Nehéz Közép-Európában szatírát nem írni – Interjú Tőzsér Árpád költővel, irodalomtörténésszel

Tudja-e, hogy mely könyvbe (a 723. oldal aljára) és miként került a neve, Török Sophie és Trakl közé?

Én természetesen tudom, és örülök neki, hogy Ön is tudja, mert ez azt jelzi, hogy 1998-ban, az Élet és Irodalomban olvasták néhányan Esterházy Péter írását Cselényi Lászlóról és jómagamról, amelyben a jeles író egyebek között arra kéri a Bevezetés a szépirodalomba c. műve olvasóit, hogy a mű „névmutatójába”, az említett két irodalmi nagyság közé, utólagosan, írják be az én nevemet is.

Nem túlságosan szimbolikus ez az „utólagosság” a felvidéki magyarság irodalmára nézve, s a Tőzsér-féle irodalomra nézve különösen?

Általában a magyarországi írók, irodalmi fórumok és a szlovákiai magyar irodalom viszonyát tekintve talán igen, de konkrétan a nevezett „névmutató” esetében nem hiszem, mert most hirtelenjében megszámoltam, hány szlovákiai magyar író neve szerepel a tengernyi név (a világirodalom szinte valamennyi szerzője) között, és éppen tízet találtam, s ez nem kevés. Főleg akkor nem, ha a tíz között valóban minden akkori (1986-ban vagyunk) jelesebb szlovákiai szerző ott van. Hogy az én nevem akkor miért maradt ki a felsorolásból, azt persze nem tudom, de nem is érdekel különösebben, mert ez a névsor nem egy komoly névmutató (a fentebbi idézőjel a „névmutató” kifejezés mellett ezt akarja kifejezni), inkább csak azt jelzi, hogy Esterházy Péter mintegy a világirodalom és írásbeliség továbbírójának tartotta magát. (Egyébként, zárójelben jegyzem meg, hogy maga Esterházy Péter a nevem kihagyását a jelzett írásában „súlyos tollhibának” nevezi.)

Térjünk rá hát az irodalomtörténetre! Tanulmányai, esszéi közt nagyon sok az irodalomtörténeti helyreigazítás, pontosítás, árnyalás. Az egyikben bebizonyítja, hogy Baróti Szabó Dávid Egy ledőlt diófához című verse nem elsősorban nemzetgyászoló allegorikus mű, a másikban Madách ma már csaknem ismeretlen Civilizátoráról értekezik, a harmadikban Arany János művészetét meglepően az Arany-kortárs Dosztojevszkijével és Baudelaire-ével veti össze. Valóban ilyen sok a pontatlanság, sőt tévedés az irodalomtörténetünkben?

Az irodalomtörténet nem szentírás, időről időre változik, a különböző korok rendszerint magukhoz alakítják, de saját ízlésükhöz, stílusiskolájukhoz alakíthatják maguk az irodalomtörténészek is (főleg ha egyúttal ők maguk is alkotók). Utolsó (egészen friss) iskolapéldája az ilyen szubjektív irodalomtörténetnek Háy János Kik vagytok ti? című, sajátos műve. Én persze távolról sem ilyen szélsőségesen saját bejáratú irodalomtörténetet kívántam és kívánok művelni, s ha az irodalomtörténeti írásaim szemlélete és állításai mégis sokban eltérnek a hivatalostól, akkor annak az oka leginkább a műveknek és szerzőknek a megszokottól eltérő történelmi és irodalmi tényekkel, adatokkal való szembesítése. Például az Ön által is említett Egy ledőlt diófáhozt az irodalomtörténeteink valóban máig úgy tárgyalják, mint a 18. század végi nemesi ellenállás egyik jellemző programversét, holott a szövegmikroanalízis pontosan kimutatja, hogy Baróti Szabó nem is annyira a nemzeti arculat és függetlenség elvesztését siratja versében, hanem inkább a felvilágosodás vallás- és egyházellenességét s a szerzetesrendek megszüntetését kárhoztatja.

