, Essen, Klartext Verlag, 1995, 105.8 Staud Géza: Az orientalizmus a magyar romantikában. Bp., Terebess, 1999, 26.9 Király István: Intés az őrzőkhöz, Bp., Szépirodalmi, é. n., I/245.10 Zágonyi Ervin: Kosztolányi japán fordításai. ITK, 2008/ 4. Kosztolányi Dezső: Kínai és japán versek, Bp., Révai, 1943, reprint: Laude Kiadó.11 Beöthy Zsolt: A magyar irodalom kis-tükre: Bp., Athenaeum, é. n., 15.12 Komlós Aladár: A magyar költészet Petőfitől Adyig. Bp., Gondolat, 1959, 371.13 Századvégi költők. II/135.14 Gabriele Eissenberger: Menschliche ’Exoten’ in Zoologischen Gärten: Völkerschauen im 19.und 20. Jahrhundert. In Tropische Tropen – Exotismus. 112.15 Ady Endre: Az én hadseregem. Bp., Kozmosz, 1977, 332.16 Ady Endre: Publicisztikai írásai. Bp., Szépirodalmi, 1977, I/288.17 Uo. I/565–566.18 Uo. II/79.19 Ady Endre művei.Publicisztikai írásai. Bp., Szépirodalmi, 1977, 71–72.20 Ady Endre: Publicisztikai írásai. i. m., 1977, I/377.21 Uo. I/210.