Nem nőknek való vidék

A Kojot nem tűzi ki célul a filmes látásmód olyan mérvű megújítását, hogy Cannes-ban és Los Angelesben is állva ünnepeljék, mint a Saul fiát; ám nem is abban rejlik a legfőbb erénye, hogy „olyan egyszerű, mint egy pohár víz”, utalva itt Enyedi Ildikó köszönetnyilvánítására az Arany Medve átvétele után. Ezért meglehet, hogy kissé háttérbe szorul abban az időszakban, amikor a honi filmművészet kalapján csak úgy kopog a díjeső – gondoljunk itt a Mindenki rövidfilmes Oscarjára is. Ennek ellenére vagy épp ezért nem árt, ha tüzetesebben utánajárunk, mit is üzen első nagyjátékfilmjével Kostyál Márk rendező.
A történetet profán módon is megközelíthetjük, miszerint a vadnyugati filmek mintájára a magyar ugaron egyszer csak megjelenik a vadkelet. Volt már erre példa a magyar filmtörténetben, ide sorolhatjuk Kardos Ferenc Hajdúk című alkotását, Szomjas György gulyás-westernjeit, Novák Emil Sobriját vagy akár Hajdú Szabolcs neo-easternjét, a Délibábot is. Ám Kostyál rendezésének esetében színesebbek a jellemrajzok annál, hogy a negatív és pozitív hősöket könnyen megkülönböztessük fehér vagy fekete kalapjuk alapján.
Hiszen nem egyszerűen arról van szó, hogy egy jó svádájú és igazságvágytól fűtött idegen érkezik a környékre, akinek meggyűlik a baja a vidék mindenható urával. Majd új barátokra szert téve legyőzi a rettegett bandavezért, és még a stáblista lassú csorgása előtt ellovagol a naplementébe. Nem! Ennél sokkal szociologikusabb képet rejt magában már pusztán a kerettörténet is. Nagyon is köznapi, nagyon is aktuális. Földszerzés, vidékfejlesztés, fejlett és gazdag országból érkező tőke, banki kölcsön, oligarcha, aztán a család szentsége, ezek olyan fogalmak, amik igenis a napi hírek főcímeiben szerepelnek. Mindezek pedig szépen el vannak fektetve egy nem túl feszes tempójú filmben, amely a jó arány irányelvét betartva indulatos akcióelemekkel van megtűzdelve, hogy elérje a kellő hatást. A játékidő majd’ több mint két óra, de eközben nem lankad a néző figyelme.
Vegyük először a forgatókönyv szerzőit górcső alá, hogy lássuk, kik voltak, akik segítették az eddig főként reklámfilmekkel foglalkozó rendezőt önéletrajzi ihletésű filmje létrehozásában. Lovas Balázs forgatókönyvíró neve nem teljesen ismeretlen filmes körökben, hiszen Dyga Zsombor Tesó című filmje részben az ő érdemeit is fényesíti, bár meg kell jegyezni, hogy az utóbbi időben inkább sorozatíróként tevékenykedett. Lengyel Balázs nevére pedig először a Dumapárbaj című produkció során figyelhettünk fel, amelyet mellesleg Lovas is szerzőként jegyez. Ők ketten kozmetikázták Kostyál alaptörténetét. De nézzünk le tudatosan a 2016-os alkotás mélyére. Lehet, hiszen van neki.
Eleve érdekes már a címválasztás is. A ’kojot’ az indián regények világából kerülhetett át sokunk passzív szókincsébe, bár sokan nem ismerik a szó eredeti jelentéstartalmát, mely ’félvér’-re utal. Az említett állat ugyanis mintha farkas és róka keveréke lenne. (Ez vonatkoztatható a történet főszereplőjére is, hiszen a városi bankár, aki falusi gyökereihez próbál visszatalálni, a címadó állathoz hasonlóan kétféle identitással bír. Olyan nagyvárosi farkas, aki idővel túljár mindenki eszén.)
Másodsorban: a ’kojot’ szó hallatán sokunkban egy örökvesztes rajzfilmfigura alakja elevenedik meg. Mivel a Warner Bros-féle Roadrunner (Gyalogkakukk) című animációs sorozat a lúzerség mibenlétét próbálja meg feltárni, ennek mentén is értelmezhető Kostyál Márk filmjének sztorija. A prérifarkas lényege a rajzfilm értelmezési keretei között, hogy ő sosem nyerhetett csatát, kivéve egyetlen alkalommal. Filmünk történetének főhőse szintén nem adja fel a küzdelmet: hogy ne apja, hanem nagyapja nyomdokaiba lépjen. Szinte az összes alkalommal pórul jár, kivéve egyet, a végefőcím előtt. Ez lesz a csattanó.