Tervez-e további ilyen kutatásokat? Van-e, akinek életművét vagy annak egyes aspektusait még szeretné feldolgozni?

Én körülbelül húsz évig régi magyar irodalmat adtam elő a pozsonyi és a nyitrai magyar tanszékeken, s a Vagyonos apáinkban szereplő ilyen jellegű tanulmányaim eredetileg (persze sokkal vázlatosabban) előadásokként hangzottak el. S mivel az egyetemi előadók részletesebben és alaposabban rendszerint csak kutatásaik éppen aktuális tárgyairól beszélnek, másokat csak megemlítenek, így nagyon sok még az adósságom, amit úgy is lehet értelmezni, hogy tervem van bőségesen, csak – mivel a rossz nyelvek szerint ebben az esztendőben betöltöttem a nyolcvanhatodik életévemet – az időm egyre kevesebb. S ezt a dilemmát aztán úgy oldom meg, hogy az ilyenfajta terveimből is verseket csinálok. Azokhoz nem kell hosszú hetekig, hónapokig az egyetemi könyvtárban üldögélni. De azért nemrégen, mikor a Vagyonos apáink anyagát összeállítottam, s feltűnt, hogy a régi magyar irodalom nagyjai közül milyen szemszúróan hiányzik Zrínyi Miklós, nekirugaszkodtam az egykori kézírásos egyetemi jegyzeteim tanulmányozásának, s készítettem belőlük egy olyan-amilyen Zrínyi-dolgozatot.

Nem lehet nem észrevenni, hogy vizsgálódásai tárgyául elsősorban szolitereket, összehasonlíthatatlanokat, géniuszokat választ. Miért csak őket? Mi lesz így a kismesterekkel? Elég, ha a szlovákiai magyar irodalomról korábban megfogalmazott gondolataira utalunk, például a Vita és vallomás c. interjúkötetben: „vajon miért nem adott a szlovákiai magyar irodalom az elmúlt hatvan esztendő során egyetlen nagy tehetséget sem az egyetemes magyar irodalomnak?” Tegyük fel, hogy így van, de akkor ez azt jelenti, hogy a szlovákiai magyar irodalomról nem kell írni?

Fortélyos fogalmazás, de van benne rendszer! Az említett interjú 1980-ban született, s azóta kicsit már másként tekintek a kérdésre s a helyzet is más. 1997-ben például a nagydoktorimat egy olyan szakdolgozattal védtem meg, amely Duba Gyula, Cselényi László és Grendel Lajos munkásságáról szól, s a három jelenkori szerzőnket a huszadik század utolsó negyede egyetemes magyar irodalmának jelentős alkotóiként tárgyalja. A huszonegyedik század első negyedében pedig már újabb fontos alkotóink tagolódtak be a jelenkori magyar irodalomba. Ezek közül itt csak a legjelentősebb kettőnek, Németh Zoltánnak és Csehy Zoltánnak a nevét említeném meg. Ami pedig az irodalomtörténeti kismestereket illeti: nem vitatom a helyüket és jelentőségüket, lehet, hogy néhányat közülük holnap vagy holnapután már a nagyok között fognak emlegetni, ez sokszor csak megítélés dolga. Engem abban, hogy kiről írok vagy nem írok, nem a „nagyság” vagy „kicsiség” szempontja vezérel, hanem az, hogy egy mű vagy egy életmű mennyire jelent számomra megoldandó problémát. Amadé Lászlót vagy akár Baróti Szabó Dávidot nemigen sorolnám a „géniuszok” közé, mégis terjedelmes dolgozatokban foglalkoztam velük: az elsőben olyan mai formai aktualitásokat véltem felfedezni, amelyekről az irodalomtörténeteink nem szólnak, a másodiknak pedig a már említett egyetlen versét tettem irodalomelméleti, -történeti górcső alá.

