.svg)
Végh Attila legelső regényében szabadjára enged teret, időt, mitológiát és mítoszokat, így olyan cselekmény- és regényszerkezetet hoz létre, amibe minden belefér: legeslegmindentudóbb narrátor, évezredes ugrások az elbeszélésben, vallás, misztika, okkultizmus, filozofikus mélységek és magasságok, mindez (egy félig komolyan vett) az ördög alkut ajánl-kerettörténeten belül.
Ez így remekül hangzik. Viszont az olyan alkotói vállalkozások, amelyek szándékosan feladják a reális fizikai világ szabályszerűségeit, rizikós játszmát indítanak, hiszen a meghaladott rend helyébe újat kell építeni, méghozzá olyat, ami a világot mozgató rugók mögé megy. Coleridge alkotta meg a hitetlenség akaratlagos felfüggesztésének (the willing suspension of disbelief) fogalmát: amikor az olvasó felfüggeszti ítélőképességét a narratívára vonatkozóan. Az a fajta olvasat ez, amikor nem kérdezünk rá például, hogy miért vannak sárkányok és tündérek, elfogadjuk, hogy léteznek és cselekszenek. Vagyis, az teljesen rendben van, hogy Alapi Vincét, a 60-as éveiben járó költőt meglátogatja Nulla Lukács (az ördög, Lucifer, Mephisto – kinek hogyan tetszik), és felkínálja számára a lehetőséget, hogy életét újraélje.
A Végh Attila által kreált új rend azonban azt jelenti, hogy nincs rend – vagy semmiféle tanítás nem érvényesül, vagy egyszerre az összes. Ez önmagában megint bátor és izgalmas művet ígérne, de közben szétesik a szerkezet. A Hogy szívedet kiürítsd... monumentálisabb akar lenni, mint például a Faust vagy Az ember tragédiája, nem egyszerűen a keresztény hagyományba írja magát, hanem egy kompakt világmagyarázat-modell, premisszája a halandóság fölötti isteni létezés, leválasztva attól, amit mi kereszténységnek és (görög) mitológiának nevezünk: Nulla Lukács testvére Artemisz – az ő epheszoszi, még ép temploma és Alapi kétszer megélt élete között ugrál az emberi tapasztalás által meg nem érthető idő/narratíva. (Mondjuk, a Faustban is ott a görög mitológia, de Goethe a kereszténység felé húz: mivel pogány, Odüsszeusz a pokolban gyötrődik.) A narratíva ezen váltásai egyáltalán nem zavaróak, csak éppen indokolatlanok, funkciójuk inkább a ködösítés, így az olvasóra marad a feladat, hogy a feje fölött intézkedő erők működésének mechanikáját kitalálja.
Ebbe a rendetlenségbe az is belefér, hogy a szöveget képek tördeljék: középkori metszetek és grafikák; festmények, ábrák, fényképek a helyszínekről, faximile oldalak egy-egy létező vagy fiktív könyvből. Ezek a képek bizonyos esetekben szervesen illeszkednek a szöveghez, máskor meg csak úgy ott vannak. Ha jóindulatú olvasó lennék, azt mondanám, hogy ez is egy metafikciós megoldás, visszafordítja és felhívja a figyelmet a médiára: könyvet olvasunk (ugyanúgy, mint a borító, ahol egy asztalon a Hogy szívedet kiürítsd... című könyv van). Ha meg rosszindulatú lennék, azt mondanám, hogy valamivel ki kellett tölteni az oldalakat a kiadó unszolására, mert hát képekkel együtt is csak 150 oldal az egész könyv (ettől függetlenül a borító még mindig a legjobb, amit mostanában láttam).