Művelt társaságban még az is előfordulhat, hogy a ’kojot’ szó hallatán Hermann Hesse ikonikus elbeszélése elevenedik meg a beszélgetők fejében (Der Steppenwolf – magyarul: A pusztai farkas). „A pusztai farkas története egy betegséget és krízist mutat be ugyan, ez azonban nem a halálhoz, a pusztuláshoz, hanem ellenkezőleg, a gyógyuláshoz vezet”, mondja Hesse saját művéről, hogy eloszlasson minden félreértést. Ez a mondat Kostyál hősére is igaz. A jól menő bankár, Misi (Mészáros András) a számadatok és a törvények fogságában dolgozik, szinte belebetegedve abba, hogy munkájából hiányzik minden, ami emberi. Döntési köre teljesen korlátozott, így lassan kezdi elveszteni önazonosságát. Mindeközben nap mint nap tönkrement emberi sorsokkal találkozva kell érvényesítenie a rendszer érdekeit. Igazándiból nem magáért dolgozik, hanem bővülni látszó családjáért.
Azonban születendő gyermekének elvesztése utáni gyászában minden fogódzkodó nélkül marad. Apátiájából csak nagyapja halála, pontosabban annak végrendelkezése billenti ki. Eszerint ő örökli a vidéki kalyibát és a hozzá tartozó földet is, hogy „leszálljanak végre a tökei”. A steril városi miliőből elérkezünk tehát a repedezett olajfesték, a törmelék, a lom és a mindent elnyelő homok hazájába, ahol eleve nem könnyű az embernek megvetnie a lábát.
Felesége, Eszter (Dobra Mara) pedig a városi emancipált nő megtestesítőjeként erős partnerként támogatja is ebben, holott nyilvánvaló, hogy ő sincs túl az őket ért tragédián. Felmérve a lehetőségeket, vállalja a kivonulást, ahogy vállalja a munkanélküli, vagy ha úgy tetszik, háztartásbeli asszony szerepét is. Ezen a helyen nincs is nagyon más választása, hiszen ez a férfiak világa. Itt a nők igazándiból nejek, a birtokviszony kifejeződései. Bizonyítja ezt Szojkáné (Monori Lili) karaktere is, aki az alkoholhoz kényszerül menekülni ebben a maszkulin és elnyomó világban. A nők nincsenek jelen ebben a filmben, legfeljebb annyi ideig, míg szó szerint falhoz vágják őket. Akkor tűnnek fel, mikor útban vannak, és akkor is csak annyi időre, hogy védtelenségük fátyla libbenjen egyet a brutalitás szelében. Hiszen ezen a helyen még egy esküvő sem az ő napjuk, de nagyon nem az.
A film igazából apa-fiú történeteken keresztül festi le a 21. század vidéki Magyarországát. A városka fiktív neve nem véletlenül Tűzkő, valóban elég egy szikra is ahhoz, hogy lángra lobbanjanak az indulatok. Ebben az elállatiasodott világban pedig az erő dominál, a küzdelmek tárgya a föld, és az is csupán azért, mert apáról fiúra száll. Ez a vezető ideológia: ez a feudalizmust fenntartó hagyomány.
Misu bá (a felvidéki színész, Bo­csársz­ky Pál játssza) nem volt jó apa. Öröksége, a küzdelem joga így nem fiára (az erdélyi származású Salat Lehel alakítja), hanem unokájára száll. Sem a föld, sem a rajta álló vityilló nem bír valódi anyagi értékkel. Egyedül a döntés szabadsága, ami érhet valamit az ifjabb Misinek, de ebben a miliőben is ez a legdrágább. Apja, elhagyva a paraszti sorsot, a kádári szocializmus puha diktatúrájában, a biztonság illúziójának védelme alatt kényelmesedett el. Ő így kiesett az örökösödési rendből. Ám a világ fordultával megint a kiállás és az ősi szokás, az ököljog lett a döntő.
A megváltozott korszellemmel tisztában van a környék ura, az idősebb Szojka (a délvidéki színész, Kovács Frigyes) és fia, az ifjabb Szojka Pál (az erdélyi Mátray László alakítja) is. Ők most az erősek, ők azok, akik elveszik a másét. Az idős Szojka dominanciája nemcsak a lefizetett és megfélemlített funkcionáriusokon, rendőrökön, béreseken és verőembereken, hanem családon belül is érzékelhető. Élhetnének bárhol, fényűző körülmények között, de nem teszik, csak ott, ahol őket illeti meg az eindstand. A rendező nem rest kiemelni, hogy a kiskirály eredetileg ügyvéd, ám nem húzat vele talárt, hanem hagyja, hogy az jogi végzettségét az új törvények megértésére, majd megnyújtására használja.
