„Nincs üzenet a mának”?

Szálinger Balázs 361° című kötetében található a Mezőség című vers, aminek mottója egy Emil Cioran-idézet: „Tér utáni vágyunk legtisztábban az üvöltésben fejeződik ki. Az egyetlen nép, amelyik még képes üvölteni.” (44.) Az idézet nemcsak a benne foglalt tartalom végett lényeges (ami esetleg az egész kötet koncepciójának a foglalata is lehetne); Cioran gondolati világa mellett származása, Románia különböző (kulturális, földrajzi, történelmi) régióinak az életműben betöltött jelentősége nem elhanyagolható szempont Szálinger költészetében sem. Cioranhoz hasonlóan, szintén figyelemmel és érdeklődéssel fordul a jelölt térhez: költői pályája Kolozsvárról indul, asszociatív kapcsolatok sokasága kötődik az opusban ehhez a térséghez, elég, ha a Bözödújfalu című műben a település rendkívüli sorseseményének feldolgozására gondolunk. Ennek viszonylatában képződik meg a magyar táj, az itteni politikai, etikai, életviteli stb. tényezőkkel. Cio­rannal ellentétben azonban Szálinger, mikor a tér különböző formáiban keresi vissza a múló időt, a feloldozás lehetőségeit, a végítélet következményeit, leépíti a lelkesedést (ami Ciorannak sajátja volt), s az üvöltés helyett a sóhajtás és panaszkodás mechanikájára figyel. Erről tanúskodik a Magyarok című vers, aminek központi problémája az átkozottság „kultuszának” tudatából fakadó lét. A legalább százéves múltra visszatekintő negatív attitűd egyfajta tűlevél az otthonokban, a hétköznapokban, amit a „hej” hetyke felkiáltás igyekszik ellenpontozni. Nem jelentéktelen az üvöltés és a sóhajtás közötti különbség; a sóhajtás egyfajta allegória, a jelenkori állapotok legfőbb kifejezője. A kötet lényegét inkább az utóbbi szempont felől ragadhatjuk meg: a 361° az absztrakció csatornája helyett az aktualitásokat használja, a jelen érdekli, az a valóság, ahol „Kevés ember való ma már istennek” (A tájsebengedély). Éppen ezért, erős a szövegek referencialitása, a beszélő nem is törekszik rá, hogy elvonatkoztasson a konkrét helyektől, a társadalmi és főként politikai szituációktól. Vizsgálódásainak egyféle alapelve a regresszió, ez a visszafelé mozgás adja a dinamikáját a kötetnek, a versek beszélője ezt követi nyomon. A kötet viszonylag egyszerű témahálózatot tár fel, az más kérdés, hogy ennek milyen összetett regiszterei lehet(né)nek. Szálinger nem gondolatilag újítja meg ezeket a témákat, hanem nyelvi szempontból, amit sajátos szóképzése is alátámaszt.
A kitekintés első szempontja maga a világ: átfogó mindenséget szemlél, de a világot összetevő apró elemeket szintén megfigyeli, mivel olvasatában ezeket a hanyatlás köti össze. Ilyen a vasútállomások sivár világa, ahol „Tíz éve nem szállt le senki”, az elnéptelenedett falvak világa, egy templom, egy iskola – mind tapasztalt fenség, hol a „porfelhőben/teremtő istenné lassul a fény.”
Ezek azok az idők, mikor még: „Más volt a környék, izgalmas, szagos/Isten követett térképen mutatóujjal” (Jobbágyi, 1887). A templommetafora szintén ezt a hiányt teljesíti ki: a hit, a kereszténység megtartó erő lehetne, de vajon képesek vagyunk-e hinni? A változással szembeni szkepticizmus áthatja a verseket; az újnak lényeges ellentétpárja a régi mint értékőrző valóság, ami a megszervezettség állapotával, jelenével dialogizál. A Település, temető című versben pedig az értékek viszonylagossá és kisszerűvé válnak: „A kiürült településre ekkor/ Újak költöznek, s egy idő után/ Nem is értik, hogy kint a temetőben/ Kik azok az idegenek fura/ Neveikkel, kinek mutatnak példát” (Település, temető).
Érdemes figyelni, honnan vizsgálódik a versek beszélője, honnan lát rá a sokszor locus nélküli, „araszoló boldogság” világára (Ez a hajó mire fölér). Szálinger ebben sajátos utat választ, a látszólagos cselekménynélküliség befolyásolja a (mozgás)teret, s elég nehéz látni, honnan tekint szét – az elbizonytalanodást a kötetben megjelenő mozgásforma, a bolyongás is felerősíti. Olvasatomban a kötet címe éppen ezt a dinamikát hordozza, amellett, hogy kapcsolatban áll az előző kötetcímmel: mindkettő a Föld forgási idejére ­utalhat.
Megsemmisült világunk lényeges alkotóeleme a társadalmi és környezeti valóság, pontosabban a természeti és társadalmi perspektíva vitája, aminek kereteit jórészt a politikai gondolkodás adja. Ez egy konzekvensen végigvitt téma a kötetben; a tájélmény Térey János (táj)költészetével rokon. Szálingernél a fennálló környezeti kitettségben (amit a legkülönfélébb „tájsebek” látványa keretez), a hatalmi és politikai viszonyok terhe alatt kissé eltörpül az én, akit mint szubjektumot a beszélő a rombolás esztétikájával helyettesít. Mintha objektum lenne a szubjektumból ebben a hazug kirakat- és ösztönvilágban. A témát még inkább elmélyíti a Tavaszra tavasz című vers, aminek alapélménye, hogy „új geológia épül, egy újabb emberé”.
Hangsúlyosak az ellentétpárok, mint az átlag, illetve a mélyre látni kívánó egyén közötti feszültség (Agrostressz-­Esztervihar), a fejlődés vs. elhagyatottság (tisztítókúrát végzők sorakoznak a város főterén), de mindenhol a kiüresedéssel nézünk farkasszemet. „Nincs üzenet a mának” (Agrostressz-Esztervihar). Ebből a szempontból nézve viszont túlságosan egységes a közlendő, a verseknek nagyjából ugyanaz az alaphangulata: a beszélő azonosítatlansága dominál, tömegcikkművek íródnak, s popularizálódik a költői öntudat, noha „Elmélkedne, lenne kicsit szerelmes”. Mindehhez társul már a címadó versben egy nem szokványos nyelvi regiszter, olyan szavak keresnek referenciát, mint a cukormoratórium, benyomásjegyzék, jószágtörmelékek. Ha végiglapozzuk a könyvet, és feldolgozzuk a sajátos, ugyanakkor persze nehézkes címeket és szövegeket, azt látjuk, hogy jól megfér itt ez a fajta kettősség: örülünk neki, hogy a versek retorikai megoldásai újfajta szemléletet adnak, de bosszankodunk is rajta, mert a nyelvi regiszter távolságot teremt. Sajnos most látjuk csak, milyen nagyszabású ez a kísérlet, milyen különleges a kapcsolat a pályatársakkal – a kötet megjelenése óta eltelt rövid idő újra igazolta a Szálinger-líra legfőbb vízióját, a megsemmisülés mellettünk álló, bennünk sarjadó tapasztalatát.

Szálinger Balázs: 361°. Magvető, Budapest, 2018.