Nincs gyógyfű (vagy a következő részben kiderül, hogy van?)

A Margó és a Helikon Kiadó „olvasásnépszerűsítő-érzékenyítő” projektbe kezdett: a 18 kötetes Margó Könyvek sorozatból elsőként Andrei Dósa Füveskert (Ierbar) című regénye jelent meg Koszta Gabriella és Horváth Benji fordításában. A program célkitűzése szép: Dósa regényének címlapja után olvashatunk egy rövid sorozatbevezetőt, amiből kiderül: a sorozatban 18 európai szerző műve fog megjelenni, és ezek a művek be fognak férkőzni a mindennapjainkba, mert kérdéseket feszegetnek s kimozdítanak minket információs buborékainkból, érzékenyebbé tesznek a valóságunkra, bátrabbakká ahhoz, hogy azt valóban megismerjük. A bevezető mentén már érzékenyebbé válva, a sorozat programjához illeszkedő módon több kérdés is felmerülhet: miért fontos a szerzők európaisága? Egzotikum-e ez az európaiság? Célja-e a fordításoknak egyfajta nyelvkeresés a tárgyalt problémákhoz, vagy a sorozatban megjelenő könyvek csak tematikájukat tekintve lesznek hatásosak?

A Füveskert nemcsak füveskertsége miatt érdekes, hanem sorozatindító szerepe miatt is. 2018-as regényről lévén szó (ami a Polirom Kiadónál egy 2019-es második kiadást is megért), a román recepciónak volt ideje megfogalmazni kritikáit. Mihaela Vancea szerint a regény a román irodalomban újszerű prózapoétikával, úgynevezett drug discourse-szal dolgozik, ugyanakkor a magasröptű gondolatok, a szereplők intellektuális igényei egy storytelling-folyammá változtatják ezt a drug discourse-t, s ezáltal megteremtődik a koherencia, ami a regényt egy képgazdag tripkrónikánál többé teszi. Nem a trip kerül középpontba, hanem a trip és a józan világ ürességének az ütközéséből születő reflexiók. Így azonban a kronológia és a retorikai húzások, azaz a mindent egybefogó narratív főszál és a tetőpontok-fordulópontok hiányoznak, Totth Benedek szavaival élve „túllépünk az időn és a nyelven”. De mi marad akkor? Totth szerint a szándékosan kétdimenziós szereplők, akiknek csak az fontos, hogy jól érezzék magukat, Mihaela Vancea szerint a mindenek mögött rejlő nüanszok, szerintem az űr történetfoszlányokkal való obszesszív betöltése. Nincs egy nagy trip, tripek vannak, ahogy nincs egy nagy történet, nem lehet elbeszélni a mostani Bukarestet úgy, ahogy azt a román prózaírók a két világháború között megkísérelték – nincs többé az a Lipscani utca, nincsenek rejtélyes nagynénik és nagybácsik, művészeti tevékenységre ösztönző padlásszobák, rövidlátó kamaszok. Fű van s kompatibilis emberek, akikkel azt meg lehet osztani. Vajon a narrátor paradox módon nem önzőségből osztja meg füvét? A közös fű mintha feljogosítaná arra, hogy társai történeteivel a saját űrjét is betöltse, s a drogok mentén érintkezve felragyogjanak szárnyai, mint a Journey című játékban, amelynek Dósa egy egész fejezetet szentel, ahol a virtualitás válik az érintkezés terévé, eltűnik a rettegett összeférhetetlenség veszélye, s szárnyra kel mind, aki interakcióba lép.