Árnyékában élő fia viszont ugyanúgy elvágyódik a saját megszokott életteréből, mint ahogy Misi elvágyódott a nagyvárosi létformából, ám Szojkáéknál is a még gyermek unoka lenne a vagyon igazi várományosa. Az idősebb Szojka, bár sovén, brutális és elnyomó, ha egy más fikciós terepen lenne elgondolva a történet, és nem a Balkán szomszédságában, minden további nélkül lehetne a környék hőse, a rendkívüli üzletember, aki meghallván az új idők szavát, felzárkóztatja az elszegényedett térséget egy komoly befektetői réteg segítségével. Mert a háttérben erről van szó. Az egy kézben lévő földtulajdont felvirágoztatják majd a svédek. De sötét felhők gyülekeznek, mint azt a fejezetek elválasztását jelölő, örökösen visszatérő vágóképek is jelzik. Az eljövendő szép jövőt már az öreg Szojka nem érheti meg. Túlzott magabiztosságában ugyanis elveszti a kontrollt a dolgok felett.
Az új jövevény nem törik meg és nem hódol be a hatalmának, sőt, felveszi a kesztyűt és visszatámad. Ám ő csak közvetetten felelős az öreg haláláért. A szimbolikus utalás valóságossá változik, és a halál okozója egy bika lesz, amit a szarvánál megragadva akar behódolásra bírni az öreg. Eközben nem csak Szojka, hanem Misi apja is élet és halál közé kerül, utóbbi egy szívinfarktus következtében. Ez is hozzásegíti a fiút ahhoz, hogy rájöjjön: nem árt, ha a bátorsághoz ész is társul. Nem folytatja tovább a küzdelmet saját generációjának szintjén, hanem megkerülve az ifjabb Szojkát, eladja a jussát a svédeknek, majd továbbáll. Ha nem is ellovagol a naplementébe, de legalábbis elautózik az éjszakába, elhagyja a sötétség földjét.
Az abszurditást súroló panelek igen elevenen működnek a nagyon is igazinak tűnő történetben. A gumiarcú alkoholistákat ugyanis lassan már megszokja a nyugat-európai néző is, ha magyar filmről van szó. Már elég, ha csak Tarr Béla képi világát és körülményes ábrázatú szereplőit idézik fel magukban. Ez önmagában már nem megható, nem vicces. Ám az ezekhez az elemekhez hozzárendelt „szaki” tulajdonságok szolgálhatnak néha a humor forrásául, ugyanis a filmben megjelenik a gányolás és a kókányolás. A verekedések jelenetei pedig, amelyekben ugyancsak bővelkedik az alkotás, megfelelnek a legjobb trendeknek: a film az akrobatikát és a trükkfelvételeket profi módon hasznosítja. A svédekről berögzült sztereotípiánkat meghökkentő módon egy csapat fekete megjelenése igazítja ki, akik nem mellékes módon a kukoricásban bújnak meg, ezzel is beemelve a filmbe a menekültkérdés problematikáját, és görbe tükröt tartva neki.
Szerencsére a Kojotban a segítőtársak nincsenek annyira elkarikírozva, hogy Bujtor István filmjeit vagy Rejtő Jenő ponyvaregényeit idézzék. Ám határozottan lehet az az érzésünk, ha Lajos (a felvidéki Bocsárszky Attila) fizimiskájára gondolunk, hogy a sminkesek komoly elköteleződést mutattak az olyan tévéfilmek, mint A Tenkes kapitánya vagy bármi felé, ami a kuruc időket idézi. A rendező éleslátóan nem közismert arcokra osztotta ki a szerepeket, hanem olyan színészekre, akik ritkábban kapnak lehetőséget a filmvásznon. Kostyál nagyrészt a határon túlról toborozta csapatát, amelynek tagjai bebizonyították, hogy profi filmet lehet velük összehozni. A felvidéki származású idős Bocsárszky már megjelenésével is rangot ad Misu bá karakterének. Fia, a szintén színész ifjabb Bocsárszky (az előbb említett Lajos) szerepe a leghangsúlyosabb, hiszen ő a vidék krónikása. Betyáros hunyorítása és a pálinkát lecsapó kísérőszava – „hopp-hopp” – akár szállóigévé is válhatna, ha széles körű közönség tekintené meg a filmet. Kiemelkedő a sepsiszentgyörgyi Orbán Levente éles alakítása is, amely révén a másik segéderő, Attila hallgatag karaktere csiszolódott tökéletesre a vásznon. A kevés szöveg arra predesztinálta a színészt, hogy fizikai jelenlétével kölcsönözzön hangsúlyt a szerepének. Kihasználva szikárságát és a sminkesek által kreált tetoválásait, valóban olyanná válik, mint az öklébe szorult ácskalapács. Ő tényleg a semmiből jött és a történet befejeztével a semmibe tart. A nézőben könnyen felmerülhet a gyanú, hogy vajon nem-e ő a valódi magányos hős, a valódi pusztai farkas?


Kojot, színes magyar film, 126 perc, 2016. Rendező: Kostyál Márk. Forgatókönyv: Lengyel Balázs, Lovas Balázs, Kostyál Márk. Operatőr: Csobóth Attila, Kostyál Márk. Vágó: Csillag Mano. Szereplők: Mészáros András, Bocsárszky Attila, Kovács Frigyes, Orbán Levente, Dobra Mária, Mátray László, Salat Lehel, Szabó Gabi.