Ha nem is sorolja a „géniuszok” közé, de Barótiról szólva így fogalmaz: „Költészetünk témáinak »civillé« tételével Baróti Szabó csaknem annyira újító, mint az időmértékes verselés hazai elterjesztésével.” Amadé kapcsán pedig így: „… az ő dalaival (…) szűnik meg nálunk véglegesen a felező tizenkettesek, s az egyéb hosszú, epikus versformák uralma és unalma”. Mindkét költő az egykori Felvidéken született. Mintha a megújulás forrásai a Felvidéken erednének, amelyek aztán mások költészetében dagadnak folyóvá.

A hatvanas-hetvenes években volt egy álmunk (nekünk, néhány felvidéki írónak s főleg a délvidéki Bori Imrének): kisebbségi helyzetünk szükségéből erényt kovácsolva decentralizálni akartuk az egészségtelenül Budapest-centrikus magyar irodalmat, s afféle „kihelyezett centrummá” tenni Pozsonyt, Újvidéket és Kolozsvárt. Pontosabban az előbbi kettőt, mert Kolozsvár (illetve az egész Erdély) mindig is bírt bizonyos önállósággal. Ennek a kihelyezett centrumnak a „forrásait” próbáltam én megkeresni és véltem megtalálni egykor Balassi Bálintban, Szenci Molnár Albertben, Amadé Lászlóban, Baróti Szabó Dávidban… és másokban. De a terv, sajnos, terv maradt. Az okok kutatása nagyon messzire vezetne, azért ettől most eltekintek. Annyit azért megjegyeznék, hogy a mostani meglátásaim szerint azok a bizonyos források és folyók nem apadtak el teljesen. A két háború közötti felvidéki vagy Felvidékről elszármazott írókat illetően elég csak Márai Sándor (Kassa), Kassák Lajos (Érsekújvár), Hamvas Béla (Eperjes, Pozsony), Palotai Boris (Kassa) és Komlós Aladár (Losonc) nevét felhozni bizonyítékként. A második világháború utáni felvidéki irodalomtörténeti periódust ilyen szempontból megítélni nem az én feladatom, hisz annak a periódusnak már magam is alkotó részese vagyok, de az előbbi válaszomban említett három nevet itt meg kell ismételnem: Cselényi László a maga „makacs” avantgardizmusával, Duba Gyula a „népi irodalomnak” a megváltozott körülmények közötti továbbéltetésével és szintézisbe állításával, Grendel Lajos pedig a Márai-hagyományok megújításával jelent újat az említett irodalomtörténeti szakasz magyar irodalmában. Csak a felsorolt szerzőkről Budapesten esetleg nem is tudják, hogy felvidéki származásúak. Nem úgy, mint ahogy például Tamási Áronról és Kós Károlyról vagy Szilágyi Domokosról és Bodor Ádámról mindenki tudja, hogy erdélyiek. Vajon miért van ez így?

Ön a naplókönyveiről is ismert. Segítheti az irodalmi utókort a napló mint műforma a helyes véleményalkotásban? Miért fontos ma a napló műfaja?

A napló szerintem az irodalom őstojása. Mindenki naplót ír, csak valaki versnek, másvalaki novellának, megint másvalaki drámának nevezi művét. De a legszembetűnőbben, sőt tüntetően a napló műfaja vallja be és vállalja ezt a személyességet. S végletesen elszemélytelenedett irodalmunkban éppen emiatt a személyessége miatt bír különös fontossággal. Kár, hogy olyan kevesen művelik a műfajt. De a különböző világirodalmi irányzatokhoz igazodva tulajdonképpen az én naplókönyveim sem hagyományos naplók már, hanem amennyiben az egykori hiteles naplófeljegyzéseim mai átiratai s így bizonyos értelemben reflexiók is az egykori énemre és annak tetteire, annyiban naplókönyveim hat kötete együtt inkább valamiféle autofikciós önéletrajzi regény. (Lásd a mintát, Roland Barthes önéletrajzi regényét, amelynek már a címe is beszédes: Roland Barthes Roland Barthes-ról.) S hogy segíthet-e a napló az irodalomról való véleményalkotásban? Hát amennyiben az író naplója általában olvasónapló is, s az irodalomelmélészek objektív, de inkább csak szárazon zörgő elemzéseitől eltérően a tetszik-nem tetszik véleményt is tartalmazza, annyiban a gyalog irodalomfogyasztónak bizonyára segít a tájékozódásban.