A Füveskertből már jelentek meg részletek magyarul a Helikonban Horváth Benji fordításában, akkor még Füvész cím alatt. A sorozatbemutatón Andrei Dósa elmondta, hogy a fordítási folyamatban a Füveskönyv is felmerült lehetséges címként, végül azonban a márais áthallás miatt lemondtak róla – talán jól döntöttek, nem hiszem, hogy indokolt lett volna egy ilyen irányba való (akart vagy akaratlan) kontextualizálás. Dósa nem kérdésekre keres válaszokat, hanem jól megveti a lábát a kérdéstelenségben, s hagyja, hogy a történetek árulkodjanak az életről. De mire érzékenyít így a regény? Egy olyan életmódot mutat be, ami távol esik egy ügyes, dolgos, harsány, szófogadó ember normalitásképzetétől. A narrátor teljesen átformálja életét azzal, hogy megnyitja lakásának ajtaját, „kezd kialakulni egyfajta allergiám a normális élettel szemben. Ez az allergia a többiekre is átterjedt”, azt mondja. De annyira jó az a normális élet, hogy mindenáron kapaszkodnunk kell bele (s ráadásul mások kárára)? A Füveskertből semmiképp sem az cseng ki, hogy a bemutatott életstílus az igazság útja – sőt, a regény egy bad trippel végződik, ráadásul az egyik legcsúnyább helyen: egy bevásárlóközpont parkolójában. Pázsit helyett aszfalt. A fa inverze a parkolóhely kell legyen, másképp nem jönnek ki az egyenletek, s a normalitás elhúz valamerre. Dósa szereplői észrevették, hogy akár választhatnak is: ahelyett, hogy a rendszer tőkévé grindolja őket, vettek maguknak saját grin­dert. Mondjuk, így is sikerült valaminek ledarálni őket; de a hatás-kölcsönhatás elve alapján aki darál, az is darálódik. Talán semmit nem kéne darálni – íme a tanulság.

Az Andrei Dósával készült interjúk egyik központi kérdése az szokott lenni, hogy milyen magyarként románul írni. Egzotikus, s némiképp gyanús jelenség ez egy olyan irodalmi hagyomány felől nézve, ami bővelkedik az anyanyelvet alulról kitapogató esszékben s a legszebb magyar szavakon való töprengésekben. A fordítás oka és célja nagyban függ attól, hogy egy adott kulturális hagyomány mit tart fontosabbnak: a művészetet mint revelációt (legyen az etikai vagy politikai természetű), vagy a művészetet mint a jelrendszer csiszolását (legyen ez játékos vagy hazafias). A Füveskert magyar fordításával kapcsolatban Dósa azt mondta, hogy így talán még jobb, mint románul. Nem mondanám azt, hogy jobb, viszont mindenképpen újszerűbb – az az érzésem, hogy magyarul ilyet még nem olvastam. Ez ugyanúgy lehet az én tájékozatlanságomnak, mint a kínálat szűkösségének a következménye. A fordítás nem próbál új nyelvet keresni, inkább megmutatja azt, hogy mi van, nem fedi szakszavak mögé az érzékenyebb részleteket, nem próbálkozik irodalmiasítani valami kultúrkörön kívülit, hanem belenyúl a kultúrzsákba, s nem fél tapogatózni, hogy megtalálja a megfelelő szavakat – magyarán a fordítás természetesen hat.

A regény semmiképp sem kimondottan bukaresti vagy kimondottan román, a problémáknak semmi köze a földrajzhoz, s talán épp ez az egyik probléma: a masinák elől nem lehet elbújni, még különböző helyek és identitások mögé sem. Ilyen szempontból Dósa nagyon európai, s az európaiságnak ez a vetülete a valóságra nem elég érzékenyeknek egzotikumként hathat – az én Európám nem ez, én szeretem a munkám, meg különben is, Bukarest messze van. A Margó Könyvek programszövege nagyon jól hangzik, kérdés, hogy az idő és a marketing segít-e azon, hogy jól hangzó rigmusnál többé váljon? Milyen Európa fog kirajzolódni az európai szerzők műveiből, s milyen lehetséges irányok? Egy könyv után nehéz ezt megjósolni, mindenesetre Andrei Dósa Füveskertje erős indítás. A kérdések még a sztónerek időtlenségéből is kipattognak, talán még nagyobb kérdőjelekkel, mint egy-egy nagybetűkkel érzékenyítő műből. Az egzotikum érdekes, mégis az a jobb, ha egyre kevesebb van belőle. Ezt nem a másság rovására értem, sőt. Ne mint kalitkákban csiripelő madarakra nézzünk Dósa rendezőjére, írójára, filozófusára és Gabijára, hanem mint a rendezőre, az íróra, a filozófusra és Gabira, s mint európaiakra (mint emberekre? mint önmagunkra?). Lehet, hogy mindannyiunknak szünetre lenne szüksége, mint a filozófusnak. De hol van ennek a szünetnek a helye? Minél messzebb a parkolóktól; a kiadók, könyvterjesztők, könyvárusok azt mondanák, hogy a fotelben, egy jó kis könyvvel a kezünkben. Jó érzékenyülni.

Andrei Dósa: Füveskert. Margó Könyvek. Fordította Koszta Gabriella és Horváth Benji. Helikon Kiadó, Budapest, 2023.