Onkológiai derű

Épp, hogy lejárt az Esterházy-gyászév, de továbbra sem találunk szavakat, és még mindig a Mestert idézzük, el-elmosolyodva.
Bár tudjuk az Estiből is, hogy „a halálra nem ír az irónia”,1 mégis, az egész életművet meghatározó szemlélet, a Mészöly által „ontológiai derűként” definiált attitűd az, ami A bűnös és a Hasnyálmirigynapló című kötetekben is szerelmi történetté avanzsálja a rákbetegséggel való „intim” testi-lelki viszonyt.2 A Hasnyálkával/ hasnyálmirigytündérrel/ mucikával való évődés természetesen simul az Esterházy-oeuvre játékos-ironikus hangneméhez, mégis, elgondolkodtató, miért épp femme fataleként vizionálja sok író a végzetes betegségeket.3
A Hasnyálmirigynapló szinte végig megőrzi ezt a derűt, az ismert Esterházy-nyelvtérben járunk, a szavak generálta szavak, mondatok fűzte mondatok, kontextusok szülte szójátékok közegében, mintha valójában csak a környezet változott volna meg: tágas ontológiából szűkebb onkológiára redukálta a természet, a Rendező, úgy is, mint Teremtő, úgy is, mint az új szituációra berendezkedő író.4 Ebben a szűk térben is él a nyelv, az új kontextus hirtelen megváltoztatja a szavak értelmét, megfigyelhetjük, hogyan ugrasztja ki a halál a konkrét jelentéseket az olyan állandósult szókapcsolatokból, mint él-hal valamiért, mitől válik az „istenes daganat” egyből paradoxonná, vagy éppen miért nem változik meg a naplóíró viszonya a rák mint ’állat’ szóhoz, hogyan adaptálódnak megrögzült kifejezéseink az új helyzethez: az egészséges mint a makk férges makká válik, az élet hajszálról hajszálra telik, de lehet jól rezonálni mágnesesen...5 A nyelvművészt itt sem tudja nem lenyűgözni a hasnyálmirigyrák szó hangalakja, ezen is csak a másik nagy mester, Kosztolányi nyálkahártyarákja tud túltenni, és a szavak esztétikai élvezetében már-már hajlamosak vagyunk megfeledkezni referenciájukról.6 A naplóban a helyzet tragikuma miatt sem öncélú a játék, bár az elbeszélő szívesen tekint magára kívülről, objektíven, s ez a perspektíva gyakran szül humoros kommenteket: „érzem, megint a szenvedős pofám van rajtam”. (137.) Sorra előjönnek a betegséggel kapcsolatos szokásos problémák, viszonyulások, metafizikai kérdések, melyeket hol ismerős, hol idegen emberekkel, kölcsönzött szövegekkel dialogizálva próbál megérteni, hol meg saját magával, illetőleg Hasnyálkával beszélgetve jut el a transzcendenshez, ami/aki lokálisan sem helyezkedik távol e mirigytől. Az Egyszerű történet vessző száz oldal kardozós változatában Luther definíciója szerint „Der Glaube ist unter der linken Brustzitze.”, vagyis „A hit a bal mellbimbó alatt lakozik.”7 Még ha a hit helyét a szívben lokalizálnánk is, ennek most a hasnyálmirigy veszi át a helyét: „nem volt szívem (hasnyálmirigyem) kihagyni”.8 Ha a Mucinger beköltözik, akkor az Isten és a daganat egymásra tevődik, ebből lesz az „istenes daganat” ellentmondásossága, vagy akár a Krisztus előtt/után felcserélődése Hasnyálka előtt/utánra, mint a kór okozta radikális vagy kevésbé radikális változásokra való ironikus (blaszfémikus?) reflexió.
A rák, a halál ellenben itt nem ellenségként jelenik meg és nem csupán a szerelmi liaison miatt. Kezdetben ugyan előfordul pár ilyen hasonlat, mintegy példázva Sontagnak A betegség mint metafora könyvére való hivatkozást: Esterházy mint vár, akit bevettek a törökök (16., 58.), de az exitus letalis nem ellenfél, hanem a Teremtés része. A naplóíró Esterházy, akárcsak a kardozós változat Nyáry ura, mintha nem győzné eléggé csodálni a teremtés gazdagságát,9 mintha a rossz, a fájdalom, de még a gyűlölet is jogosan és célzatosan tartozna hozzá. Nem dühös az Úrra (úgy is, mint Istenre, úgy is, mint az Ady-parafrázis urára – „A rák az úr, én csak cifra szolga.”),10 nem perel Vele. Időnként ugyan a hitelesség kedvéért el-elkáromkodja magát, nehogy valaki azt higgye, hogy nem fáj, nincs tudatában a bajnak, de még a hasnyálmirigytündérben is az isteni terv munkálkodását látja: Hasnyálka valósággal megváltja az emberiséget, jobbá teszi a körülötte lévőket, szeretetet szül, részvétet, tapintatot, bár olykor az ellenkezőjét is. Ugyanakkor ráirányítja „szolgája” figyelmét a világ eddig nem ismert vagy másképp látott tereire, emberekre, új tapasztalatokat, felemelő pozitív élményeket ajándékoz. (169.) Máskor viszont negatívakat, amelyekről szintén őszinteséggel számol be „szerelmese”, nem eufemizálja a kafkai egészségi rendszer útvesztőit, sem az emberi rosszindulatot, vagy a betegséggel járó egyéb akadályokat, az idő zsugorodását, a tehetetlenséget, a frusztrációt, a kiszolgáltatottságot. Hanem kellő iróniával ráeszmélve arra, hogy egy ilyen magafajta kaliberű VIP beszennyezésének, „bemucizásának” mennyivel nagyobb tétje, hatásfoka van a többi emberre vonatkozóan, (50.) együttműködve mintegy Teremtőjével, legnagyobb erényével, az írással tesz tanúságot saját betegségtörténetéről, hangot adva ezáltal számtalan más néma szenvedőnek.
Ezzel tesz szolgálatot tulajdonképpen a „cifra szolga”, nem féktelen haraggal, számonkéréssel, hanem rezignáltan próbálja megfejteni az isteni világ rendjét, a miérteket és mivégetteket, olykor frappáns ötleteket is ajánlva az Úrnak. A szenvedés értelmét a jézusi analógiában véli felfedezni, ez az, ami kihozza a Teremtésből, az emberekből a jót, ám ugyanakkor úgy tűnik, mintha a folyamat végtelen lenne, újragenerálná önmagát, s ezért mindig szükség van újabb és újabb szenvedőkre és a tőlük való megrendültekre. Ebből a megvilágításból profétikusnak is tetszhet az elbeszélőre ruházott/magára vállalt szerep, de amikor ez már túlnő rajta, emberileg mondana le róla, hárítaná a feladatot egy magasabb instanciára. Mindazontúl elfogadja az érthetetlent, az elviselhetetlent, és a nemtudás korlátai ellenére veti magát alá az Úrnak: „Nehezen igazodom el rajtad, de fölteszem, ez a dolgok rendje. Laudetur.” (187.) Mintha benne is az az Istentől eltanult feltétel nélküli szeretet élne, mint az Egyszerű történet Márk-változatának nagymamájában: „mely nem kíván semmit az Istentől, se segítséget, se jóindulatot, semmit, még viszontszeretetet se.”, akkor sem, amikor épp kínok közt vergődik.11
Ez ráhagyatkozás, bizonyosság nem azonos a kardozós változat örülni imperatívuszával, nem kell mindenáron mesterkélten fenntartani a derűt – fogalmazza meg többször is. Csak addig kell/lehet „jópofizni”, „bohóckodni”, amíg ez természetesen fakad belülről és nem válik egy külső elvárásoknak megfelelő erőltetett maszkká. Attól olyan hiteles és szép a Hasnyálmirigynapló, hogy beszélője nem fél felvállalni az írói hangnemváltozásokat, vagy ha mégis, akkor sem mond le ezek rögzítéséről, mer monoton lenni, meri ismételni önmagát, meghagyja a töredékeket annak amik, és képes saját naplóbeli önmagát is revideálni, ha úgy hozza a helyzet: Hasnyálka egy könnyed tollvonással, mintegy utolsó művészi gesztussal minősül át utólag H.-vá. A jegyzetek írója őszintén számol be arról is, amikor a rossz elviselhetetlen lesz és a magány már nemcsak az embereket zárja ki körülötte, hanem velük együtt a szavakat is, egyszersmind nyelvi magánnyá is nő, s így egy olyan térben találja magát, ahová mások már nem hajlandóak vele tartani: mindenki kerüli a hal igét, de még a főnevet is.12 A betegséggel kezdődő új időszámítás, a másik szép új világ egyre nagyobb teret követel magának, egyre távolabb kerül a megszokott jelentésektől, ismerős mondatoktól és egyre közelebb ahhoz a végtelenhez, derűhöz, amely immár a transzcendencia attribútuma.
„A derű Istené.” (11.) – néz le ránk a borító felső sarkából e fénytől átszellemült, békésen mosolygó puttó.