A regény végén kiderül (és most elárulom a csavart), mindez azért történik költővel, hogy az ördöggel helyet cserélhessenek, mert Nulla Lukács bizony halandóságra vágyik. A szerződés maga a Hogy szívedet kiürítsd... című regény megírása, onnan lehetünk biztosak, hogy Alapi vállalta a cserét, hogy a könyvet a kezünkben tartjuk. Megint egy jó ötlet (ha jól számolom a negyedik, ahányat eddig felsoroltam, de valahol ott tartunk, hogy a zseniális megoldások sorozata nem áll össze egy zseniálissá), ez is elcsúszik. Pedig ennek tényleg funkciója van, mert egyszerre legitimálja az írás mozzanatát (ez újat hoz az eddigi ördög-történetekbe), másfelől alátámasztja a mindentudó elbeszélő pozícióját is – innen olvasva a regény egy napló, az írás pillanatáig már mindez megtörtént, csak éppen egyes szám harmadik személyben van megírva. De túl kényszerűnek hat, valójában erre van kiélezve az egész történet. S az sem teszi szimpatikussá a húzást, hogy Nulla Lukács a legvégén még odaveti, hogy a könyvet „[z]abálni fogják, mert senki nem fogja érteni, miről szól valójában” (149.) – dehát az ördög már csak ilyen, ugyebár?
Nekem az a gyanúm, hogy ez a regény úgy lett megírva, hogy senki se érthesse. Az alig kétoldalas bevezető fejezettel szemléltethető az írás mechanikája. Egy Artemisznek bemutatott áldozati szertartás szemtanúi lehetünk, ami erőszakos és sejtelmes – a cél az olvasó kíváncsiságának megkaparintása, olyan mint egy rossz horrorponyva: „Amíg a papnő az imát mormolja, elcsattan az első korbácsütés. Az áldozat néma, még tartja magát. A második csapás a sebbe talál. Felnyög, szemén a reménytelenség hályoga. Fontos, hogy minden újabb találat ugyanazt a megnyílt hússávot érje.” (7.) Aztán nemsokára az elbeszélő (ekkor még nem tudjuk, hogy Alapi Vince) ezt mondja: „»Érdekes, pont úgy néz ki, ahogy a szar amerikai filmek rendezői elképzelik.«” (8.) Végh Attila tudja, hogy amit leírt, az közhelyes, s utána fel is hívja rá a figyelmet. A kérdés az, hogy ez az önreflexív csiki-csuki, a megteszem, majd iróniával visszavonom-dialektika képes-e javítani a helyzeten.
A regény valahogy így hullámzik klisék és visszájára fordított klisék között, aztán az olvasó néha ilyen fantasztikus mondatokba botlik: „Alapi tudja, hogy a sorsszerűen várt események bekövetkezte ambivalens – Ananké ránt egyet a létpórázon, »coki ne«, és a szabadság, amire máskor olyan büszkék tudunk lenni, oda […].” Talán Végh Attila célja az volt az egész regénnyel, ami például ebben a mondatban sikerült: szakrálist a profánnal, idealistát a materialistával a szarkazmus és humor révén vegyíteni, hogy valamennyire emberközeli lehessen.
De vannak olyan megoldások, amikor az olvasó megáll és felteszi magában a kérdést, hogy ez most komoly? – sajnos, ezek vannak túlsúlyban. Ilyen, amikor a költő és szeretője összevesznek egy étteremben, azon hogy van-e sors vagy nincs, a fiatal lány kiszalad és elüti egy teherautó... (Ezt úgy fordítja vissza Végh Attila, hogy ez lesz a harmadik, az utolsó áldozat az ördöggel kötött alku keretén belül, tehát amikor másodjára éli ezt meg Alapi, akkor már tudja, hogy mi fog történni, de nem változtat az események menetén, és újra meghal a lány.) Vagy például Alapi nagyon sokszor a költői lét rejtelmeiről osztja az észt, visszaküldve az írót az elefántcsonttoronyba, a Vátesz utcába, Művészországba.
Nem tudom, hogy mennyire kell komolyan venni a Hogy szívedet kiürítsd...-et. Mert ha egy vicc, blöff, fricska vagy ujjpróbálgatás az egész, akkor az én humorérzékem mondta fel a szolgálatot. Közben azt is tudom, hogy senki nem vár el a 21. században egy komoly hangvételű ördög-látogatást, és azt sem, hogy az alkotó több mint 35 évig dolgozzon rajta, ahogy azt mondjuk Goethe tette. De azt igen, hogy a mű befejezése után ne a zavarodottság érzése kerekedjen felül az olvasóban. Vagy egyszerűen én is azon halandók közé tartozom, akik nem értettek meg semmit a könyvből – akkor ennek a kritikának sincs létjogosultsága.
Végh Attila: Hogy szívedet kiürítsd... L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2014.