Az intertextualitás, a hermeneutika kifejezések, Foucault és Gadamer és más filozófusok neve többször feltűnik írásaiban. Azonban nem minden esetben egyértelmű a hozzájuk fűződő viszonya. Néha – főleg ha Foucault-ról ír – egyfajta iróniát is vélek kihallani a szavaiból. Tévedek?

Nem, nem téved. Foucault-t én, képletesen szólva, inkább költőnek tartom, mint filozófusnak. Mindig eredeti és érdekes, amit mond, de tele van önellentmondással, sokszor ugyanazzal a szájjal tagadja is, amit állít. (Konkrétan az intertextualitással tudtommal keveset foglalkozott, s így abból nem tudok ide vonatkozó példát felhozni, de mondjuk egyik mondatában az ember eltűnéséről beszél, a másikban meg már valami emberi Önkultúra építéséről. Könyörgöm, ki építi az „emberi Önkultúrát”, ha már az ember eltűnt?) Állításaiból sokszor többet tudunk meg magáról a szerzőről, azaz Foucault meglehetősen ellentmondásos, hogy ne mondjam, lépten-nyomon provokáló személyéről és személyiségéről (például homoszexualitásáról), mint arról, amit állít. Röviden: nem tudja magától a filozófia objektivitásáig távolítani a tárgyát, „filozófiája” inkább önigazolás, mintsem filozófia. Ellenpéldája épp a hermeneuta Gadamer lehetne, aki majdnem kétszer olyan idős (102 éves) volt, mikor meghalt, mint az aránylag fiatalon (57 évesen) elhunyt Foucault, de filozófiájából arra sem tudnánk következtetni, hogy volt-e családja vagy agglegényként halt meg.

Személyes találkozónkon a megmaradás esélyeit illetően szomorú jövőt jósolt a pozsonyi s a felvidéki magyarságnak. Ugyanakkor mintha épp ennek a földnek az irodalomtörténetét szeretné megteremteni, s jelentőségének megfelelően elhelyezni a magyarság kulturális térképén. Sírfelirat, a remény palackpostája, vagy épp előhang készül az ön műhelyében egy hosszabb történethez?

Bonyolult kérdés, amelyre nem lehet egy-két mondatban válaszolni, sőt amelyet talán nem is lehet megválaszolni, ha csak nem akarunk a jóslás hibájába esni. A szlovákiai magyarság megmaradásának nagyon sok összetevője van, s ezek az összetevők többnyire a történelem függvényei. De csak többnyire! Természetesen sok függ a saját akarásunktól, tevékenységünktől is. Egy biztos: 2000-től máig mintegy 100 ezerrel csökkent a felvidéki magyarok száma, azaz ma hozzávetőlegesen 450 ezren vagyunk. 1918-ban, a nagy fordulat évében az akkori Magyarország Szlovákia mai területének megfelelő északi megyéiben hozzávetőlegesen annyi magyar élt, mint ahány szlovák: nagyjából másfél millió. A trend tehát, sajnos, egyértelmű, s ilyen körülmények között az ember nem lehet optimista. Persze a pesszimizmus tétlenségének bűnébe sem eshetünk bele, nem dobhatjuk a lovak közé a gyeplőt, hogy menjen a kocsi, amerre akar. Az elmúlt tíz-tizenöt évben az irodalmunkban is furcsa dolgok történtek: sorra szűntek meg a magyar könyvkiadóink, könyvesboltjaink, s Pozsonyban szinte teljesen megszűnt a magyar kulturális élet is. Nincs itt hely az okok elemzésére, csak egyre akarom felhívni a figyelmet a sok közül, egy teljesen új jelenségre: valamiképpen nem annyira elapad, hanem „elfolyik” az irodalmunk. Míg korábban Pozsonyban összpontosultak intézményeink és alkotóink, most a lapjainkat, könyveinket mintha valahol vonatokon vagy állandóan mozgásban levő autókban írnák és szerkesztenék. S egyik költőnk, mondjuk, Isztambulban él, a másik Pekingben, a harmadik Amszterdamban. Persze ennek a „kisebbbségi globalizálódásnak” is megvannak az előnyei, de az intézményeinket illetően inkább a hátrányait érezzük. Summa summárum: tegye mindenki a legmagasabb fordulatszámon a maga dolgát: az irodalomtörténész írjon irodalomtörténetet, a költő verset, az író regényt, az újságíró újságot. Hogy a létünk felmutatásával is segítsük a túlélésünket.