Esterházy Péter: Hasnyálmirigynapló. Magvető, Budapest, 2016


Jegyzetek1 Esterházy Péter: Esti. Magvető, Budapest, 2010, 298., vö.: „Az irónia egyik arca pediglen mindig az igazság.” In: Esterházy Péter: Egyszerű történet vessző száz oldal oldal – a kardozós változat. Magvető, Budapest, 2013, 155.2 Esterházy Péter – Szüts Miklós: A bűnös. Magvető, Budapest, 2016; Esterházy Péter: Hasnyálmirigynapló. Magvető, Budapest, 2016.3 Vö. Hajnóczy Péter: Embólia kisasszony. In: Domokos Mátyás – Reményi József Tamás (szerk.): Hajnóczy Péter összegyűjtött írásai. Osiris, Budapest, 2007; Eörsi István „Leukémia kisasszonyról”: „Fekete hajú, karcsú görög asszonyt képzeltem magam elé, fekete haja betakarja meztelen hátát.” In: Uő: Betegségemről. ÉS, FEUILLETON, 32. szám, 2005. augusztus 12.4 Az „onkológiai derű” Esterházy nyelvjátéka. In: Uő: i.m., 2016, 9.5 Uo., a nyelvjátékok, kifejezések pontos oldalszámai: 149, 32, 150, 159.6 Uo., 163., vö. uo. 233.7 Esterházy Wittgensteinnek a Filozófiai vizsgálódások 589. paragrafusából idézi Luthert In: E. P.: i. m., 2013, 122.8 E. P.: i. m. 2016, 132.9 Vö. „Nyáry szerette mindenben a teremtés gazdagságát látni (még a csúnyában, a rosszban, a hibában, a tévedésben, a nyelvbotlásban, a gyarlóságban, a gáncsban is)”. In E. P.: i. m., 2013, 213.10 Uo., 181.11 A Spinozától származó idézetet Simone Weiltől átvéve Esterházy Péter használja. In: Uő: Egyszerű történet, vessző száz oldal – a Márk-változat . Magvető, Budapest, 2014., 16., vö. a jegyzetekkel, 107. o.: „Aki igazán szereti Istent, nem kívánja, hogy az Isten is viszontszeresse.”12 E. P., i.m. 2016., 235., 233.