Ritkán látni nevetni, de alkotóként többen is írásművészete szerves részének tekintik az iróniát, a groteszket, a humort. Ez magából a megélt élethelyzetekből, a sajátos (sokszor abszurd) kelet-közép-európai létből adódik, vagy személyes adottság, belülről fakadó valami?

Azt hiszem, ez is, az is. Nehéz Közép-Európában szatírát nem írni még az olyan alapjában véve sztoikus-flegmatikus embernek is, amilyen én vagyok. Igaz, szatirikus irodalomtörténetet à la Karinthy még nem írtam, de ami késik, nem múlik. „Még csak” 86 éves vagyok.

Végezetül akkor egy személyes kérdés: a kor, az idősödés, miként hat a versek, a művek keletkezésére? Témaként biztosan hat.

Abban a nem szokványos helyzetben vagyok, hogy az idősödés témáját egyszerre élhetem meg és írhatom meg. Ez a helyzet pedig azért nem szokványos, mert az én koromban az írók már ritkán aktívak. (Persze vannak kivételek, de azok csak a szabályt erősítik.) Shakespeare 39 évesen írja meg a Lear királyt, Balzac 36 évesen a Goriot apót (a világirodalom legismertebb „öregjeit”). Nem biztos, hogy 80 éves korukban is (cirka ennyi volt Lear is, Goriot is, mikor meghalt) úgy írták volna meg hőseik öregségét, mint ahogy valóban megírták. Az öregség nem csak téma, az öregségnek stílusa is van, s erről a fiatal embernek csak sejtése lehet. Nekem, sajnos, már nem csak sejtésem van.

Nemes Attila

1972, Zalaegerszeg. Isaszegen él.

Tőzsér Árpád A Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth- és József Attila-díjas szlovákiai magyar költő, író, kritikus, irodalomtörténész, műfordító. Gömörpéterfalán született 1935-ben. 1954-ben érettségizett a komáromi gimnáziumban. 1960-ban magyar–szlovák szakos tanári oklevelet szerzett a pozsonyi pedagógiai főiskolán. 1960–1965 között A Hét, 1965–1971 között az Irodalmi Szemle szerkesztője, 1992–1996 között főszerkesztője. 1971–1976 között a nyitrai pedagógiai főiskola magyar nyelv és irodalom tanszékén tanított. 1976–1991 között a pozsonyi Madách Könyvkiadó szlovák fordításirodalmi szerkesztőségének vezetője, 2002 óta szerkesztője. 1991–2002 között a Komensky Egyetemen kutatott és tanított. 1998–1999-ben a Szlovákiai Magyar Írók Társaságának elnöke. A Magyar Művészeti Akadémia, a Magyar Írószövetség, a Szépírók Társasága tagja, 2019-ben a Digitális Irodalmi Akadémia tagjává választották. A közelmúltban két irodalomtörténeti és kritikai irányultságú kötete is megjelent (A lélek hossza, Gondolat Kiadó, 2020; Vagyonos apáink, Magyar Napló Kiadó, 2021), az interjú ezért munkásságának elsősorban erre a vonatkozására fókuszál.

‍